Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: „Kisvállalkoztam” Amerikában

Az újságíró archívumából: „Kisvállalkoztam” Amerikában
Barát Tamás (New York)

Amerikában jártam, mesterségem címere: IF. Mielőtt az olvasó találgatni kezdené a rövidítés jelentését, megmondom: az IF annyit jelent, mint ingatlanfejlesztés. A kisvállalkozás, ahová magyar tudósítóként néhány napra segítőnek álltam, azzal foglalkozik, hogy lerobbant családi házakat, lakásokat megvásárol, felújítja, majd a kiadó lakásokra bérlőket keres, s hosszútávra kiadja őket. A cég olyan kicsi, hogy ennél talán kisebb nem is lehetne: gyakorlatilag egyszemélyes, mindenki más csak alkalmi munkás, alkalmi szerződéssel dolgozik.

Mielőtt beszámolnék arról, hogy mit tapasztaltam az ingatlanfejlesztés területén, néhány alapvetést tisztázni kell.

A legalapvetőbb, hogy a kisvállalkozó Amerikában ugyanolyan kisember, mint Európában, akár Magyarországon. Hasonló túlélési gondokkal küzd, azonban Amerikában szemmel láthatóan sokan segítik a munkáját. Nemhogy az állam, de még a multik is segítenek!

A mondás, hogy a „nagy hal megeszi a kicsit” itt másképpen igaz. Vannak nagyhalak, és nagyon sok kicsi. Sok nagy halnak egyáltalában nem érdeke, hogy ne legyen kicsi hal, ugyanis sok olyan üzletág van, ahol a kicsi el tud látni olyan feladatokat, amelyek egy nagy hal számára egyértelműen gazdaságtalan tevékenységek lennének. Ilyen a szolgáltatások területe, például a tisztítók, mosodák, vagy a javítás. És ilyen lehet a lakáskarbantartás is. Más szavakkal: az üzemeltetés, a fenntartás, a gondozás. Ebbe a festés, tapétázás, a mázolás ugyanúgy beleértendő, mint a vízvezeték-szerelés.

Itt jegyzem meg, hogy e szolgáltatások nem olcsók, ezért sok bérlő „kitanulja” e szakmákat, s maga áll neki lakása karbantartásának. Abban a bizonyos társaságban, amiről a cikk elején már szó esett, volt egy kórházi főorvos, aki azzal büszkélkedett, hogy a házának az alagsorában saját kezűleg alakított ki egy „borospincét”. A kínáló pultot és a szükséges hűtőszekrényt készen megvette ugyan, de a bortároló rekeszeket – komoly, precíz asztalosmunka – saját maga barkácsolta. Ugyancsak „kitanulta” egy könyvből a vízvezeték-szerelést is. A fürdőszobában a mosdót maga cserélte ki, s egymaga csempézte ki az egészet a padlótól a plafonig. Sőt, a fürdőszobába maga felszerelt a falra egy konzolt (beleértve a falban elrejtett kábelezést – villanyszerelést) a televízió számára. A kórházi főorvos, aki rendszeresen, naponta műtéteket is végez.

Megjegyzem: az olyan könyvek, amelyekből mindezek a mesterségek „barkács szinten” megtanulhatók, olcsók és könnyen hozzáférhetők. Magam is vettem egy ilyen kötetet (Hogyan csempézzük ki a fürdőszobánkat?) az egyik ismerősömnek ajándékba, aki láthatóan nagyon örült neki.

Itt jut eszembe, hogy a bérelt lakásunkban a faltól falig szőnyeget is magam fektettem le, pedig szinte naponta látom a televízióban, több csatornán is, annak a profi cégnek a hirdetését, amelyik a színmintából kiválasztott és általa méretre vágott padlószőnyeget nem csupán haza szállítja, de le is fekteti. Mégis inkább magam csináltam. Persze sokat spóroltam a dolgon. Igaz, nekem kellett elmennem az áruházba kiválasztani, megvenni a padlószőnyeget, haza szállítani a gépkocsim tetején (hova fért volna máshova egy három méter széles szőnyegpadló?!), majd otthon méretre szabni s leragasztani. Jó kétnapos program volt szerénységemnek.

