Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Rodin takaréklángon

Rodin takaréklángon
Matuscsák Tamás

November 9-től látható a hazai mozikban a francia új hullám második generációjának egyik illusztris képviselője, Jacques Doillon életrajzi filmje, amely a modernkori szobrászat legnagyobbjának kíván emléket állítani.

Még a művészetekhez kevésbé értők is jól ismerik az éppen száz évvel ezelőtt, 1917 novemberében elhunyt Auguste Rodin nevét és leghíresebb alkotásait.  Ezekből a művekből két dolog még a pallérozatlanok számára is feltétlenül átsüt: Rodin hihetetlen tehetsége és elképesztő temperamentuma. Doillon filmjében e tehetség természetesen jelen van, annál is inkább, mivel a film a főcím tanúsága szerint a párizsi Rodin Múzeum közreműködésével készült, így valószínűleg a szobrász eredeti műveinek tökéletes másolatait használhatták a felvételekhez. Ugyanakkor a tűz alig-alig pislákol. Csodásan fényképezett, remekül bevilágított helyszínek (köztük Rodin híres meudoni villája), érdekes személyiségek (Monet, Cézanne, Victor Hugo), míves zene, jó színészek – akár remekmű is születhetett volna… De nem így lett, és ennek számos oka van. 

Először is, a film túlságosan hosszú, éppen két órányi. Ez persze önmagában még nem ok arra, hogy egyre sűrűbben pislantsunk az óránkra, ám a forgatókönyvíró/rendező nem talált elég mondanivalót ahhoz, hogy kitöltse a százhúsz percet. Talán még ez sem lenne annyira baj, de a film szinte cselekmény nélkül pereg, csak fel-felvillannak epizódok a zseni életéből valahogy úgy, mintha időnként bekukucskálhatnánk a műterme vagy az otthona függönye mögé, majd gyorsan továbbállnánk. Így azonban nem érezhetjük át a művész örömeit, bánatait, gondjait és sikereit, mivel sosem bomlik ki egy-egy szituáció, nincsenek előzmények és következmények, csak konfliktusok. Ráadásul e hosszúra nyúlt órák alatt gyakorlatilag mindvégig Rodin műtermét látjuk, amelynek gipszportól szürke tónusai, a zene melankóliája és az amúgy is meglepően ritka, suttogó párbeszédek, valamint a szereplők visszafogott játéka egyfajta apátiába sodorják a nézőt.

Könnyen belátható persze, hogy a rendező szándéka az volt, hogy egy olyan művészt mutasson be, akinek egy fa kérgének érintése nagyobb örömöt kínál, mint egy modellje mellének simogatása, aki a körülötte élők lelkét ugyanolyan könyörtelen mozdulatokkal faragta, ahogyan a vésőt és kalapácsot használta (ami például legnagyobb szerelmét, Camille Cludelt az őrületbe is kergette), és aki verbálisan alig volt képes kifejezni magát, inkább gipszbe-agyagba-kőbe faragta mindazt, amit érzett.

Egy ilyen koncepció azonban azt feltételezné, hogy olyan színészi játékot látunk, ahol a Rodin  fejében-szívében lejátszódó drámák kiülnek a címszereplő arcára, akinek szemében izzik a düh, a vágy, vagy éppen az öröm. Sajnálatos módon Vincent Lindon esetében erről szó sincs. Szinte közömbös tekintettel, a hatalmas szakáll mögött még inkább eltűnő mimikával hozza (pontosabban nem hozza) Rodint, és majdhogynem egyetlen művészi eszközként valamiféle szuszogás-lihegés az, amivel a szobrászt egyedivé kívánja formálni, de ez a zaj is inkább zavaró, mintsem kifejező.

A többi főszereplő kiválasztása sem volt sokkal sikeresebb. A Camille Cludelt megformáló, Franciaországban inkább rockcsillagként ismert Izia Higelin izgalmas jelenség ugyan, de nem tudja hozni azt a femme fatale-t, akivel Rodin szenvedélyes, „se veled – se nélküled“ kapcsolatát elképzelhetnénk, és az a fajta önpusztító érzelem sem süt belőle, amely azután romba dönti szerelmüket és saját lelkivilágát is. 

A kvázi-feleségi pozícióban leledző Rose belga megformálója, Séverine Caneele pedig olyan eszköztelenül játszik, és megjelenése is oly kevés bájt sugároz, ami teljességgel hihetetlenné teszi, hogy a női szépség egyik valaha élt legnagyobb „tudósa“ életében ő legyen az egyetlen fix pont, akihez minden kaland után visszatér.

A rendező valamiért szemérmesen hallgat a főhősei testi fogyatékosságairól, amelyek pedig alapvetően befolyásolták lelki-társadalmi életüket is (Rodin roppant módon rövidlátó volt, Claudel egyik lába pedig születésétől fogva rövidebb volt, mint a másik), amiként a szobrász és partnerei közötti, szintén meghatározó jelentőségű, felfokozott szexuális élet is csak jelzésértékű megjelenítést kap.

Számtalan hibája ellenére a film azért sok érdekes dolgot mesél Rodinről, így az élete iránt érdeklődőknek, és főként azok számára, akik szeretnék (újra) megcsodálni a Csók, a Pokol kapuja, a Gondolkodó, a Calais-i polgárok és más Rodin-remekműveket, mégis érdemes két órát rááldozni, még akkor is, ha az utolsó néhány percben (a Balzac-szobor bemutatása egy kortárs japán szabadtéri kiállításon) a rendező megpróbálja agyoncsapni azt a melankolikus, már-már balladai, de mindaddig egységes hangulatot, amelyet előzőleg kialakított…