Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma vasárnap van, 2019. április 21. Az év 111. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737567. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Bocsánatkérés Belgrádban – Egy újságíró a múltakról és régmúltakról

Bocsánatkérés Belgrádban – Egy újságíró a múltakról és régmúltakról
Tatár Imre

Kanyargós utakon (Egy újságíró a múltakról és régmúltakról) – ezt az ideiglenesnek szánt címet adta csaknem 300 oldalas visszaemlékezésének a 98. esztendejében járó Tatár Imre Aranytoll-életműdíjas újságíró, aki éppen 70 évvel ezelőtt, 1947-ben kezdte újságírói pályáját a Szabad Népnél. A szerző engedélyével az Infovilág újabb részletet közöl a kéziratból. A fejezet címe: Bocsánatkérés Belgrádban. (A képen: Hruscsov, Tito, Bulganyin / foto: gettyimages)

Voltaképpen Nyikita Szergejevics Hruscsovnak köszönhetem, hogy 1955 májusában megismerkedhettem Európa egyik legszebb tájával, a dalmát tengerparttal.

Az általános nemzetközi olvadás jegyében a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, vagyis országának első embere – a tohonya Bulganyin miniszterelnökkel együtt – Belgrádba zarándokolt, hogy bocsánatot kérjen Titótól a korábbi sztálinista szitkokért, a kiközösítésért. A jugoszláv külügyminisztérium meghívott két-két újságírót tőlünk és a lengyelektől. Hogy miért éppen innen? Alighanem azért, mert – főként az értelmiség ösztönzésére – e két szocialista országban távolodtak el a legmesszebbre a sztálinizmustól, s igyekeztek jóvátenni a „láncos kutya”-korszakot.

Összesereglett a jugoszláv fővárosban az egész világsajtó, hiszen a Nyugat a kibékülést joggal tekintette fontos jelzésnek, a szovjet politika enyhülésének, nemzetközi szemléletváltásnak.

A magyar politikai vezetés eközben erősen ingadozott. Nyilván nem kapott előzetes tájékoztatást a Kremltől arról, hogy mit fog mondani Hruscsov a belgrádi repülőtéren. Rákosi és köre igencsak zavarban volt. Hiszen 1949-ben éppen a magyar elvtársak „leplezték le” Rajk Lászlót, aki – úgymond – összeszűrte a levet „az imperializmust kiszolgáló jugoszláv-titóista bandával”! (A magyar külügyminisztert, tehát Rajkot, aztán a népbíróság koholt vádak alapján halálra is ítélte és kivégeztette.)

A tudósításra kijelöltek utazását a magyar döntéshozók az utolsó pillanatig halogatták, így a Szabad Föld akkori főszerkesztője, Szentkirályi János és jómagam csak egynapos késéssel érkeztünk Belgrádba. Ezért maradtunk le Hruscsov repülőtéri beszédéről, a világhírű bocsánatkérés első aktusáról. A kibékülési egyezmény aláírásánál azonban már jelen lehettünk. Máig kincsként őrzöm az általam készített fényképet e nagy pillanatról.

Bulganyin (jobbról a második) és Tito (jobb szélen) aláírja a kibékülési egyezményt; a képen (balról a második) Hruscsov.  (A szerző felvétele)

Az okmányt Bulganyin és Tito látta el kézjegyével. Tito felállt, mosolyogva kezet nyújtott Bulganyinnak, majd a szovjet küldöttség többi tagjának. A jugoszláv küldöttség tagjai is odamentek a szovjet politikusokhoz, kezet fogtak.

A kibékülési egyezmény aláírását követően Tito fogadást adott a szovjet küldöttség tiszteletére a belgrádi Fehér Háznak nevezett palotában, amely egykor a szerb királyé, a Karagyorgyevicseké volt, aztán Titoé lett. A nagyteremben tartott fogadáson négy világrész képviselői vonultak fel. Szó szerint felvonultak – éppen előttem, mert jó korán, már nyitáskor megérkeztem, s megálltam az első teremben, ahová majdnem mindenki belépett és onnan továbbhaladt.

Beimbolyogtak a magas, sovány, egyenruhás angolok, aranyzsinórral és miniatűr kitüntetésekkel; az amerikai nagykövet és a szintén egyenruhás, US-jelzésű tisztek, köztük egy fehér ruhás tábornok, aki az amerikai segély szétosztását ellenőrizte Jugoszláviában. Láttam egy fura női főkötőhöz hasonló fejfedős emberkét, a burmai követet, s jöttek a népi demokráciák szerényen öltözött diplomatái.

