Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Polgárvilág Pesten

Az újságíró archívumából: Polgárvilág Pesten
Tatár Imre

Az Infovilág hónapokon át közölt szemelvényeket Tatár Imre Kanyargós utakon című kéziratos emlékiratából. A 98. életévében járó Aranytoll-életműdíjas újságíró 1947-ben kezdte pályáját, és nyolcvanévesen, 2000-ben búcsúzott el szerkesztőségétől, a Magyar Nemzettől. E lap hasábjain jelent meg a kilencvenes években  A festékkereskedő színeváltozása című írása, melyet az alábbiakban közlünk – a szerző bevezetőjével. (Az 1926-ban készült képen a festékkereskedők vezetősége látható.)

Néhány évig, hetenként egyszer Polgárvilág felcímmel megjelent a Magyar Nemzetben egy oldal, amely egyebek mellett azt szolgálta, hogy a múltnak felelevenítésével (főként az ország polgárosodásának ábrázolásával, nagy és kis szereplőinek felidézésével) segítse a hazai, újabb polgári átalakulást. Azt ajánlottam Javorniczky Istvánnak, az oldal szerkesztőjének, hogy Letűnt idők alakjai címmel sorozatot írok a régi Pest jellegzetes figuráiról. A drótostótról, a verklisről, a hordárról, az utcai cipőpucolóról, a fiákeresről, a tejesasszonyokról, az omnibuszról, az ócskásról, a jegesről, a piros sapkás hordárról, az „estazest”-et kiáltó rikkancsról. Egyikükkel-másikukkal gyerekkoromban még találkoztam. Józsefvárosi udvarunkra hetenként betolta egy-egy verklis nagy fekete hangszerét, és tekerte-tekerte a régi keringőket, miközben hulltak alá az újságpapírosba csomagolt kétfilléresek. A múltat idéző sorozatban, a Polgárvilág-oldalon emléket állítottam (név említése nélkül) apámnak is, s vele fölidéztem szűkebb pátriám, a külső Józsefváros hajdan jellegzetes alakját: a kiskereskedőt.   

A festékkereskedő színeváltozása – Olajfolt és fehér ingmell

Kint állt színes-olajos foltokkal tarkított köpenyben üzlete ajtajában, amikor éppen nem volt vevő. Ez a mindenféle színekkel tarkított öltözet azonban nem holmi rendetlenség jele, ellenkezőleg, valóságos egyenruha: mutatta, hogy ebben a boltban a firnájsztól a szappanig, az okkersárgától a terpentinig minden kapható. Festékkereskedés, Józsefváros, húszas-harmincas évek. Ha valaki belép ebbe az üzletbe, fél karéjban kitárulkozik a kínálat. Bal szélen a piperecikkek (egy dkg kölnivíz, kimérve 12 fillér). Arrébb több tucat fiók, fent a polc tetején mosószappan-piramisok, olyanformán, hogy a levegő átjárjon közöttük, mert a háziasszonyok a jól kiszáradtat szerették, amelyik nem mállik szét a teknő peremén. Jobb kéz felől – a bolt nevének megfelelően – lakkok, zománcok, oldószerek. A kencék. Ha az időrágta, sok kiloccsant vegyszert látott széles, vastag csapóajtót fölemelték, kitárulkozott a pincelépcső. Lent őrizték a veszedelmes anyagokat, a sósavballonokat, vaskordában a karbidot. Akkoriban sok helyen világítottak karbidlámpával.

Külön világ volt a kis hátsó helyiség: másfajta vashordóban állt a petróleum, s a tejéhez hasonló decis és literes merítővel mérték. A cselédlányok (azokból a házakból, ahol petróleumfőzőt használtak) bementek ide a segéddel, az kimérte nekik tölcsérrel edénybe, üvegbe a „petrolt”. A főnök szerint az volt a jó segéd, aki ilyenkor meg-megtapogatta a lányt, az el is várta ezt az udvarlásfélét, olykor halk „Menjen már, no!” suttogással. Az évszázados mellékutcák udvari lakásaiban a húszas-harmincas évek külső Józsefvárosának egyik-másik helyén még petróleummal világítottak s akkoriban az a mondás járta, hogy ha háborús hírek jönnek, az emberek sót, gyufát és petróleumot tartalékolnak.

