Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Bézsszínű rémálom a hírnévről és az anyaságról

Bézsszínű rémálom a hírnévről és az anyaságról
Matuscsák Tamás

Október 19-től játsszák a mozik Darren Aronofsky Anyám! című filmjét. – Minden sikeres férfi mellett áll egy nagyszerű nő – aki néha rámegy erre.

Röviden így foglalható össze Darren Aronofsky, a Fekete hattyú rendezőjének új pszichothrillere, amelynek sok rejtélye közül az egyik az, hogy vajon a forgalmazók ezúttal miért ragaszkodtak a cím betű szerinti fordításához (Mother!), hiszen alig akad olyan film, amelynek ne változtatnák meg radikálisan az eredeti címét. Lehetne például a cím „A Kékszakállú herceg vára, 2.“.

Nem tudom, hogy az író-rendező látta-e valaha Bartók operáját, avagy olvasta-e az ennek alapját adó Balázs Béla-szövegkönyvet, de az operát ismerő magyar közönségnek valószínűleg feltűnik majd a hasonlóság a két mű között, és félő, hogy csak azoknak tetszik majd a film, akik Bartók és Balázs Béla művének fojtott hangulatát, már-már kibogozhatatlan szimbólumrendszerét és horrorba hajló képzeteit maradéktalanul tudják élvezni.

Adott egy fiatal nő (Jennifer Lawrence), akinek jóval idősebb férje (Javier Bardem) egy szó szerint is „kiégett” író, és akinek minden vágya hírneve növelése, a rajongói lelkesedésének felszítása, és ezért mindenre képes. A férj világtól elzárt házában laknak, melyben a férfi kétségbeesetten próbál ihletet nyerni és megszabadulni egy régi tragédia emlékétől, míg a feleség a hatalmas „kísértetkastélyt” igyekszik saját kezűleg felújítani.

A ház és berendezése, valamint a szereplők ruházata is a bézs különböző (leginkább sötét) árnyalataiban játszik, amelytől eleve furcsa, álomszerű érzetünk támad, amit fokoznak az öreg épület zörejei. A zajok mesterségesen eltúlzottak, a filmnek pedig szokatlan módon egyáltalán nincs kísérőzenéje, így az optikai hatások mellett a hanghatások is gondoskodnak arról, hogy már néhány perc múlva feszengjünk a székünkben.

Furcsamód lassan pörög fel a cselekmény, eleinte inkább csak a házaspár szinte hétköznapinak mondható problémáival szembesülünk, de egy kellemetlen, váratlan vendég (Ed Harris), majd annak még kellemetlenebb felesége (Michelle Pfeiffer) és két, teljességgel elviselhetetlen fiúk érkezése fokozatosan emeli a feszültséget, mígnem megtörténik az első tragédia.

A feleség nehezen viseli a fejleményeket, de ezt kezdetben jól ellensúlyozza az, hogy az addig hiába várt terhesség végre valósággá (?) válik, amitől férje írói ihlete is visszatér, így – megint csak szó szerint – mindent elsöprő siker éri utol. A fordulattól kezdve ugyanis elszabadul a pokol, valószínűtlennél valószínűtlenebb helyzetek alakulnak ki, amelyek egy olyan spirálban követik egymást, ahol az erőszakos, gusztustalan, sokszor érthetetlen és megmagyarázhatatlan jelenetek az ízléstelenség határáig, sőt sokszor azon jóval túl jutnak el, ami nagy kár, mivel így a mondanivaló hangsúlyozása helyett azt ellényegtelenítik, agyoncsapják.

Mivel az egész történetet a feleség szemszögéből látjuk, aki időnként egy ismeretlen nevű és hatású, de leginkább a morfiumra emlékeztető sárgás szert vesz magához, így a meglehetősen kaotikus történetet a legjobban talán úgy magyarázhatjuk, ahogyan a Kékszakállú herceg várát, tudniillik hogy az egész csak a nő fejében történik meg, nem pedig a valóságban. Valószínűleg ezért is láthatjuk oly sokszor Jennifer Lawrence arcát és szemét közvetlen közelről a filmben (amelynek nézegetése közben a rendező úgy beleszeretett nála 20 évvel fiatalabb főszereplőjébe, hogy azóta egy párt alkotnak, ami a most folyó hollywoodi szexbotrányok fényében legalább is „érdekes” fejlemény).

Mindenütt, ahol már bemutatták a filmet, rendkívül megosztottak a vélemények: egyesek istenítik, mások kárhoztatják a filmet, amely kétségkívül számtalan díjat és jelölést hozott már alkotóinak. A négy főszereplő remek (bár időnként kritizálható) játéka és a különleges hangulat biztosan sokakat magukkal ragadnak, és a rendező korábbi műveit kedvelők legtöbbje valószínűleg olyasfajta vallásos áhítattal özönlik majd a mozikba, ahogyan a filmbeli író otthonát rohanják le rajongói.

Az is kétségtelen, hogy a film kifejez egyfajta mai életérzést, amikor a descartes-i gondolkodást felülírják az érzelmek és a vakhit, a „politikailag korrekt” viselkedést pedig a jó ízlést és a humanizmus értékrendjét sutba dobó reakciók rongálják. A legkevésbé is konzervatívabb hozzáállású néző azonban már a vetítés közben sokszor gondolhat arra, hogy elmenekül e nyomott hangulat és az értelmetlennek tűnő erőszak világából, vissza a csodás indiánnyár napsütötte világába. A mi valóságunk is messze áll a tökéletestől, de szerencsére még mindig ezerszer jobb, mint az Anyám! őrült világa.

Mozi helyett ezúttal sétáljunk inkább egyet a Margitszigeten…