Ragyogtak az érdemrendek a tisztek aranysujtásos egyenruháján. A jugoszláv tábornokok fekete ruhát viseltek, arany övvel, nyakukban piros szalagon nagy medália. Az angol és a kanadai katonai attasén feszült a testhezálló, fehér ruha, mint az elegáns szállók pincérein. Az asszonyok meztelen karokkal és vállakkal; akadt közöttük néhány nagyon szép is. (Egy-két orosz és szerb nő.) Parfümillatot nem éreztem, hiszen nem hódítani jöttek, hanem reprezentálni. De az angol nők – bocsássa meg nekem a britek istene (ha van) – nem tetszenek. Soványak, szárazak, még a fiataljáról is lerí, hogy milyen lesz 15-20 év múlva.

A civil férfiak csaknem mind szmokingban feszítenek. Indulás előtt a magyar követségen figyelmeztettek: szmokingban kell megjelenni, s fel is ajánlottak mindjárt nekem egyet, de fekete csokornyakkendőjük nem volt. A szmoking nem állt éppen rosszul rajtam, de milyen leszek csokornyakkendő nélkül?! Először azzal ijesztgettek, hogy nem engednek be másképp, végül arra lyukadtak ki, hogy legrosszabb esetben megfelel az én sötét ruhám is, ha fél nyolcig nem érkezik meg a csokornyakkendő. Kértem az eget, hogy ne érkezzék meg, s meghallgattattam. Odafele az autóban kissé féltem ugyan, hogy nem engednek be szmoking nélkül, de a bejáratnál álló testőrök rám sem hederítettek. Talán észre sem vették, hogy ezüst színű nyakkendő van rajtam.

Most a magasabb régiókból kissé alászállok, mégpedig derékmagasságig. Ilyen szinten voltak ugyanis a fogadáson az asztalok, amelyeket megraktak mindenféle ennivalóval. Nem sorolom fel az összest, csupán annyit mondok, hogy narancs és banán is volt. (A Rákosi-időkben nálunk ilyesmit legfeljebb ünnepnapokon, kivételesen lehetett kapni.) Narancsot kettőt is ettem, a banánhoz azonban nem nyúltam. Emlékszem, gyerekkoromban állítólag azért szüntették meg a banán behozatalát Magyarországra, mert leprát vagy pestist (vagy mindkettőt?) hurcoltak be vele. Vagy huszonöt éve nem ettem banánt, pedig most itt lett volna az alkalom.

Már négy órája tartott a fogadás, de a szovjet és a jugoszláv küldöttség tagjai nem mutatkoztak. Egy hátsó szobában tartózkodtak, s oda hívták be sorba, protokoll-névsor szerint a követeket egy-egy pohár italra. A mi követünket a holland, a norvég, az izraeli és az albán követtel együtt szólították a lista vége felé. Fél egy óra tájban távoztak a vezetők, s ekkor jól megnézhettem magamnak őket. Elsőnek haladt Tito felesége; már nem egészen fiatal, de szép, fekete szerb nő, aki minden fogadáson, hivatalos programon a férje társaságában látható. Valaki azt mondta mellettem: „Jól bírja magát!” Tito kissé pocakosodik, de fiatalos. Arca barna, valószínűleg a naptól és a jó levegőtől, haja hullámos, szőke, fehér marsall-egyenruhát visel. Jó megjelenésű férfi, kissé látványos is. Mellette jött Hruscsov, valamivel alacsonyabb, olyan, mint a fényképeken, kissé nehézkesebb, parasztosabb a járása. Bulganyin megöregedett, a kor hatását véltem látni rajta, háta hajlottabb, mint amikor 1953-ban Prágában Klement Gottwald temetésén láttam. (Bár lehet, hogy csak az egyenruha tette akkor fiatalosabbá.) Mosolyogva mentek, egyik-másik diplomatával búcsúzóul kezet fogtak.

A nagy politikai eseményt kéthetes jugoszláviai körút követte, amelyet a vendéglátók meghívására tehettem a magyar és a két lengyel kolléga társaságában. Érdekes módon a „jugók” 1955-ben legkevésbé a magyarokat és a lengyeleket tartották bűnösnek és egyben a legelszántabb bűnbevallónak a szocialista tábor országai közül. Vagy elsősorban e két országnak akarták megmutatni, hogy Jugoszlávia rendezett, jómódú szocialista ország? Ötösben, a külügyminisztérium fiatal, franciául és oroszul jól beszélő munkatársával vágtunk neki az országjárásnak. Idegenvezetőnk a lengyelekkel franciául, velem oroszul társalgott, Szentkirályi Jánosnak én tolmácsoltam.

