Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Luxemburgi beszélgetés Csingiz Ajtmatovval

Az újságíró archívumából: Luxemburgi beszélgetés Csingiz Ajtmatovval
Farkas József György

A Chateau de Beggen szelíd domboldalon, haragoszöld fák között álló elegáns kastély Luxemburg északi városrészében. A gondosan ápolt kert­ben különös szobrok: modern figurák mellett különböző népviseletbe öl­tözött bronzalakok fogadják a látogatót. Közvetlenül a tornyos főépület mellett egyenesen álló, messze tekintő, fején jellegzetes nemezkalapot vi­selő férfi – egy kirgiz szobra. A ház lakója is kirgiz. A kastély ugyanis a Szovjetunió luxemburgi diplomáciai képviselete, a nagykövet pedig Csingiz Ajtmatov. A világhírű író, aki alig egy éve állt ezen a poszton, itt fogad­ta  1991 júniusában Farkas József Györgyöt, a Népszabadság munkatársát.

– Az első kérdés óhatatlanul az: ho­gyan lett önből diplomata, s miért éppen Luxemburgban?

– Ha az olvasókat valóban érdek­li az én személyes sorsom alakulása, akkor engedjen meg egy nem csu­pán udvariassági kitérőt: az érdek­lődés kölcsönös. Ugyanis valamikor réges-régen Európa felfedezését a magam számára én éppenséggel Ma­gyarországon kezdtem. Első külföldi utam – ez a hatvanas évek elejére esett – az önök hazájába vezetett, s mi tagadás, a lelkem mély gyökere­ket eresztett a magyarok földjébe. Később sokfelé jártam keresztül-kasul a világban, de a magyar olvasókat, akikkel akkor – majd a ké­sőbbiek során is – találkoztam, úgy őrzöm emlékezetemben, mint akik rokonszenveznek velem és alkotá­saimmal. S most, amidőn önök is és mi is egyfajta közös történelmet élünk meg, mindkettőnk számára bonyolult és keserves megújulást, igyekszem elképzelni, hogy a szer­kesztőségekben, a kiadóknál, az iro­dalmi életben működő magyar bará­taim közül ki és miképpen éli át, fo­gadja be az új jelenségeket. (A képen: Ajtmatov; foto: Wikipedia)

De hát ön az én nagyköveti, sőt dip­lomáciai „karrieremről” kérdezett. Nos, ez sem nélkülöz minden kapcso­latot az előbb említett történelmi átalakulással. Az én sorsomban is be­következtek bizonyos változások, midőn megkezdődött a peresztrojka, amelyet én is lelkesen fogadtam, és másokkal együtt igyekeztem mindent megtenni érte, ami erőmből tellett. Mindenekelőtt az értelmiség volt az a réteg, amely talán a leginkább ér­dekelt volt a peresztrojka sikerében, és a legjobban igyekezett kivenni a részét belőle. Természetesen én is, aki odahaza majd öt esztendőt szenteltem ennek az ügynek, éspedig különböző posztokon. Sokáig voltam a Legfelső Tanács képviselője, amikor pedig létrejött az Államfői Tanácsadó Testület – azt követően, hogy Gorbacsov elnök lett –, az ő javaslatára, sőt a felkérésére ennek is a tagja lettem. A tanács összesen hét hónapon át létezett. Ez magában nem meglepő, hiszen folyamatosan keresik, keressük az új hatalmi intézmények formáit, működési lehetőségeit. Számunkra már maga az elnöki rendszer is újdonság, s bár nem nevezném ideális megoldásnak, de – mint Nyugaton számos ország gyakorlata bizonyítja – más demokratikus struktúrákkal együtt, megbízhatóan képes működni. Ha az elnöki rendszer és a demokratikus intézmények együtt tudnak érvényesülni, akkor szerintem a hatalom gyakorlásának fejlettebb formájáról beszélhetünk. Nálunk ez az új, „peresztrojkás” demokrácia bázisán jött létre. Ez a hullám röpített engem is az elnöki tanács tagjai közé. S ezt utólag nem sajnálom, mert politikai és államirányítási vonatkozásban egyaránt nagy iskola volt számomra. Láthattam, hogyan születnek a döntések nagy horderejű gazdasági, politikai, nemzetközi, jogi, kulturális és más kérdésekben. Nos, ebben a környezetben ért meg az elhatározás, hogy erőimet a diplomácia területén próbára tegyem.

– Ezt ön gondolta ki, vagy valakik javasolták?

