Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Kincsünk: a Fertő tó – Már nem álom a magyar–osztrák nemzeti park

Kincsünk: a Fertő tó – Már nem álom a magyar–osztrák nemzeti park
Kulcsár László

Volt szerencsém húsz éven keresztül, 1970–90 között különösen sokat foglalkozni Ausztriával, a magyar–osztrák kapcsolatok csaknem valamennyi ágával, aspektusával (a sportot kivéve, mert ahhoz egyáltalán nem értek). Ha kezdetben óvatosan megtett kis lépésekkel is (benne a második k. und k.-, azaz Kreisky–Kádár-korszakkal), ám törvényszerűen elkezdődött a nagy közeledés, amely a vasfüggöny lebontásával, majd néhány hónappal később azzal érte el a csúcspontját, hogy a Németh–Horn-kormány végül is fölnyitotta a sorompót a magyar–osztrák határon a keletnémet menekültek tízezrei előtt. (Képek: Szigeti Tamás)

A hetvenes évektől egyre többször hangoztatták Budapesten, Bécsben egyaránt: azt szorgalmazzuk, erősítsük, ami összeköt bennünket, és ilyen témát, területet számtalant találtak politikusok, gazdasági szakemberek, tudósok, nem utolsósorban pedig környezetvédők. Ez utóbbi témakörnek kimagasló eseménye volt a Fertő környéki magyar–osztrák nemzeti park létesítése. Az előzményekről számoltam be az akkoriban külföldön is tekintélyes Magyar Hírlap 1988. november 19-i számában. Remélem, érdeklődéssel olvassák az újságíró archívumában föllelt riportot:

Természetvédelmi terület, belépni tilos! figyelmeztető tábla az osztrák oldalon.

„Egyetértettünk abban is, hogy az eddigieknél nagyobb fi­gyelmet kell fordítani környezetünk védelmére, természeti érté­keink megőrzésére, hasznosítására, illetve fejlesztésére. Ebből a szempontból különösen fontosnak tartjuk a Fertő tó és környé­ke értékeinek a megvédését, és a nagyközönség számára a mos­taninál jobb turisztikai feltételek megteremtését. (Elhangzott Grósz Károly bécsi sajtóértekezletén, 1988. no­vember 4-én.)

„A tó körül olyan táj terül el, melynek ősi kultúrája a nyugat­-európaiak számára legalább annyira figyelemre méltó és érdekes kell, hogy legyen, mint a tó természeti kincsei.” (Konrad Lorenz Nobel-díjas osztrák természettudós; életének eddigi 85 évéből évtizedeket szentelt a Fertő tó élővilága tanul­mányozására, védelmére.)

Ha valaki, hát akkor Hans Sipötz, Burgenland tartományi főnöke tudja, milyen a Fertő, mit ér a Fertő és mennyire véd­telen is a Fertő tó, vagy mi­ként nyugati szomszédságunk­ban nevezik, a Neusiedler See.

A jobb oldali képen: Alois Mock osztrák külügyminiszter, Hans Sipötz, Burgenland tartomnyi főnöke, továbbá e sorok írója és Horn Gyula magyar külügyminiszter a vasfüggöny átvágásakor, 1989. június 27-én. (Kép: Matusz Károly/MTI)

Sipötz ugyanis a Tószögben cseperedett föl, jó ideig ott dolgozott tanárként, polgármes­terként, mielőtt az országrész politikai és közigazgatási veze­tőjévé választották. Lehet, hogy nem olvasta Jókai Mór roman­tikus művét, a Névtelen vár cí­mű regényét, de a többi pamhagenivel együtt tudja, hogy a Valla, a valamikori vízivár, amit máig Burgnak emlegetnek a környékbeliek, a Seewinkel lakói, a Nádasdyak egyik or­szágvédő fészke volt... Konrad Lorenz, a tudós is emlékeztet rá: sok nemzet hadra kelt csa­patai vonultak át számtalan­szor ezen a területen: avarok, kelták, rómaiak, hunok, portyázó magyarok, bajorok, morvák, törökök, németek, oroszok... A Fertő és környéke azonban szerencsére megmaradt nekünk, magyaroknak, osztrákoknak – európaiaknak.

