Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Beszélgetés Roy Carr-rel

Az újságíró archívumából: Beszélgetés Roy Carr-rel
Elek Lenke

A szép emlékű Ifjúsági Magazin beatzene-rovatának vezetőjeként, még egyetemistaként jutottam ki a Tremeloes együttes koncertjére. Abban az időben nagy dolog volt, ha egy nyugati zenekar fellépett Budapesten. A Silence Is Golden című számuk akkor már világsláger volt. Utána a valamikori Sport szálló teraszán gyűlt össze a banda, a road-ok, a groupie girl-ök meg az újságírók. A budai Feneketlen-tó partjától hazafelé sétálva – én ott laktam a közelben laktam – készült a beszélgetés. Az Illés-együttes Fonográf című újságja csak néhány kiadást ért meg (a Carr-interjú az őszi számban jelent meg), és mára kevés maradt fenn belőle. A lapba dolgozó újságírók közül sokan később is megmaradtak a szakmában, igaz, egész más területre sodródtak, mint jómagam is, aki 1974 májusában lépett be az akkori Magyar Hírlap gazdasági rovatához. De a szívem, a lelkem ma is visszahúz e műfajhoz… (A képen a Tremeloes együttes.)

Sok haj, szakáll, kicsit mackós termet, rojtos bőrzakó, nyakában fény­képezőgép. – Ő Roy Carr, aki a Tremeloes-szal együtt érkezeti Magyarországra. Híres újságíró, a világ egyik legtekintélyesebb popzenei szak­lapjába, az angol New Musical Expressbe ír hetente riportokat, lemezkritikákat.

Mikor cikkeit olvastam, mindig felötlött bennem a kérdés: hogyan lesz valakiből Angliában beatújságíró? Ezt most személyesen is megkérdezhettem tőle, a Tremeloes 1971. július 25-i koncertjén.

– Természetesen én is, mint min­den fiatal, a hatvanas évek eleje óta érdeklődöm a beat iránt. Nem­csak mint hallgató, hanem mint a műfaj ak­tív művelője. Akkor kezdtem, mi­kor Johnny Kidd, Eddie Cochran és Lord Such volt a nagy sztár. Hank Marvinnal való barátságom (a Shadows egyik alapító tagja) adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy elkötelezzem magam egy életre a zené­hez. Bár többféle hangszeren ját­szottam, kedvencem a conga dob volt és az is maradt.

– Voltak-e zenei hagyo­mányok a családodban?

– Igen, és ez feltétlenül nagy hatással volt rám. Apámnak saját zenekara volt, anyám táncosnő. így már ötéves korom óta a színpad kö­rül éltem. 1962-ben megalakítottam saját zenekaromat, az Executlvest, mely rock and rollt játszott. Orgo­nistánk az akkor még csak 15 éves Tony Ashton volt, aki ma a divatos „Ashton Gardner and Dyke”-nak a tagja. Később hozzánk tartozott John Evan is, ő ma a Jethro Tull­ban van.

– Hogy született meg a gondolat, hogy felcseréld a színpadot a tollforgatásra?

– Mint zenész, jól ismertem a többieket. Együtt tanultunk vagy turnéztunk, tehát írnom is könnyebb volt róluk. Először a Down Beatben jelentek meg cikkeim.

– Hogyan kerültél a NME-hez?

– 1969-ben, Torontóban volt a Rock and Roll Revival Festival. Együtt utaztam el erre John Lennonnal. Erről írtam először ripor­tot, mely megtetszett Andy Gray-nek, a NME főszerkesztőjének. Ké­sőbb interjúvoltam meg a Creedence-t, a Blood Sweat and Tearst, Santanáékat.

– Legutóbb olvastam nek­rológodat Jim Morrisonról, a Doors fiatalon elhunyt énekeséről. Mi a vélemé­nyed a mostanában oly gya­kori halálesetekről a zené­szek között?

– Az az életforma, ami evvel a foglalkozással jár, a rengeteg uta­zás, az éjszakázás; a néha szinte kötelező ivás, a hajsza, igen kime­rítő fizikailag és szellemileg is. Jimnek nem bírta a szíve tovább.

– Kit tartasz a legjob­bnak a jelenlegiek közül?

– Megpróbálok elfogulatlan len­ni, bár nehéz lesz, hiszen legtöbb­jük jó barátom. Az együttesek kö­zül a Who-t említeném, akik évek óta tudnak újítani és nagyon sok ötlet van ma is bennük. A legte­hetségesebb muzsikusoknak John Bonham-et, a Led Zeppelin dobosát és Lennont tartom. A kedvenc nagylemezeim közé tartozik Harrison All Things Must Pass című albuma.

– Szerinted ki lesz a jö­vő Beatlese?

– Ha tudnám, milliomos len­nék...

– Ha éppen nem a zené­vel foglalkozol, mi a hobbyd, kedvenc elfoglaltságod?

– Nagyon szeretem a filmet és a színházat. Bár ez sem csupán hobby, hiszen a legkülönbözőbb francia és angol szaklapokba írok filmkritikákat, ismertetéseket.

– Mi a véleményed né­hány rövid benyomás alap­ján a magyar könnyűzenei életről, a hallott együttesek­ről?

– Meglepődtem azon a tudáson és eredetiségen, melyet a meghallgatott magyar groupoknál tapasztaltam. Úgy vélem, sok fel­kapott külföldi világhírű együttes­sel felvehetnék a versenyt.

– Köszönöm az interjút és viszontlátásra, ha nem is Magyarországon, de a NME ha­sábjain.

Legendás interjú Roy Carr-rel (angolul)