Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma hétfő van, 2019. május 27. Az év 147. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737603. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Helsinki: Európa csillagórája – Egy újságíró a múltakról és régmúltakról

Helsinki: Európa csillagórája – Egy újságíró a múltakról és régmúltakról
Tatár Imre

Kanyargós utakon (Egy újságíró a múltakról és régmúltakról) – ezt az ideiglenesnek szánt címet adta csaknem 300 oldalas visszaemlékezésének a 98. esztendejében járó Tatár Imre Aranytoll-életműdíjas újságíró, aki éppen 70 évvel ezelőtt, 1947-ben kezdte újságírói pályáját a Szabad Népnél. A szerző engedélyével az Infovilág újabb részletet közöl a kéziratból. A fejezet címe: Helsinki: Európa csillagórája.  (A képen: a helsinki Finlandia-palota, a külügyminiszteri és csúcsértekezlet helyszíne.)

Múlt századi a hír, de szorosan összefügg a mával: 1975-ben a finn fővárosban összeült a történelemben addig példátlan csúcstalálkozó, a harminchárom európai és a két észak-amerikai állam vezetőinek együttese. (A csúcstalálkozót 1973 nyarán az érdekelt 35 ország külügyminisztereinek előkészítő találkozója előzte meg. – a szerk.) Ott ült a harmincöt  nagy között, s egyazon iratra tette kézjegyét Gerald R. Ford, az USA, Leonyid Brezsnyev, a Szovjetunió, Helmut Schmidt, az NSZK, Erich Honecker, az NDK, Bruno Kreisky, Ausztria, Todor Zsivkov, Bulgária első embere; Európa és Észak-Amerika krémje. Magyarországot Kádár János képviselte. Megegyezésük, hosszú évek tárgyalássorozatának lett a „gyümölcse” a két világrendszer korszakának páratlan dokumentuma: az 1975-ben elfogadott Helsinki Záróokmány, amely végérvényesen lezárta a hidegháború korszakát. (A képen: a záróokmány aláíróinak egy csoportja: Helmut Schmidt német szövetségi kancellár, Erich Honecker, az NDK párt- és államfője, Gerald Ford, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Bruno Kreisky, az Osztrák Köztársaság kancellárja.)

Kézbe veszem a százhuszonkét oldal terjedelmű, kékfedeles könyvecskét; keresem, hogyan fogalmazták meg a célt. Így: a felek „elkötelezettek a béke, a biztonság, az igazságosság, valamint a baráti kapcsolatok és az együttműködés további fejlesztése iránt.” Nagyszabású kísérlet volt ez arra, hogy a két társadalmi rendszer, a két világ életét összehangolják. Mint tudjuk, csekély sikerrel, de miközben a megállapodást előkészítették, és mintegy másfél évtizeden át igyekeztek megvalósítani, mégiscsak közös asztal mellett ültek, földrészünkön fegyverek nem ropogtak, megmaradtak a mérsékelt civakodás és bizonyos megállapodások keretei között.

Mi áll a Helsinki Záróokmányban, ebben az európai magatartáskódexben? Szó van benne az államok egyenlőségéről, szuverenitásáról; arról, hogy tartózkodnak mindenfajta erőszaktól a másikkal szemben, tiszteletben tartják egymás határait és területi épségét. Megfogalmazták az egymás belügyeibe való beavatkozás tilalmát, az emberi jogok, a lelkiismeret, a vallás és a meggyőződés szabadságát. Vitáikat békésen rendezik, és hogy erősítsék az egymás iránti bizalmat katonai tekintetben is, előre bejelentik hadgyakorlataikat, s ehhez megfigyelőket hívnak a másik oldalról. Együttműködnek a gazdaság, a tudomány, a technika területén. S itt olyan részleteket is taglaltak, mint az üzleti kapcsolatok megkönnyítése, a kereskedelmi információk cseréje, az ipari kooperáció, a marketing, a szabványok és a műszaki előírások egységesítése.