Ugyancsak alapvetés, ismert közhely, hogy „New York nem Amerika. Ha Amerikát akarod látni, akkor menj el New Yorkból” Nos, én elmentem: Buffalóba. Ez Amerika. A város, amelyet 1789-ben alapítottak, az Egyesült Államok északi határán, az Erie-tó mellett fekszik. A helyi informátorom szerint a huszadik század elején itt működött a világ legjelentősebb acélipara. Mára gyakorlatilag megszűnt, ily módon a 136 négyzetkilométeren elterülő város népessége mostanra az 1900-as évek szintje alá csökkent: lakossága 2010-ben alig volt több mint, 260 000. Pár évtizeddel előtt meghaladta a kétmilliót! Buffalo napjaiban az acél fellegvárából egyetemi várossá változott át.

A város kiterjedése, elő- és alvóvárosainak üres telkei, üresen álló házai mind az egykor nagyon élénk nagyvárosra emlékeztetnek. A távolságok, persze, megmaradtak. Megdöbbentő látványt nyújtott az ott jártamkor – egy péntek délután – a teljesen üres belváros. Az üzletek, a vendéglátóhelyek zárva voltak. Az élet jeleit inkább a külső, alvóvárosokban fedezhettem fel.

Buffalo leghíresebb nevezetessége a Niagara folyó és a Niagara vízesés, amely turisták millióit vonzza a városba, s a környékre. Bár igaz, hogy a vízesés nagyobb része már Kanada, s a látnivalón túl a turistákat vonzó helyek, így a híres kaszinók odaát, a kanadai oldalon találhatók, mégis az amerikai oldalon is hosszan kell sorban állni, mire a látogató fel tud jutni a kis hajóra, amely elviszi majdnem teljesen a vízesés alá.

Az állam – bár Amerikában nincsen az európaihoz hasonló teljes körű állami egészségbiztosítás – gondoskodik a rászorultakról. Amerikában nincs a magyarországihoz hasonló állami, vagy önkormányzati lakásprogram, viszont az állam hozzájárul a lakbérhez azok esetében, akiknek a jövedelme nem tenné lehetővé a lakásbérlést.

A kisvállalkozói – lakáskarbantartói – munka közben több lakásbérlővel is találkoztam. A többi között beszélgettem egy fiatal hölggyel. A családja Puerto Ricó-i, ő már New Yorkban született és járt iskolába. Elvált, egyedül neveli négy gyerekét. Nemrég Buffalóba költözött, mert ott él a család, a rokonság egy része, illetve ott ajánlottak számára munkát. Az állami szociális program részeként 849 dollár lakástámogatást kap. A családi ház bérleti díja havonta 850 dollár. Ez azt jelenti, hogy havi egy dollár lakbért kell fizetnie. A havi jövedelme, mint üzleti asszisztens (amolyan titkárnőféle munkát végez, amibe a telefon-központosság és a vendégek fogadása – recepció is beletartozik, sőt, az adminisztráció ellátása is) 1200 dollár. Ebből élnek öten. Ebből fedezi a rezsit, a fűtést, világítást stb., s természetesen veszi az élelmiszert is. A lakbérre már nem maradna pénz. Ily módon, mint rászorulónak, ezt az állam átvállalja. Nem ő az egyedüli, hanem sokan, nagyon sokan vannak hasonló helyzetben.

