Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma vasárnap van, 2019. április 21. Az év 111. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737567. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Iskola a meseerdőben – Egy újságíró a múltakról és régmúltakról

Iskola a meseerdőben – Egy újságíró a múltakról és régmúltakról
Tatár Imre

Kanyargós utakon (Egy újságíró a múltakról és régmúltakról) – ezt az ideiglenesnek szánt címet adta csaknem 300 oldalas visszaemlékezésének a 98. esztendejében járó Tatár Imre Aranytoll-életműdíjas újságíró, aki éppen 70 évvel ezelőtt, 1947-ben kezdte újságírói pályáját a Szabad Népnél. A szerző engedélyével az Infovilág újabb részletet közöl a kéziratból. A fejezet címe: Iskola a meseerdőben.

Heinrich Heinével szólva arról a „meseerdőről” fogok az alábbiakban mesélni, ahol kétszer tíz napot töltöttünk Réti Ervin barátommal, kollégámmal. Mindketten az Esti Hírlapnál dolgoztunk, ő a külpolitikai rovat vezetőjeként, én munkatársaként. Ezerkilencszázhatvanhatot írtunk, s egy szép napon az Német Szövetségi Köztársaságbaba (az NSZK-ba), a nevezetes Harz-hegységbe szóló meghívás érkezett kettőnk nevére. Egy évvel később – 1967-ben – ismét jött az invitálás Sonnenbergből, ahol ma is működik az oktatási központ, ám akkoriban korántsem volt ilyen nagy és elegáns. A német (akkor természetesen nyugatnémet) szociáldemokraták tíz-tíznapos politizáló, barátkozó, természetimádó tábort szerveztek ezen a kis üdülőhelyen, s fogadták a jelentkezőket otthonról és külföldről. Elutaztunk.

„Elutaztunk!” Könnyű ma ezt leírni, de nehezebb volt egy-egy kiutazás megszervezése ötven évvel ezelőtt. A nyugati meghívásokkal kapcsolatban ugyanis az volt a magyar sajtóirányítás alapelve, hogy „ne ők határozzák meg, kit hívnak meg; majd mi eldöntjük, kit küldünk”. S meglehet, nem is tehettünk volna eleget a meghívásnak, ha kedves, megértő főszerkesztőnk, Kelen Béla nem segít. Kitalálta, hogy hivatalos riportútra küld bennünket az NSZK-ba. Így már a Tájékoztatási Hivatal páncélszekrényének mélyén „megmozdult” a két barna (szolgálati) útlevél, átküldték a Hírlapkiadó Vállalat titkárságára, onnan pedig nekünk. S itt kezdődik a történet a nagy német költő utazásának szerény követőiről – ugyanazon a tájon. 

Az előadó: „Herr Professor Tatár”.

Ha Sonnenberget mondok, akkor a Harz-hegység jut eszembe, erről pedig Heinrich Heine hallhatatlan verses-prózai útirajza, az Utazás a Harz hegységben (Harzreise). A költő a hegyeken-völgyeken, hatalmas erdőkön át fújó szélben a szabadság jelképét látta, fogalmazta meg. A szabad gondolatnak az érzetét. Itt kezdtem közelebbről megismerkedni a hatvanas évek új Németországával, a nyugati németekkel, akkori kifejezéssel élve a „német kérdéssel.”

Heine mintegy másfél évszázaddal előttünk járt a tündérmesék földjén, arrafelé, ahol mi is. Művében hosszan ír a ma már műemlék, ékszerdoboz-városkáról, Goslarról, ahová szintén ellátogattunk, az ottani ezüstbányákról.

A Harzreise bevonult a világirodalomba. Hadd idézzem belőle a hely szellemének, a szabadon tomboló szélnek szentelt néhány sorát: „Auf die Berge will ich steigen,… Wo die Brust sich frei erschließet, Und die freien Lüfte wehen.”

Vagyis „Föl, hegyekre szállok én fel,… Ott szabadon ver a szívem, Hűs szél is fúj szabadabban.” (Oláh Gábor fordítása)

Talán nem véletlenül szervezték éppen ide a szociáldemokraták a tábort…

Máig él bennem a Harz-hegység erdőinek, a hajóárbocnyi fenyőszálaknak az emléke, itt értettem meg, miért zúgnak a német mesékben oly titokzatosan az erdők. Egy politikai tanfolyam és egy cserkésztábor kereszteződése volt ez: délelőtt előadásokat hallgattunk, délután csapatosan sétáltunk, kirándultunk, beszélgettünk, telve érdeklődéssel egymás iránt. Nagyokat nevettünk. Fiatalok voltunk, én is – a magam negyvenhat évével.

