Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Mindenütt vannak magyarok…

Az újságíró archívumából: Mindenütt vannak magyarok…
Farkas József György

A világot járó külpolitikai újságírók rendre összefutnak olyan magyarokkal, akiket a hazától távolra vetett jó vagy rossz sorsuk... Közöttük számosnak az élete regénybe illő – mint például az alábbi cikk hőséé is, akire a második évezred elején Lettországban bukkant Farkas József György, a Népszabadság Rigába kiküldött tudósítója. (A képen: az 1739-es bejárata a Skarnu utcában)

A kellemetlen késő őszi időben, amikor a Balti-tenger felől ide­sodort ólomszínű felhők alatt szitál a köd, a lett fővárosban bo­lyongó turista kiváltképp hajla­mossá válik arra, hogy a csatangolást mielőbb helyben üléssel és valamiféle „belső égésű” ital fogyasztásával váltsa fel. Kitű­nően feledteti a zimankót a helyi nevezetességből, a leginkább az unikumra emlékeztető rigai bal­zsamból, valamint feketeribizli-léből készült mixtúra. Ezt kivé­teles érzékkel melegítik fel opti­mális hőfokra a Skarnu utcai 1739-es vendéglő csinos bárhöl­gyei. A szám – ami az étterem neve – nem a házszámot jelöli, hanem azt az esztendőt, amely­ben az épület a Szent Péter-templom tőszomszédságában el­készült. A barátságos fényt árasztó ablakok vonzzák a kó­borlókat, akik csak elvétve vet­nek egy pillantást a súlyos tölgy­faajtó mellett kifüggesztett ét­lapra, igyekeznek mielőbb beér­ni a vendégmarasztaló melegbe.

Pedig már a menükártya sem érdektelen. Az ember egy-kettő­re rájön: ez nem a legolcsóbb ét­terem a lett fővárosban. A bal ol­dalt szemügyre véve pedig az a következtetés vonható le, hogy nem is lett, hanem valójában nemzetközi konyha csábítja a lá­togatót. Olasz, francia, angol és osztrák ételek mellett ausztrál különlegességek is feltűnnek a listán, sőt a választékot Újházy módra készült tyúkhúsleves és magyaros paprikás csirke gazda­gítja.

Az utóbbi fogások nem a konyhafőnök szeszélye nyomán kerültek az étlapra. Ez a tulajdo­nos érdeme, aki a Rigában nem mindennapos ajánlatokkal egy kissé az életrajzát is a vendégek elé tárja. Leslie L. Pato ugyanis 13 éves korában Pató Laciként vágott neki a nagyvilágnak. 1956-ot írtak akkor, amikor a fiú elhatározta, hogy édesanyjával és leánytestvérével együtt elindul új hazát keresni.

Mindezt már ő maga meséli el a földszinti fogadótérben üldö­gélve, miközben a bárpult mögött szorgoskodó valamelyik kisasszony időről időre az újonnan ér­kező vendégek elé siet, hogy oro­szul, lettül vagy angolul köszönt­se a betérőket. Többüknél Pató úr is megereszt egy, a jó ismerősnek járó hellót: a Rigában élő külföl­diek közül sokan gyakori és szemlátomást szívesen fogadott vendégek az 1739-esben.

A csendes beszélgetés alatt egy nem akármilyen életpálya ál­lomásai rendeződnek sorba. Édesapja – aki meghatározó él­ményekkel tért haza a szovjet fogságból, s már korábban el­hagyta az országot – rádióüze­netben értesítette családját, hogy Angliában várja őket. Az anya és két gyereke Szeged alatt, egy ha­tárvíz jegén átgázolva jutott Ju­goszláviába, ahol öt hónapot töl­töttek menekülttáborban. Végre továbbindulhattak Nagy-Britanniába, de ott már az érkezésüknél baj volt: egyikük sem tudott an­golul. Ennek dacára elvergődtek Manchesterig, ahol végre talál­koztak a családfővel.

Pató László a nagy iparváros­ban járt iskolába, kiválóan meg­tanulta a nyelvet, és máig szere­tettel, köszönettel emlékezik vissza a manchesteriekre és álta­lában az angolokra, akik nagyon jók voltak családjához és min­den magyar emigránshoz. A fiatalember egy magyar tulajdonos, bizonyos Báder úr gyárában kez­dett dolgozni, közben 1964-ben elvégezte a gépészmérnöki sza­kot. 1965-ben megnősült, egy évre rá megszületett az első kis­fia is.