Találkoztam Buffalóban fiatal fekete házaspárral: férj és feleség egyaránt munkanélküli. Kislányuk négyéves, a férjnek nincsen szakmája, az asszonynak van. (Építőipari ólomfesték-szakértő tanfolyami végzettség. Az ilyen végzettség specialitása a régi, ólomtartalmú festékek eltávolítása és helyükre modern festékek felhordása.) A család alkalmi munkákból él, mert az állandó munkalehetőség nagyon kevés. – Ennek ellentmondani látszik az, amit a gyermekeit egyedül nevelő egyik anya mondott nekem, hogy ő viszont a saját területén válogathat a munkalehetőségek között.

A tárgyilagosság kedvéért megjegyzem: a fekete házaspárral folytatott beszélgetés alatt az volt az érzésem, hogy nem is igazán keres munkát, mondván, hogy amúgy sem fog találni. S álljon itt egy akár rosszindulatúnak is tekinthető megjegyzésem: a házaspár férfi tagja egyértelműen nem is akar dolgozni. Kérdésemre elmondta, hogy jól érzi magát egész nap a haverokkal, a lakásukkal szemben lévő motorkerékpár-szerelő műhelyben, ahol együtt „lógnak”. A „munkájuk” legfeljebb abból áll, hogy a kész motorokat elviszik egy körre, kipróbálni.

Persze ez a kör egyértelműen illegális. Nem véletlen, hogy ott tartózkodásom alatt többször is láttam rendőrautót járőrözés közben. Mielőtt az olvasó rasszistának könyvelne el azután, hogy a fekete házaspár férfi tagjáról negatív véleményem alakult ki, miután azt gondolom, hogy nem is akar dolgozni, szeretném leszögezni, hogy ez nem rasszizmus, ez ténymegállapítás, lusta ember bárhol föllelhető a világban. Csakhogy a férj lustasága feltűnő volt. Hiszen amikor az építkezésen munkát ajánlottam neki, azonnal feleségére mutatott, majd ő elvégzi a felajánlott munkát. Megjegyzem a feleség, azonnal elvállalta és jól el is végezte.

Egy Rejtő Jenőtől származó idézet jutott eszembe, amikor az amerikai kisvállalkozói csapat tagjaival először találkoztam. „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.”

Nos, a kisvállalkozói csapatnak a nemzetiséget tekintve, nincs két azonos nemzetiségű tagja. A kisvállalkozás főnöke, aki meghívott a csapatába, ukrán származású. Rajta kívül még egy fehér tagja van a csapatnak, Ő az egyetlen helyi. A többiek a fekete szín különféle árnyalatait testesítik meg. A vízvezeték-szerelő Amerika egyik déli államából származik, az egyik „szobafestő” hölgy Virginiából, a másik nem árulta el, hogy honnan is érkezett. Az ács- az asztalosmunkákat végző kolléga sem volt közlékeny a származását illetően. Csak valószínűsítem, hogy Puerto Ricó-i lehetett. Volt olyan – igaz, nem állandó csapattag, csak alkalmi munkásként jelentkező, akiről persze azonnal kiderült a Puerto Ricó-i származás, mivel egy szót sem tudott angolul. Vele csak spanyol–angol tolmács útján tudtunk beszélni. Csak félhangosan jegyzem meg, ez utóbbi a beígért jó fizetés ellenére, a megbeszélt időben nem jelent meg a munkahelyen, nem jelentkezett munkavégzésre.

Ennek a csapatnak az ideiglenes tagja lettem négy napra. A feladatom sokrétű volt. A főnök két részre osztotta a csapatot. Az egyik részt a saját szárnyai alá vette, a másikat rám bízta, azzal törődjem én. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy „munka-felügyelőként” az én feladatom volt a munka kiadása és annak ellenőrzése, hogy a munkát a csapat tagjai elvégezték-e.

Ezen kívül feladatom volt a sofőrködés, hiszen én szállítottam a csapat tagjait a munkahelyek között. Mégis azt gondolom, hogy a leginkább bizalmi feladatot is én kaptam. Mindkét csapat számára az anyagbeszerzést nekem kellett intéznem. Ez azt jelentette, hogy megkaptam a beszerzendő anyagok listáját, volt, hogy azt is nekem kellett összeállítani, majd beültem a kocsiba és végig jártam azokat a helyeket, ahol a különféle alkatrészek, festékek stb. beszerezhetők Buffalóban.