Bennünket – a „magyar kommunistákat” – nagy érdeklődés és népszerűség övezett. Egy alkalommal meghívtak a tinédzser korúak, akik a képzési központ másik épületében tanultak, vitáztak: tartsak nekik eladást Magyarországról. Herr Professornak szólítottak, de nem kíméltek meg a kemény kérdésektől. Azokban az időkben a nyugatiak Kádár Jánostól a legkisebb rangú magyar politikusig, az újságírókig vissza-visszatérőn, minduntalan megkérdezték: miért nem vonulnak ki hazánkból a szovjet csapatok? Ha mai fejjel gondolkodva válaszoltam volna, ezt mondom: „Én elküldeném őket, de nem mennek”. Ötvenhatra emlékezve, harckocsikkal védik a rendszert. De nem így feleltem, mentegettem az otthoni állapotokat. A fiatalok udvariasan megköszönték a válaszomat, de nem fogadták el. Teljesen új német generáció ült velem szemben. Számomra alig megmagyarázhatóan új.

A „két magyar kommunista”, Réti Ervin és a szerző műsort ad borsos pesti politikai viccekből.

Vendéglátóinkat toleráns, barátkozó emberekként ismertük meg, egy valamit azonban nagyon nem szerettek: az NDK-t. Számukra a kommunizmus példája az a keleti német rendszer volt, amelynek határa innen néhány kilométerre húzódott, s minden csoport szertartásszerűen egyszer elment ahhoz a táblához, amely egy nyíllal a túloldali rabság felé mutatott. S most lám, találkoznak két budapesti újságíróval, aki nem a betanult sablonszöveget mondja, s akivel minden témáról szabadon lehet beszélgetni. Ami jó – az jó, ami rossz – az rossz. Műsoros estét is rendeztünk, mindenki bemutatott valamit. Réti Ervinnel pesti vicceket mondtunk párbeszédes formában, gondosan németre fordítva. Köztük paprikásakat, önkritikusokat, pontosabban rendszerkritikus poénokat. Óriási sikert arattunk! Ezt nem gondolták volna rólunk.

– Ti nem is vörösök vagytok, hanem rózsaszínűek! – mondogatták.

Kölcsönösen meglepődtünk a felismerésen, hogy hiszen a másik táborban is különböző emberek élnek! A háborús emlékekkel szemben tehát találkoztam a másik Németországgal; demokratikusan, humánusan, rokonszenvesen gondolkodó emberekkel, ami nagy hatást gyakorolt rám. Ekkor már egyébként is érlelődött bennem első könyvem alapgondolata, mely szerint a nyugatnémetek nem en bloc újnácik és nem akarnak háborút.

Az 1970-ben megjelent kötetemnek, amely a Párbeszéd Nyugat-Németországról címet viselte, az volt a fő mondanivalója, hogy nem fenyeget újabb hitlerizmus, nem csattognak ismét porosz csizmák. Ez akkoriban még nem volt általánosan elfogadott nézet. A könyv végül megjelenhetett, de a kiadó előtte ragaszkodott ahhoz, hogy minden kérdések fő ítélőszékén, magában a pártközpontban hagyják jóvá. A hatvanas években ugyanis még nem volt biztos, miként alakul a szovjet tábor és a nyugatnémetek viszonya, annyira belevésődött a háború utáni gondolkozásunkba az NSZK-ellenesség, hogy nehezen ment a váltás.

Megmutattam kéziratomat Szilágyi Bélának, atyai jó barátomnak, akkori külügyminiszter-helyettesnek.

– Én kiadnám – mondta.

De nem ő döntött. Végül is Várkonyi Péter, későbbi külügyminiszter, a pártközpont külügyi osztályának akkori vezetője vállalkozott (a magyar nemzetes) Pethő Tiborral együtt a lektorálásra. Bizonyos változtatásokkal jóváhagyták. Máig jól emlékszem Várkonyi Péter egyik megjegyzésére: a németek magyarországi kitelepítéséről óvatosan írni, semmi esetre sem helyeselni!

A háború emléke a hatvanas években még elevenen élt bennem, hiszen vagy húsz éven át mégiscsak „a nyugatnémet militarizmusról” és „az új háború veszélyéről” írtam. De Sonnenbergben végleg meggyőződhettem arról, hogy ezek a németek sem kívánják a fegyveres konfliktust. Régebben sablonokból építettem fel cikkeimet: „Az NDK békét és elismertetést akar, Nyugaton viszont a militarizmus feléledése fenyeget”. Igaz, az 1966 előtti német kormányok néha adtak is okot némi nyugtalanságra. Az évtized közepétől azonban kölcsönösen árnyaltabbak lettek megnyilatkozásaink: az enyém is, a nyugatnémet kormányoké is.

Sonnenbergben egy életre szóló barátságok kötődtek. Heiko Schmidt hamburgi rendőrtiszt és Doris, a felesége többször is felkerestek Budapesten és ellátogattak a Balatonhoz; Norbert Grawe fuldai francia nyelvtanár és Hiltrud kétszer is bejárták velem a magyar fővárost. A legszorgalmasabb levelező, a kedves dán asszonyka, Helen Rasmussen (akkor UNESCO-munkatárs) azóta is rendszeresen üzen, érdeklődik a sorsunkról. S amikor eljutott hozzá halálhíre, megsiratta Réti Ervint.             

Sonnenberg örök emlék…

Kellemes vitapartnereinkkel a „tábor” udvarán.

Az eddig közzétett fejezetek:

A vörös báró

Bocsánatkérés Belgrádban

Egy szibériai kapitány Pesten

A szemelvényeket Toronyi Attila szerkesztette.

Címkék