Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Ajándék aranytollasoknak: kilencven perc Jordánnal

Ajándék aranytollasoknak: kilencven perc Jordánnal
Kulcsár László

Elképesztő és elszomorító, amikor egy művésszel találkozáskor kikerülhetetlen a politika. Fölháborító, amikor a közönség – ez alkalommal többségében a MÚOSZ Aranytoll-életműdíjjal kitüntetett tagjai – elsőként azt kérdik a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, az  érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a rendező, a színigazgató, az egyetemi docens Jordán Tamástól, hogy miként/miért nem lett Szombathely díszpolgára? (​Gergely Beatrix felvételei)

A kérdés alig száz órával azután hangzott el, hogy Budapest XIV. kerülete, Zugló viszont – még négy kiválósággal együtt – díszpolgárrá avatta a győri születésű, Győrért forró lélekkel rajongó, ám művész-életpályájának starthelyként Budapestet bejelölő, Kaposvárt a kiteljesedés központjaként emlegető, Szombathelyt pedig csúcsként meghatározó, színházteremtő Jordán Tamást a Gyöngyös parti közgyűlés nem tartotta méltónak.

Miért? Csak.

Pedig még csak nem is valamiféle „örökellenfél-párt”, hanem egy polgári egyesület javasolta díszpolgárnak a város kulturális életét föllendítő, szívét-lelkét-tudását-energiáját immár évtized óta Szombathelynek (is) adó művészt. Korlátlan hatalmát bizonyítandó, a városvezetés ez alkalommal senkit sem érdemesített díszpolgári címre, ami persze legföljebb dacként értelmezhető. Jordánt meg egyébként sem, hiszen a tavasszal kis híján „keresztre feszítették”, amikor megvonták volna tőle, bár pályázott, a színházigazgatást, aztán mégis csak „megkegyelmeztek” neki, és kapott négy évet a további munkához. A díszpolgári címhez viszont (állítják a városházán) már későn nyújtották be javaslatukat a civilek, nem volt idő a döntésre. Netán nem ismerik eléggé Jordánt a vasi székhely önkormányzati vezetői és képviselői? Ugyan, kérem, hölgyeim és uraim!

Vissza az újságíró-szövetségbe, ahol a drága Kertész Zsuzsa vállalta a Jordán-délelőtt megszervezésének valamennyi nehézségét, az időpont-egyeztetés nyűgét és a fölszabadító fölkészülést a háziasszonyi teendőkre. Élményt adó, könnyed-komolyság és humor: az első perctől élvezet e két ember, Zsuzsa és Tamás „összjátéka”, gondolati fonódása, amint egy-egy fél mondatos lendülettel Zsuzsa tovább görgette a beszédbe és emlékezésbe időnként belefeledkező művészt, akinek elképesztően sok mondanivalója van, csak ideje kevés, hogy megossza hallgatóságával egy-egy szerepe szeletkéjét és mindazt, ami a színfalak mögött (?), dehogy, a lelkében-agyában érlelődik az előadás valóságává. Megfejthetetlen, miként képes egy valaki annyiféle ember lenni egyszerre: színész, dramaturg, rendező – és nem egyszer néző is. Jordán – ezt hallhattuk ki monológjából – kívülállóként is nézi önnön és társai játékát, hogy szükség szerint finomíthassa, tökéletesíthesse a következő alkalomra.

Az aktuális szerepek közül kiemelte Mark St. Germain darabját, „Az utolsó órát”, amelyet kitűnő kollégájával, Alföldi Róberttal, a Nemzeti ugyancsak ex-igazgatójával együtt ad elő a Rózsavölgyi Szalonban. (Jegyet, persze, lehetetlenség szerezni Sigmund Freud és ifjú professzor kollégája, Clive Staples Lewis hetvenperces drámai diskurzusára…)

Csaknem másfél órányi monológ Jordán Tamástól Jordán Tamásról: tömény élmény – ez alkalommal az újságíró-szövetségben. Tessék csak utána kattintani az interneten, mert megtanulni is nehéz lenne akár csak a pálya fő állomásait jelző szerepek egy részének a fölsorolását is. Nekünk, a hivatásgyakorlás sok-sok évtizedében csiszolt emlékezetű újságíróknak külön érdekesség, hogy Jordán a MÚOSZ sok évtizedig székháza tetején működött Gyurkó-féle 25. Színházban kezdett. Akkor pusztán egymondatos szerepe volt Szókratész védőbeszédében, de ma hajlandó bármikor előadni a szerfölött aktuális, ötvenperces monológot!

Ha már monológ: évek óta frissül Jordán Tamás önálló standup-estje, a „Széllel szembe: Poénok és poémák” is, amelyből az aranytollasok délelőttjén is „bevágott” néhány percet, az első nagy poént. Ízelítőt kaphatott a mintegy nyolcvan főnyi közönség (ennyi fért be az újságíró-szövetség székházának második nagy termébe) a művész József Attila-estjéből, amely ifjúságától végig kíséri, mert rajong a költő műveiért, és megtanítja érteni-rajongani azokat is, akik eddig nem fedezték föl azt a rengeteg aranyrögöt és gyémántport, amelyet e különös életű zseni szórt szét szavai által.

„Befelé forduló, beszélni nem tudó, zárkózott, mindentől rettegő kisfiú voltam. Negyvenes éveimben járó, kaposvári színész voltam, amikor egyszer csak rájöttem, miért akartam színész lenni, amikor semmi sem predesztinált erre. Aztán rájöttem, hogy tudat alatt, már pici gyerekként vágyakoztam arra, hogy más legyek, mint amilyen vagyok. Hogy ne olyan felnőtt legyek, aki vagyok, hanem valami más. Aki fenn áll a fényben egyedül, rengetegen nézik, magabiztos, beszél, nincsenek gátlásai…Avval nem törődtem, hogy semmiféle adottságom sincs a színészethez, csak sóvárogtam. Már elismert színész voltam, amikor rájöttem: ez volt az oka színésszé válásomnak…”

Ha csupán ennyit hallottunk volna Jordán Tamástól, ezt mélységesen mély vallomást a pálya-, a hivatásválasztásról, már akkor megérte volna e szép kilencven perc, amelyet ennyire közel egymáshoz eltölthettünk egy remek emberrel.

Aki ráadásul színész is.