Voltam így a világ egyik legnagyobb multi hálózatának helyi építési áruházaiban, de kicsi ún. „hardverstore”-okban is. Ami elsőre feltűnt: a multi – saját érdekében is – segít  a kisvállalkozóknak. Ahogyan ők nevezik a kisvállalkozásokat: a „contractor”-ok (vállalkozó) számára az építési áruházakban külön ügyfélszolgálat működik. Itt fogadják az anyagbeszerzőket, segítenek a beszerzési listák átnézésében, tanácsokat adnak, hogy mihez, milyen terméket ajánlanak. S ami a legfontosabb: a többi vevőtől elkülönülten segítenek a tételeknek a raktárból összeszedésében, ha kell, akkor az anyagok méretre szabásában, az anyagmozgatásban, s természetesen a fizetést követően a gépkocsikba berakodásban.

Mondhatnánk ez természetes, ez a multi érdeke is, hiszen a vevő előzékenyebb kiszolgálása a több vásárlást, a nagyobb profitot hivatott szolgálni. Mégis az a hozzáállás, ahogyan második alkalommal már ismerősként üdvözölt az ügyfélszolgálati munkatárs, keresztnevemen szólított, s tudta, hogy mely építkezések számára vásárolok, az azt sugallta, hogy én is a csapathoz tartozom. Ehhez persze nem kell más, mint az ügyfélszolgálat ügyfélbarát magatartása, pozitív gondolkodása, s egy jó számítógép, ahonnan pontosan tudja mindazt, amit tudni kell ahhoz, hogy én, mint „kedves vevő” jól érezzem magam az áruházban.

Álljon itt egy érdekesség: az építőanyag-áruház ügyfélszolgálati munkatársa a számítógép adatállományában az általam képviselt vállalkozás telefonszáma alapján talált meg. Csak be kellett mondanom a telefonszámot, s már sorolta is a cégünk építkezéseit, az általa ismert anyagigényünket, s a számítógépben tárolt adatok ismeretében a legelőzékenyebb módon tudott kiszolgálni.

A csapat tagjai

A munka szüneteiben, illetve a gépkocsiban, amikor az egyik munkahelyről, a másikra mentünk át, volt lehetőségem beszélgetni a csapat tagjaival, a munkásokkal. A lakásfelújító csapat tagjai a beszélgetések során kinyíltak, meséltek magukról. Nem mutatnám be a csapat összes tagját, de van közte négy „kolléga” akiről azt gondolom, hogy személyisége jellemző, azért róla ejtek néhány szót.

Terry, a vízvezeték-szerelő: Terry saját Volvójával jár. Ez a kocsi számára nagyon fontos. Tulajdonképpen egész napját ebben a kocsiban tölti, úgy is rendezte be. Tekintettel arra, hogy ottlétemkor nagyon meleg volt, így a kocsiba beépített hűtőszekrényből kínált hideg ásványvízzel. Szép többszintes családi házban lakik népes családjával. Bemutatta nekem feleségét, s egyik lányát. Nagyon büszke a lányára, olyan „igazi fekete szépség” mondta. És nagyon okos. Terry nagyon büszke arra, hogy lánya már ért a számítógéphez, ami Terry életéből még kimaradt. Terry számára nincsen munkaidő. Akkor dolgozik, amikor munka van. Az egyik nap úgy alakult a munkánk, hogy este kilenckor tudtunk csak kimenni az egyik házhoz, hogy megnézzük és megbeszéljük, mi lesz a csapat másnapi munkája. A megbeszélés elhúzódott. Este tizenegykor indultunk csak haza. Másnap reggel nyolckor már az egyik háznál voltunk, s ott folytattuk az előző nap megkezdett munkát. Terry szívesen mesélt magáról, például elmondta, hogy kedvenc hobbija a képeslapgyűjtés. A világ sok pontjáról gyűjti a képeslapokat. Ő így utazik. Velem is megígértette, hogy küldök számára budapesti képeslapot.

