Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. május 24. Az év 144. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737600. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Házasságok ruszo-balkán módra

Házasságok ruszo-balkán módra
Gábor György

Tegnap Orbán azt találta mondani a parlamentben, hogy Szent László nem véletlenül adta feleségül lányát a bizánci császárhoz, hiszen neki volt annyi esze, hogy tudta: nem csupán a Német-római Császárság létezik, következésképp Szent László nem szenvedett „nyugati vakságban”.

Végre megtudtuk tehát, miért jön már megint (újra és újra és újra és újra) Putyin: leánykérőbe. Vlagyimir Putyin (az Orbán-családnak csak a „mi Vologyánk”) jön tehát, hogy Orbán feleségül adja hozzá valamelyik lányát. Ráhel már Tiborczé, ők a saját lábukon állnak, de akad még Orbánéknál eladó sorba került leány! (Egyébként Szent László is csak az egyik lányát, Piroskát adta a császárnak, másik lányának, Leának be kellett érnie Jaroszláv kijevi herceggel.)
Az ígéretes és az egész ország számára új távlatokat nyitó dinasztikus házasságkötés előtt azért egy-két dologra felhívnám Orbán Viktornak, a leendő boldog apósnak a figyelmét, ha már Bizánccal méltóztatott példálózni. 
Legelébb arra, hogy Szent László lányát ahhoz a Jóannész Komnénoszhoz adta feleségül, akit a kortárs történészek kimondottan alacsony növésű, rendkívül csúnya emberként írtak le, s akinek legfőbb tanácsadója egy török katona volt. Aztán szólnék arról is, hogy a források szerint elvileg ugyan Magyarország és Bizánc „baráti és szövetségesi” viszonyban állt egymással, ámde valójában súlyos háborúk és összecsapások terhelték a két állam viszonyát, többek között az idegenekkel és a migránsokkal (besenyők, kunok stb.) való konfliktusok vonatkozásában (Lásd Gy. Moravcsik: Les relations entre la Hongrie et Byzance à l’époque des croisades. Revue des Études Hongroises 8-11 (1933) 301-308.) 
 Aztán nem árt, ha tudja Orbán, mielőtt illúziókat kergetne, hogy a „bizánci nemzetközösség”, amely összefűzte a bizánci ideológia és államszervezés hatósugarában élő népeket, a politikai kapcsolatrendszer tekintetében nem tűrte el a „független nemzeteket” (D. Obolensky: The Byzantine Commonwealth. Eastern Europe, 500-1453. London, 1971.) Mondjuk, hogy jobban értse Orbán, olyan lehetett ebben a vonatkozásban, mint az Eurázsiai Gazdasági Unión már túllépő, napjainkban javában készülődő Eurázsiai Politikai Unió. 
Aztán jobb, ha Orbán hozzászokik a gondolathoz: a bizánci császár (baszileusz) az egész oikumené abszolút ura, hagiosz (szent), iszaposztolosz (az apostolokkal egyenlő), theoszteptosz (Istentől megkoronázott), akinek minden más állam uralkodója (rex) szimpla alattvalója. Vagyis például a bizánci korona korántsem a magyar szuverenitás hivatalos és okiratszerű elismerése, hanem a legitimitásé, ahol a fejedelem – a szupremácia értelmében – sosem egyenrangú a császárral.
Végezetül kár reménykednie Orbánnak abban, hogy a bizánci nemzetközösséghez való társulást követően őt, mint társuralkodót a felcsúti stadion falain a bizánci mozaikművészet mesterei fogják megörökíteni. Ezek a művészek kizárólag az ún. ikonográfiai kötöttséget szem előtt tartva alkothattak, és az ábrázolt személyeket idealizálták ugyan, de az ízlésük, már a témaválasztásukat tekintve is, egészen kifinomultnak volt mondható.