Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. február 22. Az év 53. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737509. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Milyenek a pesti nők?

Milyenek a pesti nők?
Cserhalmi Imre

Kedves Olvasó! Ez alkalommal (és szeretnénk remélni, hogy csak először, ám nem utoljára) a hírportáloktól távoli műfajú írással is szeretné az Infovilág bizonyítani: az olvasók kedvében kíván járni, különös tekintettel a kánikulai hőségre, íme, csak úgy puszta kézzel, tálca nélkül, ám kristálypohárban átnyújtja ezt frissítő-üdítő limonádét. Reméljük, örömet szerzünk vele, már csak azért is, mert a szerző a műfaj egyik kiválósága, nagyszerű kollégánk, az író, újságíró, színházigazgató, egyetemi tanár Cserhalmi Imre.

 

Az író meghökkenve olvasta a levelet, amelyben arra kérte a kisvárosi művelődési ház igazgatója, hogy tartson náluk előadást ezzel a címmel: A nő az irodalomban. Merthogy a könyveit falják az ottani nők, és a nők, ugyebár, kedvelik azt, aki ért hozzájuk.

Még ez a tréfás utalás is szerepelt a levélben, amelyet, persze, csak eleinte nézegetett tanácstalanul. Nem azért író, hogy ne tudta volna rögtön maga elé képzelni a fényes termet, előadása színhelyét tele remek nőkkel, vonzó dekoltázsok, egymáson átvetett formás lábak, szűk szoknyácskák, picit nedvesen fénylő szemek, kékek, barnák és remélhetően főként feketék… Lelkesen megtapsolják, amikor a színpadra lép… Illetve dehogy is színpadra! A közönséggel azonos szinten fog állni, az első sortól legfeljebb két méterre, és mikrofon se kell, csak közvetlenül, nagyon-nagyon közvetlenül…!

Átsuhant rajta a kétely, hogy az érdeklődés talán mégsem az általa alkotott nőfigurákra vonatkozik, hanem egyrészt Szendrey Júliára, másrészt Szép Ilonkára… De nem, nem: kerülni fogja az irodalomtörténetet, inkább a saját prózájában szereplő nőkről beszél majd, az mindig pikáns, hogy mennyi bennük a valóságelem, mennyi a fikció. Ez kell a mai olvasónak, nem az, hogy Szép Ilonka milyen vadászra vár, hogy miként hatott Faustra Margit, ugyan, kérem, Szendrey Júlia már mindenkinek a könyökén jön ki.

Talán nem kellett volna a legutóbbi novelláskötetének borítóján egy tíz évvel korábbi fényképét kinyomtatni, gondolta kissé borúsan, és önkéntelenül végigsimított az utóbbi tíz évben erőteljes ritkulásnak indult haján, amikor belépett húsz éve egyfolytában aggódó asszonya:

– Gondterheltnek látszol – mondta.

– Hogyne lennék – sóhajtott az író, miközben zsebébe gyűrte a levelet –, megint valami ankétra hívnak.

– Messzire?

– Legalább száz kilométer – tárta szét karját az író -, de hát kell a pénz, mit tehetnék?

– Szegénykém – mondta húsz éve egyfolytában sóhajtozó felesége.

Egy nappal azután, hogy kisebb vagyont hagyott az arcbőrét simábbá és mozgékonyabbá galvanizáló férfikozmetikusnál, vonata befutott a kisváros állomására, ahonnan a művelődési ház igazgatója a saját autójával azonnal az ankét színhelyére vitte. Természetesen taps fogadta, amikor az igazgató kíséretében a cseppet félhomályos és feltűnően kicsiny terembe lépett, és szinte visszahőkölt, amikor egyetlen rutinos pillantással felmérte a közönségét: minden nő nadrágot viselt, dekoltázs egy szál se, nedvesen fénylő szemek, ha voltak se látszottak a sokdioptriás szemüvegek mögött. Kissé megereszkedett tokák, szem körüli, fényre sötétülő karikák és súlyfelesleg minden mennyiségben. Amíg az igazgató lelkesen sorolta bevezetőjében az író pályájának állomásait, előkotorta a meghívó levelét, amelyen csak most vette észre, amit korábban nem: a nagycsaládosok ankétjára hívták.

Mire szólásra emelkedett az igen széles elnöki asztal mögött (!), már magához tért. Belátta, hogy mégis csak Vörösmartyról, Petőfiről és különösen Goethéről kellene beszélni ebben a körben. Igenis tisztelet a klasszikusoknak és éljenek a halhatatlanok! A rutinosan ankétozó író agyából rögvest előugrott a – nevezzük így – I/T/1-es fiók, amelyben leghatásosabb irodalomtörténeti ismereteit tartotta, közben egyre kedvetlenebbül pásztázta tekintetével a sorokat, de csak hervadó arcokat és olvatag túlsúlyokat látott. A vigasztalan csendben mégis olyan sokáig beszélt, mint általában azok a szónokok, akik nem szoktak rendesen felkészülni a feladatra. Hiába bíztatta az igazgató szívósan a hallgatóságot, egyetlen kérdést sem tettek fel neki az előadás után. Kudarcát érzékelve ugyan mi mással vigasztalhatta volna az író önmagát, minthogy a családért olykor áldozatot kell hozni, márpedig, ha a kiadók pocsékul fizetnek, akkor csak az olvasókban lehet bízni.

