Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: A kritikus harmadik hullám

Az újságíró archívumából: A kritikus harmadik hullám
Dunai Péter

Nincs új a nap alatt, Nyugat-Európának lett volna elég ideje felkészülni – ha akarta volna. De kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ilyesmivel foglalkozzék, inkább a zsíros brüsszeli szinekurákon marakodott. Aztán a körmére égett a dolog. Most találtam meg egy 2005. július 17-én, már a négyéves berlini tudósítóskodásom lezárultával, annak tapasztalataival írt Népszababadság-cikkemet a nyugat-európai terrorizmus gyökereiről. Ma is vállalhatónak, aktuálisnak érzem minden szavát.

Az első nagy emigrációs hullám a második világháborút követő évtizedekben, kiváltképpen a hatvanas-hetvenes években érte el Nyugat-Európát. Három, meghatározóan fontos országban követhetjük nyomát: Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában.

Franciaországban és Nagy-Britanniában a (volt) gyarmatokról, Észak-Afrikából (Franciaország), a Közel-Keletről, Dél-Ázsiából (Irak, Egyiptom, Pakisztán, India, Srí Lanka), a Karibi-szigetvilágból  beáramló emigránsok jövetele elsősorban a gyarmatbirodalmak összeomlásával függött össze.

Németországban, ahova mindenekelőtt Törökországból, Dél-Európából, a volt Jugoszláviából jöttek, más okok játszottak közre, elsősorban a világháború hatása. Egy egész német generáció (amelyik az ötvenes-hatvanas években lett volna 35-40 éves) nagyrészt megsemmisült a nácik kirobbantotta világégésben. Az amerikai nagytőke érdekei, a Marshall-segély, a szétbombázott német gazdaság sarkallta utolérési effektus (catching up effect) – mind-mind segítették Németország számára egy több évtizedes fellendülés, a „német gazdasági csoda” létrejöttét. A csodához egyetlen dolog hiányzott: munkáskéz. Ezt pótolta a hatvanas-hetvenes évek hatalmas „vendégmunkás-áradata”. Az első generációs törökök (terrorháttér-történetünk szempontjából a legnagyobb és leglényegesebb csoport) beálltak az Opel-szerelőszalagok, a BASF-retorták mögé, kemény munkával, beilleszkedéssel tették magukat elengedhetetlenné. A második generációs németországi törökök nagyrészt még otthon, Anatóliában születtek, és ahogy a papának jobban ment, magával hozta a családot Németországba. Így alakultak ki a nagy török városrészek Nyugat-Németország legnagyobb városaiban, Nyugat-Berlinben. A harmadik hullám, a harmadik török generáció már Németországban született. Német (török) iskolákba járt, és nagy része reménytelenül alulmaradt a művelődésért – a felsőfokú képzés megszerzéséért – jó munkahelyekért a honiakkal, a németekkel vívott élesedő konkurenciaharcban.

Ma a német nagyvárosokban élő 16–25 éves török fiatalok közül minden második munka nélkül van. Számukra marad az egyre vékonyodó szociális ellátási háló, a bizonytalan, távlatok nélküli jövő. Ennek folytán aggasztóan nő a fiatal muszlimok könnyen radikalizálható tömege.

Ma Németországban mintegy 1300 mecset van. Jó néhányuk a szélsőséges iszlámista tanítások fészke. A német állambiztonság mintegy 30 ezer radikális iszlámistát (a teljes iszlám lakosság 1-2 százaléka) tart nyilván, ezek közül 1500–3000 a szélsőséges cselekményekre bevethető, a balkáni háborúban, Csecsenföldön, Afganisztánban, Irakban kiképzett potenciális terrorista.

Nagy Britanniában hasonló a helyzet. Az 1,6 millió iszlámhitűből az 1-2 százalékos ökölszabályt figyelembe véve 15–30 000 lehet radikalizálható, a terrorista kemény magot (az MI-5, a brit elhárítás mintegy 1500-ra becsli számukat) kiszolgáló, segítő iszlámisták száma. Ezek 16–30 év közötti fiatalok, a brit „harmadik hullám”, a Nagy-Britanniában felnőtt és különböző okok miatt a társadalomba nehezen integrálódó színes bőrű, iszlám hitű generáció tagjai.

Nagy-Britannia nem is olyan régen még emberjogi megfontolásokból a közel-keleti államokban (Egyiptomban) radikális terror-ideológiát hirdető nézeteik miatt üldözött iszlámista papokat, aktivistákat fogadott be. Ma már ennek a sokat bírált gyakorlatnak vége, az emberjogi megfontolásokat a brit bevándorlási hatóságok kevésbé szektás módon alkalmazzák. De lehet, hogy már késő. A radikális tanokat hirdető papok, kiképzők, bombagyártók, robbantási, közelharc-szakértők már az országban vannak és jó brit útlevéllel bárhova eljuthatnak.

Az USA bevándorlási hivatalnokai már nem a pakisztáni, szíriai útlevéllel érkezőktől tartanak leginkább, hanem az elegáns fekete-arany brit útlevél felmutatóitól – kiváltképpen, ha Mahmudnak, Szultánnak, Musztafának, Ahmednek hívják őket. A minap hallottam, hogy egy magyar fiatalember, akinek Zoltán keresztnevét egy túlbuzgó New Yorki bevándorlási tisztviselő Szultánnak olvasta-gondolta, komoly vizsgálatokon esett át, mire beengedték az USA-ba.

Pedig kék magyar útlevele volt.