Kényes, sőt a legkényesebb témához érek. E fejezet óvatosan fogalmazott címe: „Együttműködés humanitárius és egyéb területeken”. Az emberek közötti kapcsolatok címszó alatt olvasható az okmányban a családok újraegyesítésének és a szabad utazásnak a lehetősége. Az ilyesfajta részleteket a Kelet a „fokozatosan” jelzővel fogadta csak el, időt akart nyerni arra, hogy csak lassan, vagy egyáltalán ne teljesítse a vállalást.

Az információk terjesztésének szabadsága, hozzáférhetőségének és cseréjének javítása is szerepel a vállalások között. Ma, az internet korában nevetséges lenne az ilyen vita; az a követelés, hogy a szovjet vagy a keletnémet újságos pavilonokban áruljanak Le Figarót, The Timest, The New York Timest, Neue Zürcher Zeitungot, Der Spiegelt. Pedig így volt: hónapokig rágták ezeket a tételeket, amíg a Varsói Szerződés országai elfogadták.

A negyvenes évek végén még a harmadik világháború kitörésétől tartottunk, Koreában lángra is kapott a tűz, s csak 1953-ben hunyt ki – nem békével, csak máig tartó tűzszünettel. Van, aki azt mondja, hogy az atombomba létezése nélkül tartós béke nem is jöhetett volna létre. Talán így is van. Ám a lényeg: eljutottunk odáig, hogy a világ harmincöt legfontosabb embere közösen belemosolyog a riporterek fényképezőgépébe, és arra a következtetésre jut, hogy minden állam szent és sérthetetlen, hogy olvasni kell egymás újságjait és irodalmi műveit. Mondhatná valaki, hogy ezzel a nyugatiak „lefeküdtek a kommunistáknak”, elismerték hatalmukat Európa keleti felén. A történelem azonban igazolta azt, hogy a szabad gondolat behatolása – bármily korlátozott és lassú legyen is – erősebb, mint a harckocsiké. A barátkozás, a békés verseny és az emberi jogok térnyerése elvezetett az átalakítás és a nyitottság reforméveihez, a földrész átalakulásához, a szabad gondolkodást elviselni nem tudó rendszerek összeomlásához.

Sokat írtam, tudósítottam az európai biztonságról és együttműködésről. Kapcsolatokat építettem ki azokkal a magyar diplomatákkal, akik ebben a témában dolgoztak. Jó barátságba kerültem többükkel; sokat és szívesen segítettek: informáltak az eseményekről, a háttérről. Ennek előnyeit élveztem 1973 és 1975 között Genfben: két évig tartott ugyanis az európai  biztonsági és együttműködési kódex szövegezése.

A kép középpontjában e sorok szerzője, Tatár Imre 1973 júliusában, a helsinki külügyminiszteri találkozó idején; jobb oldalt Péter János magyar külügyminiszter. (Kulcsár László felvétele.)

A harmincöt kormány szakértői, diplomatái sorra vették a témákat, lépésről-lépésre haladtak, és ha csak egyetlen kormány képviselője kifogásolt egyetlen jelzőt, már meg kellett állniuk. Aztán ha megegyeztek, hazaküldték a részletet, megvárták a jóváhagyást vagy a kifogást, s esetleg újra kezdték a vitát, a szövegezést. Kacifántosan mentek a dolgok. Tegyük fel, egy bekezdést elfogadhatónak tartott mindenki, de a majdani véglegesítés több más bekezdéstől függött. Ilyen esetben a szövegrészt hivatalosan „nem leírtnak” nyilvánították. Ilyenformán érthető, miért tartott két esztendeig, amíg 122 oldalt megfogalmaztak.