Közép-Európa egyedülálló tájegysége ez: egy parányi Kaszpi-tenger, egy szeletke Ázsiából. Évmilliók előtti kor­szakból itt maradt sztyeppei tó, körötte legelők, puszta táj; ha nem lenne bizarr a hasonlat, mondhatnók, hogy egy darabka Kiskunság... Eduard Ehrenhöfler, a burgenlandi tartomá­nyi kormány tagja említi kis­martoni beszélgetésünkkor: „Mindeddig azt véltük, hogy a mi Fertő-környékünknek nincs párja. Most, hogy a múlt hetekben a Kiskunságot is láttam, jártam a nemzeti parkban, rá­jöttem: valami hasonlót kelle­ne nálunk is létrehozni...”

Dr. Alfred Pschorn, az oszt­rák szövetségi gazdasági minisztérium osztályvezetője, a Fertő tó és környéke szenvedé­lyes szerelmese említi Eisenstadtban: „Jóformán az utolsó pillanatban, de talán még nem elkésve, 1962-ben nyilvánította a helyi kormányzat részbeni természetvédelmi területté a Neusiedler Seet és a Seewinkelt. Ez utóbbiban különösen értékesek a sós-szikes tavacs­kák, a Lange Lacke, a Zicksee, az Oberer-, az Unterer-Stinkersee és a többiek. Néhány esz­tendővel később még jobban fölértékelte a kormányzat a Hanság, a Fertő tó és a magyar határ közötti területet, a Tózu­got: teljes jogú természetvédel­mi övezet lett, majd a WWF, a növény- és állatvédelmi nem­zetközi szervezet védnöksége révén természeti parkká nyil­vánították. Tizenegy évvel ez­előtt az Unesco vette védel­mébe, amikor kimondta: az em­beriség egyetemes kincse a Fer­tő tó és környéke. Mindennek ellenére máig sem sikerült – legalább jogilag – nemzeti parkká nyilváníttatni ezt a táj­egységet. Szomorúan kell meg­állapítanunk: Ausztria az egyetlen közép-európai ország, amelynek nincs nemzeti park­ja. Jómagam született bécsi va­gyok, de minden szabad időmet itt töltöm, s amennyire tőlem telik, hivatalnokként, magán­emberként egyaránt mindent megteszek e természeti paradi­csom megőrzéséért, védel­méért.”

Lovas kocsival kiránduló turisták az osztrák oldalon, háttérben a hangulatteremtő gémeskút.

Európa természeti értékein nem lehet, nem szabad osztoz­kodni – együtt, közösen kell őrizni, védeni és élvezni őket. Környezetünk kincseiért érzett aggodalom és tenni akarás csendült ki dr. Maróthy László ma­gyar és dr. Marilies Flemming osztrák környezetvédelmi miniszter együttes nyilatkozatából azután, hogy a nyár közepén a Fertő és a magyar határ kö­zötti félúton, Frauenkirchenben (Boldogasszonyban) talál­koztak. Mindketten síkraszálltak a Fertő tó és környéke fel­tétel nélküli védelméért, közös, az országhatáron átnyúló nem­zeti park létesítéséért.

Nem új az ötlet, idestova het­venéves, hiszen Schenk Jakab (zoológus, ornitológustermészetvédő  – a szerk.) már a Magyar Tanácsköztársa­ság hónapjaiban szorgalmazta a Természettudományi Köz­lönynek írt cikkében a Fertő-táj körültekintő védelmét, a (mai) magyar terület peremén, Mekszikópusztán szerette volna lerakni a leendő nemzeti park központjának alapjait. Hosszú évtizedekig szunnyadt a gondo­lat, sokáig még a szakemberek is csak hírből hallották, mit tesznek kollégáik a túloldalon.