– Az én ötletem volt. Azért tartottam helyesnek, hogy éppen idejöjjek, mert az egész mai civilizáció középpontja akárhogy nézzük is: Európa. Ez a földrész gyűjti magában, éspedig koncentrált formában, a modern gondolkodást. A kor eszméi, tervei, az állam és az ember viszonya, de akár az öltözködés divatáramlatai – mind-mind itt tapinthatók ki a legjobban. Európa jelenleg maga az avantgárd, az emberiség előrevivője. De egy nemzeti írónak is szert kell tennie általános emberi tapasztalatokra, tudásra, kultúrára. S ez az Európa, amely a kultúrák sajátos közössége is, számomra különösen érdekes és vonzó. Most magamba szívhatom azt, amiből korábban soha nem jutott elég, amíg én is egy hermetikusan záró vasfüggöny mögött éltem.

– Mennyiben igazolódtak be a hely megválasztásával kapcsolatos várakozásai politikai, és mennyiben irodalmi értelemben?

– Máris számos lehetőségem kínálkozott kapcsolatokat teremteni minden irányban. Hiszen egy óra sem szükséges ahhoz, hogy az ember innen Németországba, Belgiumba vagy Franciaországba átutazzon. Már eddig is több olyan találkozón vettem részt, amelyet otthonról ne­hezebben lehetett volna megszervez­ni.

 – És milyenek a tapasztalatai?

 – Úgy tetszik, Európát több és ha­gyományosabb kötelék fűzi a könyv­höz, mint honfitársaimat. A pereszt­rojkával összefüggésben odahaza az irodalom helyzete is erőteljesen meg­változott. Amíg korábban e vonatko­zásban is egyfajta tervgazdálkodás érvényesült – ne értsen félre, nem dicsérem, hiszen az akkori kiadói te­vékenység meghatározott ideológiai célokat követett és szolgált –, az iro­dalom „teljesítette a tervet”, ami a tervben szerepelt, az meg is jelent. Most aztán se terv, se kiadás, mindenki maga kell, hogy gondoskodjék művei menedzseléséről, a piac a meghatározó. Ez pedig, mint ismeretes, távolról sem mindig a legmagasabb követelményeket testesíti meg. Gondolom, hasonló problémák önöknél, Magyarországon is léteznek.

– Úgy tudom, önt, amikor elfogadta a nagyköveti megbízatást, több újság is támadta odahaza. Egyfajta megfutamodást vetettek a szemére...

– Valóban sok ilyen cikk volt, értetlenséggel, esetenként dühvel átitatva. Azt mondanám, hogy ez is a mi földhözragadt gondolkodásmódunk maradványait tükrözi. Valamennyien ahhoz szoktunk, hogy csak egyféleképpen lehet gondolkodni, és csak nehezen tudunk, vagy egyáltalán nem tudunk olyasmit elképzelni, ami új, ami nem fér bele a megszokott sablonokba. Én igyekszem józan higgadtsággal reagálni, számomra fontos, hogy diplomáciai kötelezettségeimet valóban megfelelő módon teljesítsem, a fennmaradó összes szabad időmet pedig – hiszen most végre koncentráltabban élhetek, véget nem érő gyűlésezések, megbeszélések, szavazások stb. nélkül – arra igyekszem felhasználni, hogy elmondhassam még mindazt, amit el szeretnék mondani.

– Bírálói nemcsak azt vetik a szemére, hogy ilyen módot választott a hazai problémáktól történő megszabadulásra, de azt is állítják némelyek, hogy Gorbacsovnak is hátat fordított, szinte cserbenhagyta. Erre mi a válasza?

– Talán az előbbiekből is kiderül, hogy távozásom egyáltalán nem jelent ilyesmit. Senkinek és semminek nem fordítottam hátat. Amit én teszek – még egyszer hangsúlyozom –, az a cselekvés egyik lehetséges formája, adott esetben, a külpolitikában. Ami pedig Gorbacsovot illeti, természetesen az ő teljes egyetértésével tartózkodom itt, s nemcsak azért, mert ő írja alá a nagyköveti kinevezést. El kell mondanom, hogy ő egy új korszak embere, a huszadik század egyik legkiemelkedőbb alakja. Akármit állítanak is mostanában róla, bármiféle súlyos bírálatok hangoznak is el a címére, akárhogy káromolják is sokan (elsősorban olyanok, akik maguk a századrészét sem végezték el), amit Gorbacsov megtett az emberi személyiség védelméért, azért, hogy végre áttekintsük és átalakítsuk egész életformánkat, az egyedülálló. Gorbacsov mint jelen­ség óriási és bonyolult. Tragikus je­lenség, tragikus személyiség ő. Leg­inkább abban mutatkozik meg a bá­torsága, hogy mindazt, amiről vele kapcsolatban szó esik, ő már előző­leg magára vállalta.

