Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Torjay Valter, a bútorrajongó festőművész

Torjay Valter, a bútorrajongó festőművész

Nagyszerű, bútortörténeti tárgyú könyvet vehetnek kézbe néhány nap óta az olvasók. Írója: Torjay Valter szombathelyi festőművész, művészettörténész. A kötet címe: „Jellegzetes ülőbútorok hazánkban a 19. század közepétől az I. világháborúig”.

A szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola rajz–történelem szakán végzett tanár a pályája kezdetén a körmendi gimnáziumban rajztanárként dolgozott. A Szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában 1992 óta tanít néprajzot, művészet- és bútortörténetet. Közben másfél évtizeddel ezelőtt elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténet szakát. Torjayt régóta érdekli a 19. századi művészet, közelebbről a bútorok, fényképek, gramofonlemezek – és maga a reformkor, majd a kiegyezés utáni fölemelkedés közben alkotó ember, mert mint mondja, „mások voltak, mint mi”. Ezért a szakdolgozatát a Vas megyei asztalosság, lakberendezés az 1900-as években témából írta. A diplomamunka egy része a most megjelent könyvbe is beépült.

„Miért kellett ezt a kis kötetet megírni?” –kérdezi a szerző a könyv előszavában, amelyet meg is válaszol: Magyarországon kiterjedt piaca van a műtárgy-kereskedelemnek, de sajnos, olyanok is foglalkoznak vele, akiknek nincsenek kellő művészettörténeti ismereteik. A régi bútorok nem szakszerű, kontár felújítása, átalakítása csökkenti a tárgy értékét és megkárosíthatja a vevőt. A művészettörténész azt javasolja, ha netán előkerül a padlásról a dédi egy régi bútora, vagy vásárolunk valakitől sérült, felújításra szoruló antik jellegű bútort, ne asztalossal, hanem az ilyen munkára hivatott restaurátorral javíttassuk meg: csakis ő képes az ilyen tárgyak, használati berendezések szakszerű, eredeti stílusú helyreállítására. „Ne feledjük: minden bútorrestaurátor asztalos, de az asztalos nem bútorrestaurátor!” hangoztatja a szerző.

Könyvében külön fejezetet szentel a korabeli technológia és háttéripar leírásának, amivel hasznos és érdekes tájékoztatást ad a régi bútorok iránt érdeklődőknek, valamint segít a szakembereknek a sérült bútorok hibáinak, a hiányosságok megszüntetésében. Részletesen leírja, hogy milyen anyagokból, milyen eszközökkel készültek az antik bútorok, milyen felületkezelési eljárásokat alkalmaztak, és milyen mintalapokat (Musterblatt) használtak, amelyeket híres korabeli asztalosok, építészek terveztek és a kisebb mesteremberek is ezek alapján dolgoztak. A magyar asztalosok elsősorban német és osztrák mintalapok után dolgoztak, mégsem teljesen azonosak a minták: a magyar bútor német orientációjú, de annak egy „tájszólása”, mondja a neves művészettörténész. Könyvében nem díszbútorokkal, hanem a hagyományos asztalosműhelyekben 1850–1920 között készült szép ülőbútorokkal foglalkozik, korabeli fotókon mutatja be az olvasóknak a sokfajta széket, fotelt, kanapét és szófát.

Torjay Valter tervei közt szerepel a könyv folytatásának megírása, melyben a 19. század különféle bútortípusainak jellegzetes darabjaival kívánja megismertetni olvasóit. Kiadója, a B.K.L. Kiadói és Reklám Kft., mely szívesen jelenteti meg Vas megyei alkotók műveit, készséggel támogatja terveit, bátorítja elhatározását.

Torjay Valter tanult szakmája a művészettörténet, valódi hivatása a festészet, amit életcéljának is tekint: vallja, hogy ez iránti tehetségét, késztetését anyai nagyapjától örökölte, aki Sárvárott volt építőmester, emellett gyönyörűen festett. Monográfiát szeretne írni róla, hogy mások is megismerjék nagyapja tehetségét, művészetét, egyéni és csodálatos festményeit.

Az unoka festői stílusa a szimbolizmushoz áll közel, alkotásai a századforduló világának hangulatát, harmóniáját sugározzák. Ez az irányzat ma nem divatos Magyarországon, sajnos,csak kevés lehetőség kínálkozik festményeinek, grafikáinak a bemutatására. Torjay Valter művei a szülővárosában, az IDA Lakberendező Stúdióban tekinthetők meg, a minapi könyvbemutatót is ott rendezték, önálló kiállítása legközelebb jövő év februárban lesz a szombathelyi Berzsenyi Könyvtárban.

Nagyon nehéz tájképet festeni – hangoztatja a művész – minden egyes alkalommal úgy érzi, mintha az elsőt festené. Tájképet festeni kimegy a szabadba, ha figurális vagy látványképet fest, kénytelen fotográfiára támaszkodni, mivel vannak olyan fényjelenségek, amelyek csak pár percig láthatók és gyakorlatilag lehetetlen helyben és azonnal, tehát élőben megfesteni. Előfordul, hogy a képzelete után fest, ezek a legszubjektívebb képei, szereti őket, kötődik hozzájuk. Olajfestékkel dolgozik, szerinte ez a legmegbízhatóbb az időt állósága miatt, ugyanakkor széles kifejezési lehetőséget kínál a festőknek: már az 1400-as évek első felétől használják a művészek, mióta Jan van Eyck flamand festő feltalálta az olajjal való festést.