Dr. Kárpáti László, a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem adjunktusa, aki egyebek között Schenk Jakab törekvésére is fölhívta a figyelmemet, el­mondta: „A Fertő tó magyar oldala 1977 óta tájvédelmi kör­zet, 1980-tól pedig bioszféra­-rezervátum. Pontenciális lehetőségünk van a bioszfératáj megmentésére. Ezért is mun­kálkodik Berczik Árpád akadé­mikussal az élen a Fertő-táj Akadémiai Bizottság. Sürget mindnyájunkat az élőhely-véde­lem, miután a múlt évtizedekben alapvetően megváltozott – mert az ember megváltoztatta, gondolván, ekként jobb – a Fertő környéki természeti táj. Az évszázados legelőgazdálkodást tönkretette az intenzív mezőgazdálkodás bevezetésével, a majdnem a tópartig ültetett szőlőkkel. Igaz, Közép-Európa egyik legnaposabb vidéke ez, jót tesz a szőlőnek, de ezen a szikes talajon csak a trágya és műtrágya túladagolásával lehet elfogadható terméseredményre szert tenni. A tóba beszivárgó vegyi anyagok viszont rontják a víz minőségét, rohamosan algásodik a tó…”

Túloldalt, jó madárröptetésnyire a soproni egyetemtől, az Ilmici Biológiai Állomáson Alois Herzig docens, limnológus (a tavakkal, folyóvizekkel, élővilágukkal foglalkozó szakember) azzal kezdi a beszélgetést, hogy a Fertő konfliktusövezet. Siet hozzátenni: nem politikai vagy katonai értelemben. Hála a kitűnő osztrák–magyar kapcsolatoknak, ilyesmiről szó sincs!

„Mind nehezebb összehangolni, egyeztetni a különféle érdekeket: a nád- és halgazdaságét, a természetvédelemét, idegenforgalomét, miként a tó környéki kis magángazdaságok, állattartók, szőlősgazdák érdekei sem igen találkoznak miénkkel. Évente másfél milló turista fordul meg a Fertő partján, háromszor annyi, mint akár tíz évvel ezelőtt. Hasonlóan nagy terhelés érte a Fertőt, mint az önök Balatonját. Kell az idegenforgalom, hiszen pénzt hoz a nemzetgazdaságnak, megélhetést ad az itt lakóknak. Csakhogy zavarja állatvilágot, pusztítja a növényritkaságokat, szennyezi a levegőt. Mind nagyobb erőfeszítésbe kerül az élővilág egyensúlyának a fenntartása, az élettér- és a fajtavédelem...

Mit lehet tenni? Még intenzívebb együttműködésre van szükség az osztrák és a magyar szakemberek, tudósok között. Több szakmai találkozóra, véleménycserére, közös intézkedésre, például az optimális vízfelület és a vízszint fenntartásé pontos halászati adatcserére, vadászatok összehangolására. Röviden: a közös nemzeti park mielőbbi kialakítására.”

Mondjuk ki végre: az Alpok és a Kárpátok közötti medencében, az Ős-Duna medrében kialakult mintegy 320 négyzetkilométeres tó és közvetlen környéke, az ausztriai Tózug és a parndorfi mezőség, a magyarországi tórész, a Hanság mind érzékenyebbé váló, éppen ezért fokozott védelemre szoruló természeti környezet.

Vitorlázók paradicsoma a Fertő.

Párját ritkítja az itteni mikroklíma, Nílus mentire emlékeztető nyári hőség és az ázsiai, a kontinentális telet idéző januári-februári hideg, amikor fenékig is befagyhat a tó alig egy-másfél méteres vize. Római kori villák alapjai, csodás mozaikok hirdetik a történelmi, eszközleletek pedig a történelem előtti idők emberének alkotásait. Római kőfejtő St. Margarethenben – ma passiójátékok színhelye; alig öt kilométerrel odébb, Fertőrákoson ugyancsak kőfejtő – színházi előadások, hangversenyek helye ma, szörnyű szenvedések, százak és ezrek mártíromságának csarnoka a háború utolsó hónapjaiban…