– Vajon kezdettől tudta-e, hogy mi minden vár rá?

– Nem hiszem, hogy tudta volna, legalábbis teljességében nem. De azt biztosan tudta, hogy nehéz, történel­mi útról van szó. S valóban döbbenetes változások mennek ma végbe minálunk: a politikában, a gazdaság­ban, a hatalomnak a nép által tör­ténő gyakorlásában, az emberek egy­más közötti viszonyában stb. Ez ön­álló, mély, bonyolult téma, s azt hi­szem, az utókor, a történészek még visszatérnek majd ehhez az időszak­hoz, és arra a következtetésre jut­nak, hogy ez egy új időszámítás első fejezete volt. Ez az új kor nehézsé­geken, a nép kínszenvedésein halad előre – de hát egyetlen ember, még ha mégoly tehetséggel megáldott is, nem képes ruházni és táplálni az összes többit, jóllehet a hétköznapi gondolkodás képviselői ezt várnák el tőle. Ezen a földhözragadt színvonalon ő nem népszerű, sokan egyenesen gyűlölik. De nekünk történelmi mércét kell használni. A történelem pedig – s efelől szikrányi kétségem sincs – úgy fogja értékelni Gorbacsovot, mint olyan személyiséget, aki kimagasló mértékben járult hozzá a huszadik század végének változásaihoz. Épp ezért úgy vélem, hogy akkor is, ha ő belátható időn belül lelép a színről, nyugdíjba megy, vagy egyszerűen csak lejár a mandátuma, a küldetését teljesítette, s mi valamennyien immár minőségileg új, magasabb színvonalról tudunk továbblépni.

– Érezhető, hogy ön innen egyfajta rálátással vizsgálja az otthon történteket. Ez egyedülálló lehetőség egy írónak...

– Így igaz, valóban kissé a pálya széléről nézhetem a dolgok alakulását, de egyáltalán nem kívülállóként. Egy füst alatt megismerheted a Nyugat, a közös piaci tagországok véleményét, reagálását az egyes konkrét esetekre, s ezt össze tudom vetni azzal, ami ismereteim szerint valójában végbemegy. A mi országunk újjászületőben van, s gondolom, nem olyan lesz, mint amilyen korábban volt. Egészen marad? Kizártnak vehető! Valószínű, hogy kilenc tagköztársaság megőriz valamiféle egységet – ez sem kevés, hiszen több mint kilencven százalékról van szó terület és lakosság vonatkozásában egyaránt, ám az egész térség átalakulása elkerülhetetlen.

– Nyilván hasznos tapasztalatokat szerezhet ön itt, Luxemburgban is jól kitapinthatók az európai integrációs törekvések.

– Európa valóban most a szemünk előtt egyesül. Ám ehhez el kellett jutnia egyfajta gazdasági, szociális és politikai szintre a gondolkodásban, a stabilitásban, s emellett mindegyik népnek meghagyni azt a nyugodt tudatot, hogy megőrizheti önmaga arculatát, azonosságát. A mi hatalmas szomszédunk, Kína például most ezzel ellenkező irányban mozog. Ahhoz a gyakorlathoz tartja magát, ami régebben nálunk is érvényben volt. Ám, midőn az egyes embert a nagy célok érdekében feláldozzák, ez távolról sem a fejlődés csúcsa, ez olyan ellentmondás, amely az ember tragédiájává válhat. Hiszen végső soron mindenkinek szuverén módon kell önmagát megvalósítania, sorsával rendelkeznie. Mi már eltávolodtunk ettől a történelmi röghöz kötéstől, pontosabban most távolodunk, nehe­zen, kínlódva. És lehet, hogy száz év múlva, lehet, hogy hamarabb, de Kí­na útja sem lesz más. Hiszen a mai ember fejlődésének útja három konkrét fogalom köré csoportosítha­tó: demokrácia, személyiség és jog.

