Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Vasárnap demonstráció: egy éve szüntették meg a Népszabadságot

Vasárnap demonstráció: egy éve szüntették meg a Népszabadságot
Infovilág

Október 8-án lesz pontosan egy éve, hogy utoljára jelent meg a Népszabadság. Politikai okokból szüntette meg, és a kormánypropagandát működtető vállalkozó, Mészáros Lőrinc kezére játszotta át a 61. évfolyamában járt napilapot (is) kiadó cégét a tulajdonos, az osztrák Heinrich Pecina, a Fidesz kedvenc médiaembere, akit a nyáron hazájában csalás és hűtlen kezelés miatt 22 hónap börtönre ítéltek, de miután társaira vallott, megúszta felfüggesztett büntetéssel. (A képen a megszüntetett Népszabadság szerkesztőségi közössége.)

A volt Népszabadság munkatársai holnap, vasárnap demonstrációval emlékeznek a megszüntetés évfordulójára, és nyilvánosan adják át az általuk alapított Népszabadság-díjat a sajtó- és szólásszabadságért sokat tett kiválasztottjuknak.

Október 8-án, vasárnap 11 órától a rendszerváltozás utáni Népszabadság munkatársai találkoznak a budapest-újlipótvárosi Pozsonyi út 5. számú ház előtt, ahová lelkes lokálpatrióták egy kőrisfát ültettek a Népszabadság kiváló munkatársa, Bächer Iván emlékére. Az eseményre mindenkit szeretettel lát a szervező Népszabadság Egyesület.

Levonható a következtetés, hogy a román közszolgálati média más, mint a jelenlegi magyar? Vagy csak akkor funkcionál másképpen, ha magyarországi ügyről van szó? Mindenesetre Ágoston Hugó romániai magyar Aranytoll-életműdíjas újságíró olyan jegyzetet olvasott fel, amelyet aligha vettek volna fel Budapesten. Az Új-Népszabadság blogon is közölt „Előre megfontolt gyilkosság” című jegyzet így hangzott:

Vasárnap, október nyolcadikán lesz egy éve, hogy felszámolták, megszüntették a legrangosabb, külföldön is legismertebb magyar napilapot, a budapesti Népszabadságot. Hetek óta készülök a szomorú évfordulóra, töröm a fejem, miként mutassam be, hogy milyen fontos kulturális és közéleti fórumtól, demokratikus értéktől fosztottak meg bennünket, magyarokat... Hogyan ecseteljem az igazságtalanság mértékét és a „magyarázatok” cinizmusát... Tolulnak a gondolatok, az emlékek, de rá kellett jönnöm, hogy méltó mementóra úgysem lenne időm és terem egy ötperces jegyzetben. Inkább egyszerűen leírom, hogy mit jelentett akkor nekem ez az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság. (A képen a szerző, Ágoston Hugó; fotó: medgyes.ro)

Először is az jut eszembe, hogy ennek a rendszeresen frekventált jóbarátnak az elvesztése nagyobb fájdalmat okozott, mint bármelyik más „saját lapomé” fél évszázadhoz közeledő szerkesztői, közírói pályámon – és volt néhány. Eszembe jut, hisz’ ma is tart az aggodalom, hogy mi lesz az utcára került kollégákkal, a szerkesztőkkel és a személyzettel, a barátaimmal meg az én tehetséges több-mint-barátommal, kapnak-e munkát, lehetőséget a világ legszebb és legveszélyesebb hivatásának folytatására. Sorra eszembe jutottak a Népszabadság publicistái, élükön Megyesi Gusztávval, aki röviddel a lap után halt meg.

Eszembe jut, hogy 2011. január 3-án, az új médiatörvény hatályba lépése után teljes címlapjával tiltakozott a Népszabadság, s a „Magyarországon megszűnt a sajtószabadság” mondatot az EU huszonkét hivatalos nyelvén szerepeltették a lap első oldalán.

Eszembe jut sok reagálás is, a méltatástól, szolidaritástól, az európai uniós fórumok kiállásától („Minden diktatúra első lépése a sajtószabadság megszüntetése!”) a cinikus kárörömig. („Na végre!”, mondta az egyik disznófejű nagyúr kormánypolitikus.) Dokumentumaim között keresgélve tegnap akadtam rá a szerkesztőség egyik meghatározó tagjának, Hargitai Miklósnak akkor frissiben írt „elő-nekrológjára”; a kiváló szerkesztőt és publicistát azóta megválasztották a Magyar Újságírók Országos Szövetsége elnökévé. Az ő gondolatait kísérem alább megjegyzéseimmel.

„A kormányfői akarat, ami a lapunkat bezáratta, az egész magyar média átrendezésének is nekilátott, és még korántsem végzett a munkával” – írta Hargitai. Büszkén jelenthetjük: azóta nagyjából végzett vele, olyan nagymúltú sajtós tekintélyeket avatva médiacézárrá, mint Mészáros Lőrinc és Andy Vajna, s Erdélyben is teljes mértékben uralja a médiaterepet.

„A rendszerváltás után az újságíró-iskolában azt tanították, hogy a közéleti sajtó legfontosabb feladata az alul lévők (a társadalom) képviselete a felül lévőkkel szemben, vagyis a hatalmat ellenőrizni, a társadalmi értékeket pedig őrizni kell. A mai magyar médiában viszont most minden a visszájára fordul: a mainstream sajtó a hatalmat akarja védeni, és a társadalmat igyekszik kontrollálni, ugyanúgy, ahogyan régen a pártállamban.” Ehhez egyik eszköze a szándékos félretájékoztatás mellett: az elhallgatás. Amiről a lakájmédia nem beszél, az nincs!

Hanem a törvény! Hogy melyik törvény? Még a hatályos egypárti alkotmány szerint is „Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit”. A fenti alkotmányszakaszra hivatkozó médiatörvény szerint pedig „a sajtószabadság kiterjed az államtól, valamint bármely szervezettől és érdekcsoporttól való függetlenségre is”. Hát akkor rendben – van törvény, tessék érvényt szerezni neki! Hogy hol? A sóhivatalban.

„Amit a kormányfüggő sajtó mostanában művel, az a jelenlegi alkotmány és a médiatörvény alapján sajnálatos módon törvénytelen és alkotmányellenes, az a szándék pedig, hogy mi (újra) független újságíróként szeretnénk dolgozni, továbbra is alkotmányos védelem alatt áll. Ha valaki úgy dönt, hogy megakadályoz benne, csak a törvények ellenében teheti – egyetlen érvényben lévő jogszabály sem hatalmaz föl senkit újságírók megfélemlítésére, háborgatására, a magánszférájuk megsértésére, de még csak a médiatartalmakba történő politikai beavatkozásra sem. Magunk közt: a Népszabadság rapid kinyírását is csak törvényt sértve lehetett végrehajtani, és ma már bírósági papírunk van róla, hogy így is történt.” Fontos papír, meg kell őrizni!:)

Kedves hallgatóim, fáj a Népszabadság hiánya, mind a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni. De még jobban fáj az, hogy a hatalmi önkényt, a sajtószabadság semmibe vételét mennyire könnyen meg lehet szokni.

Forgatom a Népszabadság-sztoriról írt kötetet, a Lapzártát, lapozgatom az újság utolsó, 2016. október 8–9-i, hétvégi számát. És tudják, mire gondolok? Hogy nem az utolsó! Hogy lesz még Népszabadság. És lesz még köztársaság Magyarországon.

(A jegyzet elhangzott a román közszolgálati rádió magyar adásában.)