Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Harry Potter, a zöld tenger Robinsonja

Harry Potter, a zöld tenger Robinsonja
Matuscsák Tamás

Október 26-tól mozikban a "Dzsungel" túlélőfilm. Az ausztrál–kolumbiai koprodukció egy megtörtént eseményt dolgoz fel, amelynek hőséül a Harry Potter-filmek címszereplőjét, Daniel Radcliffe-t kérte fel McLean.

Alig egy héttel a mai amerikai premier után nálunk is bemutatják Greg McLean (Wolf Creek – A haláltúra, A fenevad rendezője) legfrissebb művét, a Dzsungelt, amelyet országszerte 40 moziban, köztük a Cinema City hálózatában láthat majd a nagyközönség – szinkronizált és feliratos verzióban egyaránt .

Néha-néha itthon is hallunk olyan kalandvágyó fiatalokról, akik egy szál hátizsákkal nyakukba veszik a világot, hogy felfedezzék a távoli vidékeket, az ott élő embereket és kultúrákat, de legfőképpen önmagukat. Nyugaton ez már évtizedek óta bevett gyakorlat, talán a hetvenes évek hippimozgalmai adtak lendületet ennek a különleges turizmusnak. Természetesen ezeknek az utazásoknak leginkább a legszebb pillanatait látjuk fotókon, videókon, és hallunk róluk kedélyes beszámolókat a rádióban, a veszélyekről kevésbé szerzünk tudomást.

Így indult neki – némi alaszkai és máshol megszerzett tapasztalattal – az alig 22 éves izraeli kalandor, Yossi Ghinsberg is Dél-Amerikának. Micsoda jópofa dolog bejárni ezt az egzotikus földrészt, eljutni a Tűzföldre vagy a Titicaca-tóhoz, új barátokra, esetleg barátnőkre lelni, rágcsálni egy kis kokalevelet, szívni egy kis San Piedrót vagy inni egy kis Macát…

Hősünk a Titicaca-tónál visszafordulásra kéri a hajót, hogy felvegyenek egy késve érkező svájcit, aki aztán jó barátjává válik, egy amerikai fiúval együtt, akivel már La Pazban futnak össze. A három srác hamarosan (nem egészen véletlenül) megismerkedik egy német férfival, aki rábeszéli őket egy hamisítatlan őserdei túrára, amibe némi hezitálás után bele is vágnak, nem mérve fel a valós veszélyeit egy ilyen kiruccanásnak. 

Néhány nap után azután először ketté válnak, majd Yossi amerikai barátját is elveszti, és három hétig egyedül próbálja túlélni az őserdő poklát. Elképesztő dolgok történnek vele – velük, de mivel tudható, hogy a főszereplő írta meg saját emlékeit, így csak közepesen izgalmas a történet, hiszen biztos: Ghinsberg végül is megmenekül.

Ennek ellenére egyáltalán nem érdektelen a film, hiszen egyrészt időnként csodás felvételeket láthatunk, másrészt valóban meghökkentő (és sokszor kevéssé gusztusos) jeleneteknek lehetünk tanúi, harmadrészt pedig rádöbbenhetünk, mennyire kivetkőzik magából valaki már három hét alatt, ha kikerül az annyit szidott civilizációnkból.

Sok mindent megtanulhatunk a dzsungelről, így azt, hogy ami veszélyesnek néz ki, vagy annak hangzik a sötétben, az általában nem az, hogy ami valóban veszélyes, azt csak az utolsó pillanatban látjuk-halljuk meg, de leginkább azt, hogy lehetőleg soha, semmilyen körülmények között ne menjük egyedül egy érintetlen őserdőbe, mert azzal nemcsak az őserdőnek ártunk, de saját magunknak is. Ez különösen azoknak lehet tanulságos lecke, akik maguk is ilyesmin törik a fejüket, vagy gyermeküket próbálnák lebeszélni egy hasonlóan veszélyesnek tűnő utazásról.

Éppen erre való a mozi: kényelmes fotelban ülve, pattogatott kukoricát majszolva és kólát szürcsölve élhetjük át (majdnem) ezeket a kalandokat, kicsit annak pandanjára, ahogyan gyerekkorunkban a sárkányt legyőző királyfi kalandjait hallgattuk, a helyébe képzelve magunkat, és elmerenghetünk azon, vajon mi jobban bírnánk-e fizikailag-lelkileg a megterheléseket, mint Yossi, miközben olyan tájképeket láthatunk, amelyek laptopunk kijelzőjén vagy otthoni tévénken közel sem adnák azt a lenyűgöző látványt, amiben időnként e film részesít bennünket.

Nagy kár azonban, hogy a dzsungelban (és a stúdióban, ahol valószínűleg a legtöbb jelenetet felvették) az óriásfák árnyéka rengeteget elvesz a fényből, így az amúgy sem túlságosan nagy mimikai repertoárral rendelkező főszereplő, soknapos bajusza-szakálla mögé rejtve annál kissé kevésbé érdekes látnivaló, mintsem a film bő kétharmadában csak őt nézzük. A rendező ezt úgy próbálta orvosolni, hogy jobbról-balról-felülről és főként alulról fényképezte Daniel Radcliffe-t, és elég megrögzött rajongójának kell ahhoz lenni, hogy ezt ne tartsuk időnként kissé unalmasnak. 

A kiváló mellékszereplők, a mi égövünkben teljességgel szokatlan ételek, növények, állatok, paraziták, a jól kiválasztott zene, az érdekesen megkomponált hallucinációk és a néha-néha valóban festői tájképek viszont átsegítenek ezeken a hosszú perceken, így összességében nem sajnáljuk, hogy beültünk a moziba. Ám ezt a filmet semmiképp sem ajánlanánk állatbarátoknak és más szenzibilis nézőknek, mert a rendező sokszor elég brutálisan mutatja be a dzsungel kegyetlen világát, amelynél már csak az oda betévedt ember kegyetlenebb.