– Miközben önöknél történelmi válto­zások zajlanak, olyan nemzeti indulatok ütöttek fel a fejüket, amelyeket koráb­ban, „a szovjet népek nagy családjáról” szóló beszédeket hallva, a kívülálló fel sem tételezhetett. Mi ennek a magya­rázata? Ön, aki kirgiz, talán ezt még jobban érti és érzi.

– Rendkívül nehéz kérdést tesz fel, és kötve hiszem, hogy bárki is teljes értékű feleletet tudna rá adni. Véleményem, persze, van a témáról. A peresztrojka nagy jótétemény volt, nagy lehetőség, de óriási kockázat is. Meghirdettük vele a nemzeti öntudat újjászületésének elsődlegességét is, azt, amit korábban tőlünk elloptak vagy nálunk elnyomtak. De ez az új­jászületés rendkívül bonyolult folya­mat, ráadásul sokféle erő csapódott hozzá, és nem egy a nemzetek közötti konfliktusok élezését a saját hasznára igyekszik fordítani. Amit a totalitárius rendszer korábban elnyomott és betiltott, az most a népek lelkiismeretére, józan belátására van bízva. És úgy gondolom, sokan nem értek még meg erre, mások – ambiciózus, populista erők – a népszerűséget hajszolva, a nemzeti érzések és viszályok hullámán lovagolva kívánnak előbbre jutni. Ez is bonyolult kérdés, de akármerre nézünk, nincs olyan kérdés a mai szovjet valóságban, amely ne lenne szörnyen bonyolult. Úgy látom, a nemzetiségi túlkapások az az ár, amit meg kell fizetnünk egy új, magasabb rendű nemzeti szuverenitásért. Csodával határos lenne, ha megúsznánk nélküle, de hát csodák ritkán esnek. Ám a végeredmény, a nyereség óriási lesz mindegyik félnek, népnek, nemzetiségnek egyaránt. Azzal számolok, hogy a Baltikum fokozatosan eltávolodik, és végül leszakad. Ez ügyben nincs helyük különösebb kétségeknek, ez a baltiak érdeke is. a többieké is. Ám a folyamatot tervszerűen, nyugodtan is meg lehet valósítani, ahogyan a hajó fokozatosan eltávolodik a szárazföldtől. Ugyanakkor a nemzetiségi konfliktus bármilyen formája csapás, szörnyű kín, vér, megtört emberi sorsok, és mindezen belül is számomra a legrettenetesebb a gyermekek helyzete. Azoké a gyerekeké, akik ilyen konfliktusok közepette, abnormális helyzetben válnak felnőtté. A gyermeki lélek harmóniában kellene, hogy beérjen, összhangban a környező társadalmi, természeti és egyéb világgal, hogy ne keletkezhessék benne ellensége érzület meghatározott fogalmak vagy éppen nemzetek iránt. Akit gyermekkorában ily módon megmérgeznek, egészen más felnőtt lesz, mint egyébként.

– Mennyiben függhet mindez össze a gazdasági helyzettel?

– A legnagyobb mértékben. Ez az alapja minden mozgásnak, lehetőségnek, hangulatnak. Az éhes, szegény, koldus embert mindennél könnyebb gonosz indulatok rabjává tenni. Az eredményt most aztán láthatjuk.

– Dolgozik-e valamilyen új alkotáson, irodalmi művön?

– Igen, és mondok egy példát. Már régebben megállapodtunk egy japán íróval – nagyon érdekes, gondolkodó ember, buddhista filozófus –, Daiszaku Ikedával közös köny­vet írunk, jórészt már el is készül­tünk vele. Nemrégiben járt nálam. Összevetettük a munkák eredmé­nyeit. A könyv címe: A vadász sírá­sa a szakadék felett. Ebben igyek­szünk környezeti problémákat meg­világítani, valamint feleletet lelni szociális, politikai, kulturális, irodal­mi, filozófiai, teológiai és más kérdé­sekre, mindarra, amit mi magunk lá­tunk, átélünk és tapasztalunk. Nem merem állítani, hogy ez lesz a fel­fedezések felső foka, de a tőlünk tel­hetőt megtesszük. Ő, Ikeda, fél év alatt megírta a maga részét, nekem más­fél esztendőre volt szükségem. Olyan tempóban éltünk odahaza, hogy egyszerűen nem tudtam a feladatra koncentrálni. Így adósa maradtam a társszerzőmnek, amit csak most tud­tam törleszteni, miután ide kijöttem Hát ez a könyv lesz az én legújabb könyvem is, úgy három és fél száz ol­dalon.