Maradt még néhány dedikálás, de hamar kiürült a terem. – Fantasztikus volt – rázta a kezét az igazgató, amikor magukra maradtak: – Annyira le voltak nyűgözve, hogy egyszerűen nem tudtak megszólalni. Ez még hetekig téma lesz mifelénk, ebben biztos vagyok. Így kell kultúrát, műveltséget, irodalmat terjeszteni….Nagyon köszönjük, igazán!

A realitásoktól igencsak elrugaszkodó lelkendezés hallatán, átvillant az íróban egy bizonyos gyanú, amely azonnal be is igazolódott, mert az igazgató így folytatta: – Ilyenkor az ember különösen fájlalja, hogy a gazdasági válság következményei miatt szégyenkeznie kell. Sajnos, úgy vagyunk ezekkel az ankétokkal, hogy nincs rájuk anyagi keretünk, de a nemzeti összetartozás, ugye, azt diktálja, hogy ugyanakkor a lakosságot mégse hagyhatjuk, ugye, kultúra nélkül…

Az író először kinyitotta a száját, mint aki mondani akar valamit, de hirtelen olyan általános elgyengülést érzett, hogy csak biccentésre futotta az erejéből. Az igazgató viszont nehéz mondandóján túlesvén, lelkesült tegeződésre váltott:

– Viszont! Van nekünk egy remek vendéglőnk, a tulajdonos akkora irodalombarát, hogy szinte már notórius. Oda szeretnélek meghívni egy vacsorára, el is kísérlek, ha nem veszed rossznéven. Ma marhapörköltje van nokedlivel és kovászos uborkával, remekül csinálja, és ami a fő, isteni a pálinkája is. Vacsora után, ahogy ígértük, autóval szállítunk vissza, Pestre, ez csak természetes!

Az író úgy érezte, hogy a maga által összehordott romhalmaz alatt vonaglik, ezért amikor a vendéglőben lenyelték az első felest, halkan csak ennyit mondott:

– Jöhet még egy kör?
Amikor a harmadikat is felhajtották, az igazgatónak kezdett az író rokonszenves lenni:

– Ne vedd zokon, írókám, de azt a Faustot elhagyhattad volna. Persze, az itteni nyanyák minden pesti dumát beszopnak, de tudod, hogy engem például mi érdekelne? De nem fogsz megsértődni? Hát hogy milyenek a pesti nők? Férfiasan, őszintén, ha érted, mire gondolok!

Az író némán emelte poharát a negyedik körre, s azt érezte, hogy az alkohollal együtt átjárja valami melegség, hogy felparázslik benne az eredeti szándék, hogy nem kell visszavinnie, amit hozott: rabul ejtette ez a bódító érzés volt… És mesélni kezdett.

– Érettségi előtt álltam, meleg tavasz volt, amikor telefonon váratlanul randira hívott Jucika, akivel együtt jártam általánosba, de akit évek óta nem láttam, mert mi aztán beköltöztünk Rákoscsabáról a VII. kerületbe. Csinos lány volt, de én egy másik osztálytársunkkal, Verával jártam, azzal is maximum egy kis smaci meg tapi volt a házibulikon. Szóval, Jucikával most randiztunk, egész nap jártuk a pesti utcákat, mert pénzem szinte semmi. Amikor már nagyon melegünk lett, bementünk a jó hűvös Bazilikába, s a hátsó sorban sugdolózván egyre izgalmasabbnak éreztem a helyzetet. Főleg, amikor a Jucika a számra tette az ujját, és amikor elhallgattam, már nem csak az ujját. Talán akkor éreztem életemben először azt, amiről aztán sokszor írtam, hogy megszűnt számomra a külvilág. Egyszer csak Jucika felállt, előre ment majdnem az oltárig, ott letérdelt kis időre, majd visszajött és csak annyit mondott: „Menjünk.” Nem tudtam, hogy hova, de úgy éreztem, hogy illett volna tudnom, ezért nem mertem megkérdezni. Sötétedésig csatangoltunk, közben valahogy összekapartunk egy-egy fagyira valót, és amikor már egymáséba is belenyaltunk, olyasvalamit éreztem, mintha egyre gyorsuló járművön ismeretlen cél felé robognék. Akkor még nem tudtam, hogy ebben a mámorító száguldásban a jármű a vérem volt. Természetesen elkísértem Jucikát Rákoscsabára, s amikor a kihalt utcán a házuk elé értünk, Jucika két vége-nincs csók között megsúgta, hogy a család elutazott, másnapig üres a ház. A hátsó kerti kapun osontunk be, nem kapcsolhattuk fel a villanyt, nehogy véletlenül észrevegyenek a szomszédok. Hamarosan ruhástól Jucika ágyán feküdtünk. Volt némi aggodalmam, amikor eszembe jutott, hogy Jucika fényes nappal imádkozott a Bazilika közepén, de megnyugodtam, mert amikor a blúzát gombolni kezdtem, feltűnően tárgyilagos hangon szólalt meg:”Naaaa, még csak meg se kérsz rá?” Rögvest megkértem, nyomós érvekkel. Nem sokkal később, mert kezdő lévén még nem annyira én irányítottam a testemet, inkább a testem engem, szóval nemsokára kissé csodálkozva kérdeztem: „Jucika, nem is volt rajtad bugyi?” Mire ő mosolygós, de nem kislányos, hanem asszonyos, sőt szinte anyai hangsúllyal így felelt:” Minek lett volna? Tudtam, hogy úgyis ez lesz!”