Kevin, az ács, az asztalos: Azt mondhatom róla, hogy Terry ellentéte. Magának való, zárkózott ember. Megismerkedésünkkor mosolygott, de kimutatta, hogy ő egy „veszélyes ember”. Eleinte segítőkész volt, de megsértődött, amikor kifogásoltam elvégzett munkáját, s rámutattam az elvégzett feladat hibáira. Úgy megsértődött, hogy másnap nem is jött dolgozni.

Vanessa: Fiatal, fekete, vad festőlány, aki szemmel láthatóan ért ahhoz, amit csinál. Büszkén mutatja, papírja is van róla, hogy ez a foglalkozása. Egy négyéves kislány anyukája. Saját elmondása szerint nem szeret dolgozni, de hát, muszáj. Alkalmi munkákból él. Láthatóan nagyon rendetlen, borzasztó érzékeny, de egyben vad teremtés, munkája kifogástalan. Nem tudja elmondani, hogy mi baja van, de szemmel láthatóan nem érzi jól magát saját bőrében.

Nathalie: Fiatal fekete nő. A csapat mindenese. Gyakorlatilag nincsen olyan feladat, amit el ne végezne. Nemcsak a festés, a mázolás, de a munka utáni takarítás is az ő feladata. Láthatóan rendkívül precízen végzi munkáját. Saját elmondása szerint megváltozott, régen nem ilyen volt. Akkor még a rendőrséggel is meggyült a baja. Erről, s a múltjáról semmit sem hajlandó elárulni. Arról azonban lelkesen beszél, hogy szeret dolgozni. Megjegyzem, tud is. Munkája kifogástalan. Jellemzője, hogy gondolkodik. A legnagyobb segítséget a csapatból ő jelentette számomra. Lévén, hogy kiváló buffalói helyismerettel rendelkezik, minden fontos helyet megmutatott nekem, amire csak szükségem volt.

A gondjaimra bízott csapat egy hét alatt két családi házat, három lakást újított fel. A csapat másik része nagyobb munkát végzett el: egy hatlakásos sorházat, meg két családi házat hozott ez idő alatt rendbe.

Bár megjegyzem, a csapat tagjai a feladatoknak megfelelően sokszor cserélődtek. Ha a festőkre volt éppen az egyik háznál szükség, akkor beültünk a kocsiba és irány át a másik ház, persze közben az előző házban – ott sem állhatott le a munka – dolgozott a vízvezeték-szerelő.

A Buffalóban töltött néhány nap, az, hogy „kisvállalkozó” lehettem Amerikában, számos tanulsággal szolgált. Bár igaz, hogy „csak” a kisvállalkozók munkás mindennapjaiba volt lehetőségem betekinteni. Nem láttam, s nem láthattam bele üzletpolitikájukba, marketingcéljaikba, könyvelési metodikájukba, adózásukba, de munkavezetési szokásaikba igen.

A legfontosabb tanulságok: nincsen munkaidő, minden feladat elvégzendő, csapatban dolgozunk és így is gondolkodunk. Recesszió van, ezért nagyon megbecsüljük azt a kevés munkát is, ami adódik.

S talán a legfontosabb tanulság: ez a néhány nap bebizonyította számomra, hogy a kisvállalkozások pontosan ugyanolyan gondokkal küzdenek, egyben ugyanolyan megoldásokat találnak és alkalmaznak a világ bármely pontján. S még egy: nagy szükség van a kisvállalkozásokra, a kisvállalkozókra.

(A fenti élménybeszámoló a BreuerPress 2012. június 30-i kiadásában jelent meg.)