– Az irodalom megelőzi vagy követi-e a változásokat  a Szovjetunióban?

– Az irodalom általában Európában, de nálunk különösen roppant változásokon megy keresztül. A sze­münk előtt lép le a színről az alko­tók egész nemzedéke. Az idősebbek fokozatosan eltűnnek az árnyékban, s helyükre olyanok lépnek, akik nemcsak személyükben újak, de vál­lalni is tudják az új gondolkodási, az új szenvedélyeket, a dolgok új típusú megértését. Mondjuk ki végre, ami itt történt, az forradalom! S örülnünk kell annak, hogy – leszámítva a nemzetiségi konfliktusok egyes tragikus mozzanatait – ez a forrada­lom lényegében vérontás nélkül ment végbe. Hisz’ másképp is történhetett volna. Vértelen, nagy, szellemi, politikai, demokratikus forradalom zaj­lott le a szemünk előtt! Nem adtak még nevet neki, ez nem októberi for­radalom, nem is francia forradalom, ez az átalakítás, a peresztrojka for­radalma. Egyszer még a történészek visszatérnek rá, kimutatják, mik a megkülönböztető jellegzetességéi, érdemei, mik voltak a vereségei. Nos, az is e forradalom hatásának tudható be, hogy az irodalom megváltozott. Én, mint az idősebb nemzedék képviselője, ma úgy érzem: amit koráb­ban megírtunk, azt is tisztességgel, szívből írtuk, elmentünk a lehető­ségek határáig, de mindez mára már egy lekerekített, saját mondani­valóját elmondott, lezárult fejlődési szakasz. Minőségileg újat kell te­remteni, s nemcsak stílusban, de hoz­záállásban is. Eddig állandóan azt erősítgettük, hogy a mi irodalmunk a munka emberének irodalma kell, hogy legyen. Ezt így nem is cáfolom, hiszen munka nélkül az ember nem ember, ám ezzel a meghatározással beszűkítettük saját lehetőségeinket. Hozzájöttek a „kötelező gyakorlatok”, az osztályszemléletű hozzáállás, az ideológiai hűség stb., stb. –, ezért mondom, hogy amit azok között a körülmények között megtehettünk, azt megtettük. Most pedig hirtelen kinyílt a teljes tér, a teljes szabadság – és kiderült, hogy ezek között a kö­rülmények között dolgozni sokkal bonyolultabb, mint korábban, mert a felelősség megsokszorozódott. Ezt nem mindenki érzékeli, többen el­vesztették a fejüket, paradox hely­zetről locsognak, ami abban áll, hogy hirtelen kinyíltak az ajtók, és most in­dulni kellene, de hová, milyen irány­ban?!

– Ma délután ön Roger Garaudyval találkozik, azzal a francia ex-kommunistával, aki az utóbbi években már hithű muzulmánnak vallja magát. Együtt ír könyvet egy japán társszerzővel, aki buddhista filozófus. Kirgizként Közép-Ázsia szülötte, ahol előretörőben van az iszlám. Mit jelent önnek a vallás?

– A vallás valóban nem közömbös a számomra, s bár nem állok hozzá vak kötődéssel, hittel, de meggyőző­désem: a vallás az emberi lélek és értelem egyik legmagasabb rendű eredménye. A különféle kultuszok nem véletlenül jöttek létre, hanem végigkísérték az emberré válás, a fej­lődés folyamatát. Manapság ebben a vonatkozásban is összeütköznek a szélsőségek. Vagy teljesen tagadjuk, azt mondjuk, hogy Isten nincs, sem­mi sincs a materializmuson kívül, vagy – mint most – sokan a száju­kat tépik, ártva ezzel magának a vallásnak, az egyháznak, a léleknek, a hit egész értelmének. A vallás, külö­nösen napjainkban, világfelfogásunk egyik összetevő elemévé kell, hogy váljék. Ami pedig konkrétan az isz­lámot illeti, ez egyre erőteljesebb tör­ténelmi tényező. Érezhető ez szülőföl­demen, Kirgíziában, de egész Közép- Ázsiában is, ami ismeretesen muzul­mán régió. Nem arról van szó, hogy valamiféle mindent elborító gondol­kodásmóddá vált, de kétségkívül le­hetőség nyílt a népnek gyakorolni azt a vallást, amelyet gyakorolni kíván.

– És a kommunizmus?

– A kommunizmus? Túlhaladott fogalom, amiről nincs mit monda­nom.