Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Lökjük, csak lökjük!

Lökjük, csak lökjük!
Horváth Kálmán

Öregszünk, szépülnek az emlékeink, gyógyulnak a sebeink. Tizenkét évvel ezelőtt a közvélemény-kutatóknál a politikusok népszerűsége Dávid Ibolyával kezdődött, az ország házának naiv képviselői női köztársasági elnökről álmodoztak, a vak komondorokat gyógyították, nem emlegették.

Női és férfi pólósaink uralták a medencéket, a kajakosok Kovács Katalint koronázták királynőjüknek. Ebben a nőket és sportot egyaránt tisztelő közösségben lett tekintélye a kézilabdás Anitáknak. Pádár és Görbicz együtt nyert Európa bajnokságot, Pádár a beállós, Görbicz az irányító posztján számított a világ legjobbjainak.

A miniszterelnököt Gyurcsány Ferencnek hívták, a közbeszédbe akkor türemkedett be az öregecske feleség. A kitartott, az unalmas, a lecserélendő. Nem volt ennek értelme, ahogy a természetrombolásnak sincs. A megjegyzés méregcseppként, szinte észrevétlenül áradt a politikai mezőn, mára már az élő világot veszélyezteti. Az olimpiákon és más világversenyeken főként női sportolóinknak játsszák a Himnuszt, a férfiszurkolók megkönnyezik őket, egészségükre iszák a sört, aztán megtörlik a szájukat, és kimondják: Vissza a konyhába!

A politikus szavazatokban, a sportoló eredményekben gondolkodik: gólban, másodpercben vagy centiméterben. Itt a tetszési index, a közvélemény-kutatás, ott a dobogó a mérce. A dolgok ritkán keverednek, pedig a népszerűség maga is árucikk, máshol világmárkák reklámarcai világsztárok, miközben nálunk csak protokoll a politikus–sportoló-összeborulás. Igaz, olykor ez ízlésesebb, mert Bayer Zsolt irodalmi nagysága inkább elviselhető, mint mondjuk Kozák Danuta és Orbán Viktor közös szotyizása valamelyik stadion díszpáholyában. (Mea culpa, Danuta!)

Amikor tizenkét és fél évvel ezelőtt meghalt Pádár Anita, egy ország lett szegényebb. Sokáig emlegettük, de a másik Anita, Görbicz, vitte tovább helyette is a lángot. És most, a tragédia után 12 és fél évvel, kiderült, hogy az Anita névnek az atlétikában is rangja van. Márton Anita súlylökőként a sportág világbajnokságán lett ezüstérmes. Nem egy milliárdokat felemésztő látványszínházban, hanem ebben az egyszerű, nyögdécselős, forgós erőpróbában. Versenyszámát csak kevesen láthatták, a késői kezdés megrostálta az érdeklődőket, ráadásul a nemzeti érzelmű nézőknek akkorra lett elege abból, hogy szenegáli, kenyai, etióp futók szaladgálnak brit, svéd, török, esetleg német mezben, és befogadó országuk szurkolói született hazaiként ünneplik őket.

Szóval itt van most egy konyhából szökött, szülni nem küldhető nő, aki jobban löki a súlyt, mint a férfiak a szöveget. Az átlagosnál erősebb (súlyemelésben kétszeres magyar bajnok), ügyesebb, gyorsabb. A dobókörben a világ második legjobbja. Erről papírja van, ezt az ellenfelei is tudják. Teljesítményét nem kell tupírozni, plakátolni, médiamunkásokkal hirdetni. Anita önmaga reklámja, a nő, aki mindenre képes.

Mit érthet meg mindebből a napjaink közélete? Félő, hogy semmit. A hatalmon lévők majd görcsösebben szorítják a szotyolás zacskót: ebből aztán nem adunk! Az ellenzékiek pedig azon veszekszenek, hogy a két Ágnes: Kunhalmi és Vadai közül melyik a jobb dobó, mert, ha törik, ha szakad, a következő versenyen azt kell indítani…