Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Bácsi, éhes vagyok!

Bácsi, éhes vagyok!
Kulcsár László

Vonatvárós kora délután az omladozó MÁV-szégyen kelenföldi pályaudvar kietlen mélységében, ahol az utas legalább annyira nem talál ülőhelyet, mint egy eligazító menetrendi táblát. Csak az éppen aktuális vonatforgalomról tájékoztatnak a nagynak nem nevezhető képernyők… (Illusztrció: Käthe Kollwitz: Hunger, 1925)

Akinek van némi ideje a vonata érkezéséig, vagy olvas, vagy szemlélődik, vagy harap valamit. Szerénységem is ezzel próbálja elütni az időt. Miközben előkotorászom a táska mélyéről a tízóraira csomagolt, kissé megnyomódott szendvicsfélét, nézelődöm. Pár lépésnyi távolságban tízéves forma fiúcska tűnik föl, már harmadszor. Tesz egy kis kört, kilép a látószögemből, megkerül, aztán a másik oldalon újra besétál. Gondolom, unatkozik, felfedezőútra indult, miközben szülei, nagyszülei elmerülten beszélgetnek a közelben.

Újra köröz a kis srác. Semmi feltűnő raja, átlagos öltözet, bár ha jobban megnézem, meglehetősen vékonyka. Talán ilyen alkat… Meg sápadt is. Kibontom az elemózsiát, török belőle egy falatkát, mire a legényke két lépésnyire megáll előttem. Rám néz, és csak most figyelek föl a hihetetlenül szomorú barna szempárra. Félhangosan szól a fiú: „Bácsi, adjál nekem is, éhes vagyok!”

Döbbenten meredek a gyerekre. Hasonló hangon sok évvel ezelőtt Tunéziában szólt hozzám ilyesforma kisgyerek, mutatta, ennék, éhes. Összekapartam neki egy marék millimet, annyi pénzből csak jóllakik…

„Bácsi, adjál nekem is, éhes vagyok!” – szólalt meg újra a pályaudvari zsongásban a fiúcska, és már a tenyerét is tartotta. Ránéztem, és nyújtottam a kis csomagot, rajta hagyván a letört falatkát is.

„Köszönöm, bácsi!” – és a falat már el is tűnt a szájában. Szorította a szalvétába csomagolt tízórait, pár lépést hátrált, harapott belőle, ette, mint aki napok óta nem evett. Harapása mohó volt, de rágása már megfontolt, alapos, és úgy nézett, mintha a világ minden kincsével ajándékoztam volna meg. Hálával, tisztelettel, kicsi élete nagy-nagy szeretetével. Csak annyit tudtam felelni, hogy „Szívesen adtam…”

Nem tudom, meghallotta-e, mert elfordult, lassan megindult. Egyszer még hátra nézett, és mutatóba újra harapott a szendvicsből, kis pofija kigömbölyödött az éltető boldogságtól.

Címkék