A fiatal pár élete Londonban folytatódott. 1969-ig éltek a brit fővárosban, közben a család két újabb fiúcskával gyarapodott. Ebben az időben nehéz volt az angliai gazdasági helyzet – emlé­kezik vissza Pató, a politikában sem tetszett neki minden (főként a szakszervezetek agresszivitását érezte riasztónak – magyarázza). Elhatározták hát, hogy apósáék nyomdokait követve, ők is Auszt­ráliába költöznek. Melbourne elővárosában telket vásároltak, házat építettek, ő szabadúszóként folytatta mérnöki tevékenységét. Bedolgozott a Ford Motors terve­zőirodájának, majd – hirtelen pá­lyamódosítással – egy csokolá­dégyárban bukkant fel, amely ma a Nestlé-csoporthoz tartozik, s ahol hét év alatt a főmérnökségig vitte. Ez idő tájt – a klímaválto­zásban bízva – „megrendelték” a negyedik gyermeket is, de a re­mélt kislány helyett ismét csak egy fiút hozott az immár ausztrál gólya.

Az édességipari karrier 1980-ig tartott, ám akkor be kellett zár­niuk az igencsak elavult sydneyi gyárukat. Az időközben már Leslie-vé vált László úgy dön­tött, hogy életében is lezár egy szakaszt. Otthagyta a céget, s Melbourne-től kilencven kilomé­terre, egy nemzeti parkban ven­déglőt vásárolt. „Igazi country-kocsma volt” – mereng vissza ma is láthatóan jó érzésekkel első szárnypróbálgatására a vendég­látás világában. Bár – emlékezik – az étterem és a hozzátartozó panzió nonstop munkát követelt, „naponta 24 órát, hetente hét na­pot”. Ezt két és fél éven át mű­velték családilag, majd jól bein­dítva, „szép pénzért” eladták. Melbourne-be visszatérve (újabb profilváltás) gyermekcipőboltot vásároltak, emellett Mr. Pato – immár ékezet nélkül – tanácsadó irodát is nyitott. A cipőbiznisz egyébként jól alakult, most a leg­kisebb fia viszi az üzletet, évi másfél millió ausztrál dolláros forgalommal – teszi hozzá atyai büszkeséggel.

Az élet persze buktatókat rejt, ezeken egy többgyermekes há­zasság is fennakadhat. Leslie és neje elváltak, ami azonban az ilyenkor szokásos megpróbálta­tásokon túl egyben könnyebbsé­get is jelentett – egyszerűsödött a helyváltoztatás. Ez annak nyo­mán vált időszerűvé, hogy egy lengyel származású barátja (még a csokigyárból), aki korábban ha­zatért, feladatot talált neki Euró­pában. A barátot ugyanis Varsó­ban megkereste a Pepsi-Cola, és felkérte az ital baltikumi beveze­tésére. A barát maga mellé Patót ajánlotta, s a világcég egyetérté­sével az ausztráliai magyar 1996-ban Rigába költözött. Üdítőital­gyárat azonban nem sikerült ide­telepíteniük, amiért a lett bürok­ráciát és egyes hivatalnokok mo­hóságát illeti keresetlen szavak­kal. Csak egy példát említ: meg­állapodtak egy ingatlan megvá­sárlásáról, 240 ezer dollárért (vé­gig dollárban tárgyaltak). Né­hány nap múlva azonban partne­rei telefonáltak: minden nagyon szép, csak hát ők lett valutát, la­tot értettek a fizetőeszközön. Egy amerikai dollárért jelenleg 0,6 la­tot adnak, vagyis 40 százalékos áremelést próbáltak lenyomni a torkukon. Az üzlet füstbe ment, vele tömérdek idő- és energiará­fordítás.

Pedig – emlékszik vissza Pato – érdeklődők tömegével mutat­koztak. Ekkora cégtől mindenki nagyot remélt kaszálni. Gyárakat kínáltak eladásra, amelyekről azonban közelebbi vizsgálódás nyomán kiderült, hogy egy erő­sebb széltől összedőlnek. Burkolt nyomás és nyíltabb fenyege­tések is előfordultak. Végül a Pepsi sem itt, sem a két szomszé­dos országban – Litvániában és Észtországban – nem létesített eddig üzemet. Jelenleg egy híres rigai sörgyárnak néz ki valamifé­le üzleti megállapodás a sok csa­lódás után érthetően óvatosabbá vált amerikaiakkal.

Leslie idejövetele előtt kétéves szerződést kötött a céggel, ennek lejártával az együttműködést tiszta lelkiismerettel nyilvánítot­ta befejezettnek – ám közben szerelmes lett. Rigába is, és egy rigai orosz kislányba, Natasába is. Sőt, az utóbbiba csak igazán! Az ötvenes éveit taposó, ám azo­kat meghazudtolóan energikus férfiú mindenesetre néhány hetes ausztráliai hazatérés után vissza­repült a lett fővárosba, és itt is maradt. Következő sydneyi láto­gatására már nem egyedül ment, vitte magával és bemutatta gyer­mekeinek időközben feleségül vett szerelmét. A család jól fo­gadta a balti parti asszonykát, aki — alapvetően Leslie-től – még az ausztrál kiejtést is elsajátította. Férje pedig tőle tanult meg im­már tisztességes szinten oroszul.