Vonatoztunk Belgrádból Zágráb felé, s kísérőnk, a jugoszláv fiatalember – aki, mielőtt a külügybe került, francia irodalmat tanult az egyetemen – a két, francia kultúrájú lengyel újságíróval, hármasban jól szórakoztak. Verlaine-versekből idéztek, költészeti találd ki játékot játszottak. Mi, Szentkirályi Jánossal szótlanul ücsörögtünk a kupéban. Egyszer csak eszembe jutott az ötlet:

– Te, János, ismered Tóth Árpád Verlaine fordítását, az Őszi chanson-t?

– Hogyne.

Odafordultam hát útitársaimhoz és megkérdeztem: akarják-e hallani magyarul azt a verset, amelyről éppen beszélgetnek.

– Természetesen – hangzott a válasz.

S ekkor ketten egyszerre Jánossal elkezdtük szavalni:

„Ősz húrja zsong, / jajong, búsong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón. / S én csüggeteg, / halvány beteg, / míg éjfél / kong, csak sírok, / s elém a sok / tűnt kéj kél. / Óh múlni már, / ősz, hullni már / eresszél! / Mint holt avart, / mit felkavart / a rossz szél... /”

Útitársaink ismerték a verset franciául, ám egyetlen mukkot sem értettek, a szavak zenéje viszont megfogta őket. Megmentettük a magyar becsületet!

Budapestre visszatértemkor Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője megkérdezte:

– Hát van-e szocializmus Jugoszláviában?

Szónoki, gúnyolódó kérdése arra utalt, hogy évekig árulással vádoltuk Titóékat, burzsoá-trockista elhajlóknak. Azt válaszoltam, hogy nem volt alkalmam ideológiai kutakodásra, inkább élveztem a remek utazást a gyönyörű országban. Belgrád után jártunk a nyugatibb jellegű Zágrábban, a csaknem-osztrák Ljubljanában, a szüleim ifjúkorában Fiuménak nevezett és a Monarchia elegáns üdülőhelyének számító Rijekában, végig Dalmácián, az Adriai-tenger partján, amely Európa egyik legszebb vidéke. A tenger vize kék, mint a tinta, Splitben megcsodáltam Diocletianus palotájának maradványait: olyan nagy, hogy a teljes belváros elfér benne. Dubrovnik a horvátok kis Velencéje, a hegyek között Cetinje, a montenegrói királyocskák egykori székhelye a Víg özvegyet idézi. Eszembe sem jutott a társadalmi rendszer után érdeklődni! Egyébként is bocsánatkérésével Hruscsov már rányomta Tito rendszerére a kóserpecsétet: elismerte szocializmusnak…

Jugoszláviában – ellentétben az akkori Magyarországgal – lehetett kapni csokoládét és narancsot, Splitben a tenger sójából már gyártották a kor újdonságát, a poliészter műanyagot; autósztráda kötötte össze Belgrádot Zágrábbal, és az emberek szabadon turistáskodtak Nyugaton.

Utazásomról a Szabad Népben riportsorozatot írtam, egy évvel később pedig társszerzője voltam egy brosúrának, amely – a Hazafias Népfront kiadásában – Mi az igazság Jugoszláviáról? címmel ötvenezer példányban jelent meg. Négy szerző egy-egy leírása igen barátságos hangon számolt be Jugoszlávia szépségeiről, gazdaságáról. Az első fejezetet én írtam, s pótoltam az elmulasztott repülőtéri Hruscsov-beszéd ismertetését. A szovjet vezető így kezdte: „Kedves Tito elvtárs...” Máskor ez mindössze szokványos megszólítás, de itt! A világsajtó kiemelte, hogy hat év óta most hangzik el először szovjet részről Titoról, hogy „elvtárs”.

A vékonyka kiadványban agyondicsértük az országot, amely sok tekintetben más volt, mint a miénk, de hasonlóan romlékony. Ötvenhat őszén a magyar nép fellázadt a mi „romlékony” rendszerünk ellen, Jugoszlávia népei pedig évtizedekkel később a közös állam felbomlása mellett döntöttek.

Az elsőként közzétett fejezet A vörös báró címmel jelent meg. A szemelvényeket Toronyi Attila szerkesztette.