Biológiai ritkaságok, amerre csak tekintünk; bokorerdő-maradványok, gyertyánok, fehér akácok, a lábunk előtt törpe nőszirom, tavaszi hérics, kökör­csin, gubóvirág (itt táncoltak egykoron a lövői boszorká­nyok?!), nagyezerjófű, vasvi­rág... Tövükben búvik-surran a zöld gyík, az erdei sikló, szökken a fűrészlábú sáska, sza­lad az ájtatos manó, ízletes fa­latra les az ászkapók, magot ke­resgél az ürge, a hörcsög. Fö­lül köröz a hamvas, réti héja rágcsálókra, kis madárra, egér­re vadászik a barna kánya, me­zőn tipeg a nagypóling, nádon-sáson hintázik a sármány, a kékbegy, a barkóscinege. Szür­kegém, vörösgém, fehér kócsag, bakcsó, batla, kanalas dámvad, nyári lúd, nádi poszáta, tőkésréce, szárcsa, gólya vár, tollász­kodik, lépked, keres – él, jól érzi magát! – ezen a vidéken, a Fertőn és a Tózug apró szikes tavain, a szikes pocsolyák mentén. A tóban sügér, vágó durbincs, compó, kárász, ke­szeg, piros szemű kele, ezüstös balin, küsz, angolna, csuka, sül­lő, pontyféle – harmincnál több halfaj – még föllelhető. És a majdnem 300 madárfaj is megtalálja a maga életterét, ha nyugton hagyják, ha nem pusztítják el a környezetét.

Fertáő menti falurészlet gémeskúttal, gólyafészekkel.

Dr. Franz Sauerzopf, az Ilmitzi Biológiai Állomás vezetője elkészítette az országrész táj leltárát. Helységről helységre, facsoportról facsoportra föltér­képezte Burgenlandot és ben­ne persze a Fertő tó vidékét, hogy leírhassa, ki merje mon­dani (Ausztriában ez nagy szó, hiszen ebből is él az ország!): bizonyos területeket – például Szentmargitbányát – veszé­lyezteti az idegenforgalom. So­kasodik a szemét a cinfalvi (sie- gendorfi) pusztán, Oszlopban. Andau (Mosontarcsa) térsége, a Hanság ausztriai része a lecsapolás miatt vált kallódó nemzeti értékké, tőzegtüzek pusztít­ják a tájat. Veszélybe került a déli tórész is, Mosonbánfalva (Apetlon) és Ilmic magasságá­ban a nádsziget, holott éppen ez lehetne a majdani nemzeti park egyik központja.

Burgenland zöldjeinek ügy­vezetője Christine Heindl tanárnő: „A Zöldek nem rezervá­tumot akarnak ezen a tájon, ha­nem élő, egészséges, az eredeti állapotnak megfelelő természe­ti környezetet… Csakhogy eh­hez az eddiginél összehangol­tabb érdekegyeztetésre lenne szükség, szilárd politikai aka­ratra, a hatóságok határozott föllépésére. Enélkül szélmalom­harc marad a küzdelmünk pél­dául a Tózugban a Tschida-féle libatelep megszüntetéséért, az oszlopi, a pátfalui, a barátud­vari, a pándorfalui és a többi illegális szemét-lerakóhely el­len, a talajvíz felelőtlen szennyezése ellen…

Szeretnénk megváltoztatni az A4-es, a Ma­gyarország felé tartó autópálya, valamint a 380 kilovoltos távvezeték vonalvezetését, hogy mindkettő elkerülje a Fertőt, a parndorfi síkot, a Seewinkeit – a leendő osztrák–magyar nemzeti parkot. Autópálya he­lyett például környezetkímélő, gyakran közlekedő villanyvonatot szeretnénk Magyarország és Ausztria között éppúgy, mint a Fertő keleti oldalán, egészen Pozsonyig, újra megnyitva a Köpcsényen át vezető pályasza­kaszt …”