Szép és mély érzésekből per­sze Lettországban sem lehet megélni, ezért Pato úr egy lett ba­rátjával külkereskedelmi céget alapított. Emellett egyik ismerő­se – egy svájci–olasz származású vendéglős – felvetette: nem akar­ná-e átvenni tőle a rigai óváros­ban működő patinás, 1739-es ét­terem bérleti jogát. Az illető ezt már hét éve igazgatta, kizárólag olasz konyhát vitt, sok tésztával és egyre kevesebb sikerrel. Leslie megtekintette, óhajtotta és 1999-ben kibérelte. Első dolga volt nemzetközi menüt bevezet­ni, ekkor került fel az étlapra az ausztrál steak, az új-zélandi bá­ránysült csakúgy, mint a csirke­paprikás. Az új szakácsokat ő tanította be („elég jól tudok főzni” – teszi hozzá szerényen). A pác­hoz az alapanyagot Ausztráliából hozatja, a fokhagymás kenyeret itt sütik, imádják is a vendégek –, jól megy, hál’ istennek, ez a biz­nisz”. A desszertek sorából ki­emelkedik a dióval és lekvárral töltött palacsinta, ami némi to­vábbfejlesztéssel Gundel-palacsintaként is megállná a helyét. (E sorok írója a finom csemegét forró csokoládéval és rummal le­öntve, majd meggyújtva bezse­belhette az összefutott éttermi stáb élénk tetszésnyilvánítását.)

A törzsközönségben oroszok és lettek, külföldi diplomaták és üzletemberek bukkannak fel, kü­löntermükben fontos és bizalmas tanácskozásokat tartanak. Meg­újult a kiszolgáló személyzet is, a csinos lányok – élükön Tányával, a húszéves üzletvezetővel – meg­tanulták a nyugati típusú vendég­látás szabályait, ami nem ment egy csapásra. A kisasszonyok egyébként valamennyien köz­gazdasági egyetemre járnak, óra­rendjükhöz igazodva maguk ké­szítik el itteni beosztásukat, tanu­lásuk költségeit pedig helyben megkeresik. A bérleti szerződés jövőre lejár, de Pato úrnak opciós joga van azt további két évre meghosszabbítani.

S hogy él-e ezzel a lehetőség­gel? Az tőlük függ elsősorban – mutat az emeleti lakásból időközben lejött, sétára induló fele­ségére és bűbájos, három hóna­pos kisfiúkra. Mert – az előzmé­nyék ismeretében talán már nem is meglepő – a balti klíma sem tett csodát, Rigában ismét fia született: Patrick, aki azonban „maga a csoda”.

Mr. Pató időközben ugyanis újabb ajánlatokat kapott. Egy is­mert multicég például Magyaror­szágra hívja menedzsernek. De lehetősége nyílna kamatoztatni tudását és tapasztalatait Kenyá­ban is. Őt – mi tagadás – régóta izgatja Afrika, ahol egy teaültet­vényt kellene irányítania. Bár­merre mozoghat, lévén angol­ausztrál kettős állampolgár. „Ám soha sem tagadtam a magyarsá­gomat. Itt, Rigában is mindenki tudja, hogy magyar vagyok. Erre iszunk!” – száll a rendelés egy fütyülős barackpálinka ügyében a sudár termetű Kátyához, aki a pohárszék előtt állva éberen lesi a főnök minden gondolatát

Leslie-László, Natasa és „Petrikuska”

Közben Natasa és kisfia – akit orosz–angol becézéssel „Petrikuskának” hív az anyuka – visszaérkeznek a sétából. A fele­ség sem tudja még, mit hoz a család számára a jövő és Leslie kalandvágyó természete. Viktó­ria, a Győrből Lettországba el­származott nyugdíjas tolmács­asszony – aki Patóék jó ismerő­seként beszélgetésünkön jelen volt – egy óvatlan pillanatban megsúgja: az újabb idegen nyelv elsajátításához már kiválasztotta Natasának a szükséges szak­könyvet. Természetesen magyar nyelvtant – teszi hozzá biza­kodóan.

Epilógus

Laci/Leslie élete másképp alakult. Natasa természetesen Ausztráliát részesítette előnyben, s kiérkezésük után villámgyorsan el is vált férjétől, ott hagyva nála „Petrikuskát”. Hősünk egy idő után kihívta magához volt rigai üzletvezetőjét, Tányát, akivel nemsokára összeházasodtak. Az ifjú nej hamarosan egy nagy nemzetközi biztosító társaságnál kapott tisztességes állást, és pótanyából idővel anya lett. Megszületett ugyanis kisfiuk (mint megszoktuk), Aaron, a hetedik ikszet betöltött apa egyik legnagyobb büszkesége. A másik természetesen Patrick, akit nemrég avattak az ötödik kontinens ifjúsági taekwondo bajnokává…