A vendéglős hamisítatlan irodalombarát röhögéssel csapkodta a térdét, és azt javasolta, hogy sörrel csapassák szét a töményet. Az igazgató mélyet sóhajtott: „Istenem, milyen praktikusak a pesti lányok!”

– A lányok még hagyján, de az asszonyok!” – rikkantott az író, miután egyből lehúzta a korsó sört, majd a beszédét ekképp folytatá:

– Az első válásom után nagyon magam alatt voltam, albérlőként egy kis belvárosi garzonban laktam, az írás sem nagyon ment. Két jó barátom mindenáron fel akart vidítani, ezért meghívott egy táncos étterembe, vacsorázni. Öten voltunk, ők a feleségükkel, meg én. Persze, főleg én voltam a téma. A barátaim most is inkább az italra koncentráltak, mint a nejükre, még hálásak is voltak, hogy jóformán csak én táncoltattam őket felváltva, órákon át. ”Olyan édes vagy, amikor ilyen bús pofákat vágsz” – súgta Éva, az egyik feleség egy szorosan táncolandó tangó közepette. Éva éjfekete hajú és szemű, hallatlanul karcsú, csupa ideg nő volt. Később, hasonlóan szoros tangózás közepette Mari, a másik feleség pedig ezt súgta:„Nem gondoltál még arra, hogy kutyaharapást szőrével?” Mari szőke, kékszemű, minden irányban feszesen gömbölyded, kissé lomha mozgású nő volt. Na, elég az hozzá, hogy már jócskán benn jártunk az éjszakában, amikor holtfáradtan az albérletembe értem, igazán nem volt szükségem altatóra. Hanem a legmélyebb álmomból riadtam fel, amikor megszólalt az előszobacsengő. Fél három volt, kivonszoltam magam, hát Éva állt a lakásajtóban. „Gyorsan engedj be” – mondta, átvágtatott az előszobán és mire észbe kaptam, már az ágyamon ült és vetkőzött: „Gyere édes, gyere, gyere, nagyon sietek”. Nem voltam meggyőződve arról, hogy ébren vagyok, csak amikor, kábé fél óra múlva becsukódott mögötte a lakásajtó. Persze büszkén aludtam el, de hamarosan ismét berregett az előszobacsengő. Az ajtóban Mari, a másik asszony, a szőke. Könnyen kitalálhatjátok: ő is vigasztalni jött. Hagytam magam. Persze, sietett ő is, félt, hogy odahaza a férje időnek előtte felébred, de öltözködés közben megjegyezte: ”Ha Éva jönne, mondd neki, hogy én már itt voltam!” „De hiszen Éva már járt itt!” – vágtam ki büszkén. „Mikor?” „Kábé egy órája” „Ó, a ribanc! – csúszott ki a szó a szépséges szájon –, fogadtunk, hogy melyikünk ér ide hamarabb. Persze, az én férjem nehezen alszik el, sokáig nem is kaptam taxit!”

Hát, barátaim, a pesti nők ilyen végtelenül humánusak. De várjatok, a poén még csak most jön! Két nappal később meséltem a kolléganőmnek, hogy két gyönyörű asszony versengett értem. Mire elhúzta a száját:” Teérted? Azt hiszed? Ugyan már! Libák csipkedik egymást, ennyi!”

Ebben a pillanatban élénken, sőt szinte kihívóan öltözött nő lépett a vendéglőbe. Az igazgató felállt, az asztalhoz kísérte: ”A feleségem, mondta, ő fog hazafuvarozni téged. Amúgy is pesti lány, jobban kiismeri magát a fővárosban, mint én.  Megszólalt az asszony is: ”Látom, nem emlékszik rám, pedig ott ültem az első sor közepén, igaz, ott ankétra voltam öltözve. De szeretném, ha indulnánk, mert hosszú az út, és ilyenkor, éjjel akármi is megtörténhet”.

Ez utóbbi szavaknál mélyen az író szemébe nézett, és alig észrevehetően hunyorított előbb a bal, aztán a jobb szemével. Amit az író ebben a pillanatban érzett, az nem öröm vagy izgalom, nem kíváncsiság vagy pláne nem tettvágy volt, annak a neve: rémület.

Világos hajnalban ért haza, a felesége már várta, és az írónak a hazafelé utazás részletezésétől eltekintő beszámolója után felcsattant:

– Nem elég hogy elvertél egy napot, hogy részegen jössz haza, még egy vacak fillért se hoztál?!

Talán mondanom se kell, hogy az író felesége is tősgyökeres pesti nő.