Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Tűz a Győri Gázgyárban

Az újságíró archívumából: Tűz a Győri Gázgyárban
Kulcsár László

Örökre emlékezetes számomra ez az 1966. május 4-én megjelent riportom a Győri Gázgyárban keletkezett tűzről, amely nem sok híján akár a város ipari negyedének jó részét is elpusztíthatta volna és sok száz halálos áldozatot szedett volna, ha nincs Emresz Tiborban annyi lélekjelenlét, bátorság és elszántság, amivel életét kockáztatva elzárta a tüzet tápláló gáztartály csapját.

A megyei lap, a Kisalföld szerkesztősége akkoriban a győri Munkácsy–Tanácsköztársaság sarkán ma is álló irodaépületben működött. Nem egyszer megtettem, már csak ifjúi lendülettől hajtva is, hogy az alig száz méternyire lévő tűzoltóság garázsából az (akkoriban meglehetősen lomha) tűzoltókocsik nyomába eredtem mindig kéznél levő kerékpáromon, nyakamban a Zorkij-4 fényképezőgépemmel. Ez alkalommal, 1966. május 3-án is ezt tettem, és csodák-csodájára sikerült mintegy két perccel megelőznöm a vagongyár felé igyekvő tűzoltóautót. Messziről látszott, igen nagy baj lehet, mire a helyszínre értem, már javában dolgoztak a helyi üzemek tűzoltói, ám nem boldogultak a lángokkal és (csak jó idő elteltével tudatosult) robbanásveszély elhárításával. Íme, az akkori beszámoló:

Tűz a Győri Gázgyárban – A pillanatok szülik a drámát és hőseit

A Győri Gázgyár hetente több alkalommal kap a vá­rosi gáz dúsításához vasúti tartálykocsikban propán-bu­tán gázt. A huszonnégy ton­nás vasúti kocsiból a részben folyékony, hat atmoszféra nyomású propán-bután gázt a gázgyár nagy telepén, az udvaron szokták lefejteni és a tartályokba engedni.

Tegnap, május harmadikán déli egy óra után néhány perccel a propán-bután gáz fejtése közben a csatlakozó vászongumi-tömlő kirepedt. A vasúti tartálykocsiból a propán-bután gáz ömleni kez­dett.

A propán-bután gáz a le­vegőnél nehezebb, és – először a föld felszínét öntötte el. Pillanatok alatt elérte a kö­zeli városi gázgenerátorokat, és a generátortűztől lángra lobbant.

Harminc-negyven méteres lángnyelvek csaptak a forró májusi délben az ég felé, és a gázgyár pillanatok alatt rekkenő hőséget sugárzó kályhává változott. A közel­ben dolgozók közül e néhány pillanat alatt lejátszódott ese­mény alatt közben égési sérü­léseket szenvedtek. Az egészségügyi személyzet nem hi­vatalos közlése szerint két gázgyári dolgozó, Bödök Ká­roly és Menyhárt György se­besülése igen súlyos.

A tűzoltókat és a ménfő­két azonnal riasztották, és azok tüstént kivonultak. A még mindig magasra csapó lángnyelvek akkor már a szomszédos, kétszáznegyven tonnás gáztartály oldalát nyaldosták. Ebben a tartályban a város háztartásait el­látó gázt tartalékolják. Az egyszerre tíz irányból is fecs­kendező tűzoltók nem boldo­gultak a tűzfészek oltásával mivel a víz a gáztüzet jófor­mán nem oltja.

A közelben egy sor ipari objektum, egyebek között a Magyar Vagon- és Gépgyár vasúti járműgyára, a szeszgyár és egy sor lakóház van. Az emberek természetesen megrémültek, és az üzemekből, elsősorban a gázgyárból kisiető önkéntes rendőrök lélekjelenlétének, majd a szolgálatot teljesítő rendőrök összehangolt tevékenységének köszönhető, hogy a tűzoltók tervszerűen dolgozhattak.

A gázgyár telefonközpont-kezelőjét hívások százaival halmozták el, és az érdeklődőket alig lehetett kielégíteni a feleletekkel.