Amikor diplomatáink hazahozták Helsinkiből a hivatalos szöveget (ha jól emlékszem az angolt és az oroszt vették alapul), odaadták a Kossuth Kiadónak, fordítassa le és adja ki könyvecske formájában, a külügyminisztérium nagyon is szükséges felügyelete alatt. Nagy János külügyminiszter-helyettestől hallottam, hogy a fordítók sok helyütt igyekeztek a homályos, nem egyértelmű megfogalmazásokat világosabbá tenni. Ő azonban és a diplomatagárda jól tudta, miért homályosak, miért nem egyértelműek azok a bizonyos mondatok. Csak ilyen homályosan, különbözően értelmezhetően, nem világos szabályként lehetett elfogadtatni mind a harmincöt küldöttséggel egyik vagy másik tételt. Az is előfordult, hogy egy bekezdés mellé valamelyik küldöttség enyhítő, feltételes vagy más elbizonytalanító mondatot, félmondatot iktatott be – igen szavazatának áraként. Leszögezték például, hogy az országhatárok sérthetetlenek, nyugati német követelésre azonban belevették, hogy kölcsönös megegyezéssel viszont megváltoztathatók. (Lásd a német egyesülést!)

A megállapodás szerint körülbelül kétévenként „utótanácskozásokat” kellett tartani és felmérni, ki milyen mértékben tartotta meg adott szavát. A mérleg – vagyis a kelet–nyugati kapcsolatteremtés konkrét eredménye – eléggé sovány volt.

Egyébként a magyar diplomáciát tartották a nyugatiak a táboron belül a viszonylag legrugalmasabbnak, a mi embereinkkel lehetett leginkább szót érteni. Egyszer Belgrádban láttam, ahogyan a konferencia-palota folyosóján az amerikai küldöttségvezető karon fogja Petrán Jánost, a kedves-mackós magyar küldöttségvezetőt, és beszélget vele. Talán arról, hogy miként lehetne feloldani egy mondatot, amely miatt a szovjetek éppen megmakacsolták magukat.

A szovjetek azért bocsátották útnak az európai biztonsági és együttműködési gondolatot (mert ez tőlük származott!), hogy elfogadtassák birodalmukat. Ha ilyen átfogó megállapodást köt vele a Nyugat, úgy törvényesnek ismeri el a „szocialista közösséget”, mi több, gazdasági segítséget is nyújt neki. A nyugatiak pedig azért fogadták el az ajánlatot, mert úgy vélték, belátható ideig számolni kell a keleti világhatalommal, a befolyása alatt álló szövetséggel és ezért az elismerésért cserébe engedményeket kapnak – ahogy nálunk mondták: „a behatolásra”. Olyan engedményeket, amelyek belülről gyengítik a szovjet birodalmat, a nagy és a kis diktatúrákat.

A képen: "Európa érettségi tablója" 35 ország külügyminisztere az 1973-i záróokmány aláírása után.

„Behatolási” eszköz az emberi jogok kiteljesítésének követelése volt. Az a tény például, hogy az NDK polgárai jószerivel csak a Balatonnál találkozhattak nyugatnémet rokonaikkal, viccekben is megénekelt, de korántsem tréfás jele a keleti bezártságnak. Viszont a német–német találkozási lehetőségnek mégiscsak Magyarország adott teret, vagyis nem mindegyik kommunista vezetésű ország volt egyformán zárt.

Hosszú kínos viták folytak arról 1973–75 között, s még hosszasan azután is, hogy kölcsönösen elő kell segíteni más országok sajtójának, vagyis a külföldi lapoknak a terjesztését. Tehát ki kell teljesíteni a tájékozódáshoz való jogot. A nyugatiak apró részletekig is elmentek; azt kívánták, hogy utcai pavilonjainkban is árulják a The Timest, a Der Spiegelt, a Frankfurter Allgemeine Zeitungot és a többi lapjukat. A szocialista országokban ez tilos volt, „bomlasztásnak” tekintették a nyugati sajtó híreit, cikkeit. Valójában a más véleményt és nézeteket akarták elzárni az emberek elől. De árultak-e Pravdát Londonban, keletnémet Neues Deutschlandot Bonnban? A bántó igazsághoz tartozik, hogy alig-alig láttam Nyugaton magyar lapokat: felháborodva vettem tudomásul, hogy olyan helyeken, ahol sok magyar él, például Bécsben vagy Torontóban, nem találtam hazai sajtót. Igaz nem hivatalos tilalmak, hanem az olvasói érdektelenség következtében.