Dr. Wilfried Hicke, a burgen­landi tartományi kormány ter­mészetvédelmi osztályvezetője, valamint Helmut F. Grosina, a tartományi igazgatás vezető munkatársa lényegében egyet­ért a Zöldek aggodalmaival. „A Fertő és környéke egészségéért minden érdekeltet mozgósítani kell, eloszlatva mindennemű félreértést, bizalmatlanságot.  Ne feledjük: Ausztria legfon­tosabb szőlőtermelő vidékéről, legnagyobb hal- és nádgazdaságáról, vadászterületekről van szó! Tízezrek létét, anyagi biz­tonságát eldöntő ügyekben kell politikai-közigazgatási határo­zatokat hozni. Északkelet-Burgenland természeti kincseinek megőrzése nem lehet pusztán a tartományi kormányzat felada­ta, ez annál nagyobb horderejű kérdés, ráadásul anyagilag sem lennénk képesek megbirkózni vele. Szükség van tehát a köz­ponti, a bécsi kormányzat tá­mogatására is. Nekünk kész el­képzeléseink vannak például a fertői mintaövezetekre. Ezek: a tó délkeleti részén, a magyar határig; a Lange Lacke és a Zicksee közti terület; az Ilmici Biológiai Állomástól a Felső-Büdös-tóig; Védeny környéke; a fehéregyházai partszakasz; Feketeváros térsége. Csakhogy sok százmillió schilling kellene a megvalósításukhoz. Sásony környéke – ez a jellegzetesen „ázsiai” sztyeppevidék – bota­nikai ékszer. A Zitzmannsdorfer Wiesen, ez a jégkorszaki láprétség a többi között pillangóritkaságairól is híres. Ahhoz, hogy a kistulajdonosoktól megvehessük, legalább 120 millió schilling kellene. Emellett már­is hatalmas pénzekért bérelünk természeti tájegységeket, csak hogy védhessük őket. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Fertő ausztriai fele nagyrészt Esterházy-birtok ma is. A kezünk itt is meg van kötve, még akkor is, ha viszonylag jó kapcsolatot ápolunk a hercegi tulajdon ke­zelőivel…”

Körbeutazván a Fertő auszt­riai partvidékét, egyértelműen megállapítható: az idegen, a vendég csak a szépet és kelle­meset, a jólétet sugárzó ápoltságot látja. Mintha minden ház és fűszál, muskátlis ablak az idegenforgalom szolgálatában állna.

Bájos-kedves települések csalogatják a turistát a Fertő mentén.

„Valójában így is van: éven­te kétmilliárd schilling bevétel származik a tartomány idegen forgalmából, jórészt a legnyugatibb pusztának, a Fertő-vidéknek köszönhetően – mondja Hans Kaippel, Burgenland idegenforgalmi igazgatója. – Csak összehasonlításul: a tartomány idei költségvetése 6,5 milliárd schilling. Egy természetvédelmi terület kellős közepén legalább olyan nehéz az idegenforgalom szervezése, lebonyolítása, mint például a mezőgazdálkodás, állattartás, szőlőművelés. Ez utóbbi nehézség úgy-ahogy leküzdhető a leginkább védelemre szoruló területek megvásárlása, megváltása, cseréje révén, főként akkor, ha sikerül megszerezni a lakosság bizalmát, egyetértését. Ez a helyi polgármesterek, tanácsok feladata.

Az idegenforgalom szervezőinek már nehezebb a dolguk, elvégre nem állíthatunk csendőrt minden turista mellé, hogy megvédjük ritka virágainkat, pillangóinkat, halainkat, egyáltalán: e táj varázsát. A szelíd, a kíméletes turizmus hívei vagyunk. Ezért is építettünk például ebben az évtizedben 40 millió schillingért kerékpárutakat; a motorcsónak helyett a szörföt és a vitorlázást ajánljuk, golfpályákat létesítünk és lovaglást, kocsikázást szervezünk vendégeinknek, ösztönözzük a természetkímélő infrastruktúra megteremtését.

Ugyanakkor a lehető legszorosabb együttmunkálkodásra törekszünk magyar partnereinkkel: közös rendezvényeket ajánlunk vendégeinknek, szeretnénk például, ha újabb határátkelők megnyitásával – Pomogy/Pamhagennál, Mörbisch/Fertőmeggyes és Fertőrákos között – akadály nélkül körbe-kerékpározható lenne a – ma még csak terv – közös osztrák–magyar nemzeti park…”