És ekkor következett a tegnapi, keddi gázgyári tűz lélegzet-elállító pillanata: Emresz Tibor főmérnök csuromvizesen a tűzoltófecskendőktől, egy szál köpenyben behatolt a lángnyelvek közé, kockáztatva életét, elzárta a­ vasúti tartálykocsi csapját, és aztán ő irányította tovább az oltási, mentési munkálatokat.

A tűz lángjai egyre kisebbedtek, amint fogyott az éghető anyag, és las­sanként az utol­só piros nyelv is kialudt.

Több mint egyórai megfe­szített és derekasan összehangolt munkával sikerült megfé­kezni a gázgyá­ri tüzet. Sike­rült megmenteni a városi gáztartályt, aminek esetle­ges robbanása katasztrófát okozhatott volna. A tartályt és a vele szemben lévő gene­rátort még jó ideig fecsken­dezték a tűzoltók, hogy hűtsék őket...

Emresz Tibor főmérnökkel a lakásán beszélgetett a Kisal­föld munkatársa. Arca, ru­hája merő kátrány, szemöl­döke megpörkölődött egy ki­csit. Felesége remegő kézzel, fehéren az izgalomtól és az átélt látványtól segítette le bátor férjének beszennyező­dött  ruháit. Arra a kérdés­re, hogy miként volt mind­ehhez bátorsága, a főmérnök ezt felelte:

– Ehhez nem bátorság, ha­nem kötelességtudat kell elsősorban. A kötelességemet teljesítettem, védtem a rám bízott gyárat. Ami tőlem tellett, megtettem.

A pillanatok szülik a drámát és hőseit. És most, az újság hasábjain keresztül köszöntjük – elsősorban Emresz Tibor főmérnököt, aki, úgy véljük, kitüntetést érdemel hőstettéért – és mindazokat, akik részt vettek a gázgyári tűz megfékezésében Egyben kívánunk a gazgyári tűz sérültjeinek mielőbbi felépülést.

* * *

A történteket elsőként most nyilvánosan is kiegészítem az akkoriban bravúrnak számító néhány adalékkal. Fénykép-felvételeimet mindig saját kezűleg szoktam kidolgozni. Otthonunk jól elsötétíthető fürdőszobájában kivágtam a fényképezőgép filmtekercséből a friss felvételsort (takarékoskodni kellett a filmmel, nem volt olcsó), előhívtam, hajszárítóval megszárítottam, majd a saját (használtként négy hónapi részletre vásárolt) nagyítógéppel elkészítettem a papírképeket a lehető legjobb képkivágással. Közben fejben megírtam a tudósítást, riportot, és a mintegy tucatnyi kész képpel a zsebemben visszakerekeztem a szerkesztőségbe, hogy írógéppel papírra vessem az útközben kigondolt cikket.

Miután a saját lapom számára mindent elkészítettem, gondoltam egy nagyot s merészet, fölhívtam a Magyar Televízió Híradójának főszerkesztő-helyettesét, Horváth J. Ferencet, aki egykoron a Kisalföld főszerkesztő-helyettese volt Horváth József néven, és fölajánlottam neki a képriportomat néhány mondatos szöveg-alámondással. HJF örömmel fogadta az ajánlatot, és még sikerült a másnap reggeli lapba szánt, ám föl nem használt riportképeket átadni a Budapestre induló késő délutáni vonat mozdonyvezetőjének. (Akkoriban a mozdonyvezetők voltak a Magyar TV legmegbízhatóbb futárai; tőlük gyűjtötték be a tévé kézbesítői a vidéki tudósítók anyagait.)

Természetesen az esti tévéhíradót dobogó szívvel vártam, és nagy örömömre az első belföldi hírként sugározták a győri gázgyári tűzről készült képeimet és a rövid tudósítást.

Ehhez tartozik, hogy másnap reggel főszerkesztőm, Lónyai Sándor behívott az irodájába, és keményen megszidott, hogy engedélye és tudta nélkül „tévéztem”. Mentegetőzésemet és magyarázatomat azonban elfogadta: a gyors és hiteles tájékoztatás mindennél fontosabb, majd kiutalt az akkori 1200 forintos fizetésem mellé 200 forint prémiumot…

Csak nemrég tudtam meg, hogy a gázgyári tűz megfékezésének a főhőse, Emresz Tibor főmérnök 1990-ben, 65 éves korában elhunyt. Hőstette idején 41 éves volt.