Az NDK-ban különös szigorral tiltották a nyugati országfél lapjainak behozatalát, hiszen még idegen nyelvet sem kellett tudniuk a keleti németeknek ahhoz, hogy elolvashassák azokat a cikkeket, amelyek kíméletlenül bírálták az NDK-beli viszonyokat. A keletnémet vezetők Helsinki után sem engedtek be külföldi lapokat. Ezen a példán is kimutatták diplomata barátaim, hogy van eltérés a magyar és egyes szövetségeseink szemlélete között. Igaz, nekünk nem volt egy kapitalista „Nyugat-Magyarországunk” versenytársként, de azt hiszem, Kádárék ötvenhatból levonták azt a következtetést, hogy minél kevesebb korlátozással kell terhelni az embereket. Különben is a hetvenes években már tudták, hogy a pesti, Blaha Lujza téri aluljáróban árult külföldi lapokkal úgysem dönti meg senki a rendszert. De hát szolidárisnak kellett maradni a többi szocialista kormánnyal, s amíg ők nem egyeztek bele a nyílt utcai árusításba, mi sem tehettük. Nálunk azonban a szállodák halljában kaphatók voltak német, angol, francia lapok, bárki megvehette őket.

A helsinki záróokmány fő célja az volt, hogy összeillessze a két világrendszert bizonyos találkozási pontokon és az élet sok területén megkönnyítse az együttműködést. Valami eredménye lett is ennek, de lényegében nem sikerült. Nem sikerülhetett. Madridban, 1983-ban, tehát a nevezetes okmány ünnepélyes elfogadása után nyolc esztendővel, a harmincöt állam külügyminiszterei „aggodalmukat fejezték ki, hogy a résztvevő államok között hiányzik a bizalom”. S a bizalmatlanságnak ez a foka meg is maradt addig, amíg a Szovjetunióban színre nem lépett Mihail Gorbacsov. Ám egyértelmű, hogy a hatvanas-hetvenes évek enyhülési folyamata készítette elő a nyolcvanas-kilencvenes évek gyökeres változásait. E nélkül nem, vagy csak lassabban, kínosabban jutottunk volna el a jelenbe.

 

A Helsinki Záróokmány maga átment ugyan a történelembe, de tanulsága, úgy látszik, nem. Ma ismét hallható – igaz, más körülmények között – megoldandó kelet–nyugati ellentétekről. Kár.

„Magyarország jól teljesít”

A megegyezés aláírását követően a magyar vezetők igyekeztek megmutatni, hogy a – szocialista korlátok ellenére – minél többet megvalósítanak a záróokmány széleskörű, gyakran az emberek mindennapjaira is ható ajánlásaiból. A minisztertanács (tehát a kormány) arra utasította a minisztériumokat és más állami szerveket, hogy tanulmányozzák, mik az ezzel kapcsolatos teendőik. Három évvel az aláírás után megjelent egy összesítés arról, hogy mit ért el 1978-ig Magyarország – más államok szuverenitásának tiszteletén túl, az elvek hangoztatása mellett. Íme néhány részlet A Magyar Népköztársaság és a Helsinki Záróokmány című kiadványból:

• mintegy hetven nagy magyar termelő vállalat rendelkezik önálló külkereskedelmi joggal;

• a jelentősebb gazdasági, műszaki együttműködések száma nyugati vállalatokkal 1977-ben elérte a hétszázat, ebből nyugatnémet cégekkel kétszáz működött;

•   több mint ötszáz témában folyt közös kutatás vagy más tudományos munka tizenhét nyugati országgal;

• a magyar hatóságok a záróokmánnyal összhangban kezelik a családegyesítés, a kivándorlás kérdéseit. Évente ezer és kétezer között van a kivándorlók száma;

• a magyar állam nagy összegekkel támogatja az idegen nyelvű művek lefordíttatását és kiadását;

• hat magyar egyetem tart fenn közvetlen kapcsolatokat, szervez cseréket finn, olasz, francia és svéd főiskolákkal.

Az eddig közzétett fejezetek: A vörös báró; Bocsánatkérés Belgrádban; Egy szibériai kapitány Pesten; Iskola a meseerdőben(A szemelvényeket Toronyi Attila szerkesztette.)