Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

A filozófia világnapja, avagy a ma lesz a holnap tegnapja

A filozófia világnapja, avagy a ma lesz a holnap tegnapja
Matuscsák Tamás

A hetvenes évek slágerének a címben felelevenített elhíresült sora fejezi ki legjobban az MTA dísztermében ma tartott tanácskozás lényegét, még ha a tudomány ott megjelent nagyágyúi ennél lényegesen magasabb röptű expozékban fejtették is ki véleményüket „A fejlődéstől a fenntarthatóságig” című konferencián, amely az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottsága és az MTA közös szervezésében jött létre.

A két részre bontott program eleve lehetetlenre vállalkozott: önmagukban is emberöltőnyi gondolkodásra okot adó témákat olyan vetve fel, mint az evolúció a természetben és a társadalomban, illetve a társadalmi haladás, Julian Huxley (a képen) hetven évvel ezelőtti víziójának kritikai felülvizsgálatával (Julian a Szép új világ írójának, Aldous Huxley-nek bátyja, aki az UNESCO első igazgatója volt).

Ennek ellenére az összejövetel végtelenül érdekes és izgalmas volt, mivel olyan eltérő területek képviselői mondták el gondolataikat, akiknek a világról, a természetről és a társadalomról alkotott képe fényévekre van egymástól, ráadásul közülök néhányan több, gyakran nehezen összeegyeztethető diszciplína művelői. Volt köztük történész-bencés szerzetes (Somorjai Ádám) épp úgy, mint református lelkész-informatikus (Kodácsy Tamás), valamint filmrendező-filozófus (Lányi András) is, de a többi előadó sem maradt el szerteágazó gondolkodásmódban.

Lovász László, az MTA elnöke és Réthelyi Miklós, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottsága elnöke bevezetői megalapozták a konferencia elképesztően magas színvonalát és sokszínűségét, amelyet Szatmáry Eörsnek a biológiai evolúcióról, illetve Falus Andrásnak az evolúciós elmélet kritikájáról szóló előadásai követtek, ahol egyrészt hallhattunk a darwini elmélet továbbgondolásával elért mai tudományos álláspontokról, másrészt az evolúciót főként teológiai oldalról ért támadásokat megcáfoló bizonyítékrendszerről, illetve az evolúciót és a kreációt ötvözni képes modellekről.

A természettudományi előadások után a társadalomtudományok léptek előtérbe. Elsőként Tallár Ferenc az ész és a tudás, illetve a hatalom viszonyáról tartott történeti visszatekintést, különös tekintettel a francia felvilágosodásra és azon belül is Condorcet-ra, majd az angolszász országokban alapműnek számító, ám itthon alig ismert, Arnold Toynbee-nek a civilizációk életciklusáról írt és tizenkét kötetben megjelent, igen megosztó tanulmányáról beszélt a már említett Somorjai Ádám.

A második rész előadói – Csath Magdolna közgazdász, Kicsák Lóránt filozófus, a már szintén említett Kodácsy Tamás, illetve Kovács Gábor filozófiatörténész és Lányi András – a szimpózium harmadik egyházi szereplője, Török Csaba egyetemi tanár értő moderációja mellett egyrészt azt a problémakört igyekezett körbejárni, hogy van-e az emberi társadalomnak valamilyen határozott irányba tartó  fejlődése (avagy hanyatlása), illetve az anyagi és tudományos-technikai haladás együtt járhat-e a morális fejlődéssel, a jóllét (és nem a jólét) erősödésével, mindez pedig megvalósítható-e a környezeti forrásaink felélése, rongálása, elpusztítása nélkül, másrészt arról folytattak vitát, hogy Julian Huxley hetven évvel ezelőtt, azaz a II. világháború borzalmai közepette megálmodott víziója, amelyet Evolúció című, magyarul is kiadott pamfletjében vetett papírra, ma is elfogadható-e, illetve mely elemei tarthatóak meg, és melyek elvetendőek.

Huxley az UNESCO alkotmányának első mondatában kifejezett békevágya („Mivel a háborúk az emberek tudatában jelentkeznek, az emberek tudatában kell a béke védelme érdekében munkálkodni…”) tökéletesen érthető abban a kontextusban, ám ma sokan vitatják, hogy az emberiség „összeolvasztásával”, valamiféle egységes kultúra elterjesztésével, illetve pusztán a gazdasági fejlődéssel valóban a haladás útján járunk. Biológiai és történelmi példák is azt valószínűsítik, hogy eltérő tulajdonságú, egymással párhuzamosan létező, sokszor egymással konkuráló populációk sokkal jobb eséllyel maradnak fenn hosszútávon, mint a monokultúrák, ám csak akkor, ha nyitottak egymás iránt, a konfliktusokat pedig igyekeznek békésen megoldani.

Erre most annál is inkább szükség van, mivel a II. világháború borzalmai sokak számára már a múlt ködébe vesznek, a fejlődésbe vetett hit világszerte megingott, a kisemberek pedig gyakran nem tudnak élni azzal a szabadsággal, amely az elmúlt egy-két évszázad legfontosabb elért eredményének tekinthető, mivel a kapitalista világrendben nem ők rendelkeznek az erőforrásokkal.

Mindezek a hatások pedig oda vezetnek, hogy a változásoktól való félelem felerősödik (főként, ha a hatalom erre rásegít), kitűnő táptalajt adva a fals eszmék, az összeesküvés-elméletek, a populizmus és háborús retorika számára, amely már-már gyúelegyet alkotva veszélybe sodorja jövőnket.

Ennek a kedvezőtlen fordulatnak pedig az UNESCO-ban is szomorú figyelmeztető jelei jelentek meg a közeli múltban, amikor az Egyesült Államok és Izrael bejelentette kilépési szándékát, de a párizsi Klímacsúcs eredményeinek megkérdőjelezése is azt jelzi, hogy rossz irányba fordul a világ (még ha eddig sem járt a legideálisabb úton). Talán ma még észbe kaphatunk, de holnap már egészen biztosan késő lesz, akár a természeti kincseink, akár a béke tekintetében.