Furcsa negyede volt ez Pestnek. A Körúton túl a Nemzeti Múzeumig arisztokratikus: a Wenckheim- és a Károlyi-palota, elegáns épületek a Sándor utcában. No meg a bútorüzletek („Bútort csak Royalnál végy, Baross utca harmincnégy”). A Körúton innen viszont Kőbánya széléig a kisiparosok kerülete. Sok földszintes, egyemeletes régi ház, pinceműhelyek: lakatosok, asztalosok, szobafestők. Közülük került ki a festéküzlet vevőinek tekintélyes része. Fent, a vevők feje fölött – mint hosszú tűlevelű fenyőágak – lógtak a nagy marokecsetek, s ha egyet-egyet a mester meg akart vásárolni, nyelét – mint a kaszát vásárló paraszt – markába vette, megrázta, próbálgatta, hozzááll-e kezéhez.

Egyikük-másikuk e mesterek közül még őrizte a régmúltat, azt a kort, amikor a kerület lakói jobbára németajkúak voltak. Tessék csak megnézni az itteni utcák hajdani nevét, a szépen hangzó Tavaszmező például Frühlingsfeldgasse, a Vas pedig Eisengasse volt. A Práter utca környékének mélyéről e festéküzlet virágkorában még elő-előjött valaki, aki akcentusában őrizte az apák, nagyapák németségét. A jó nevű festőmester, az akkor már nyugalomban lévő Márton bácsi élete végig svábosan beszélte a magyart. A harmincas években már nem vállalkozhatott arra, hogy a létra tetején akrobatikázzon, de egyébként élete, ahogy mondani szokás, valóságos regény. Fiatal korában erőművész és bilincstörő a cirkuszban. Mintha egy Krúdy-novellából lépett volna elő, sokszor hívatták fel páholyukba elegáns asszonyságok, de ő soha sem engedett a női csábításnak – legalábbis így mondta, amikor ráérősen a pultnak támaszkodva, botját maga mellé akasztva mesélgetett a régiekről. Amíg meg nem nősült, nem nyúlt asszonyhoz. Amikor elszaladtak az ifjú évek, szobafestő lett. Igen ám, de akkoriban ez nyári mesterség volt, a hidegben nem száradtak a falak s így Márton bácsi télidőben a jegyet szedte a városligeti Műjégpályán. S rátartian jegyezte meg: „Nálunk csak úri családok válthattak bérletet.” Ha jött egy vevő, vége lett a múlt idők idézgetésének. A segéd minden nőnemű belépőnek Kezét csókolom!-mal köszönt, a főnök meghajolt: „A vevő az úr, a vevő parancsol”. Télen az üzletmenet is lassúbbodott, ilyenkor utazott el a főnök, egyedül, család nélkül a Tátrába, Zürichbe vagy Nizzába. A gyerekek a feleséggel általában júliusban-augusztusban mentek nyaralni, csak szombat esténként jött le hozzájuk a férj a „bikavonaton”.

A zárórát szigorúan vették a hatóságok. A rolót öt órakor legalábbis félig, jelképesen le kellett húzni, a rendőr végigsétált az utcán, és figyelte, nem szegi-e meg valaki a szabályt. A főnök úr azért még bent volt egy darabig, és ha valami elkésett, régi jó vevő jött, a rendőr pedig már elment, a nyitva hagyott résen kiadta, amit kértek. Különösen, ha olyasmiről volt szó, amit a bolt ajtajának kilincse mellett szerény táblácska kérdezett: „Nem felejtett el valamit?” A gumi óvszer diszkrét hirdetése volt ez.

Hétvégeken azonban a köpeny helyét más egyenruha váltotta fel. A vasárnap a kártyacsatáké, időnként azonban az ünnepélyes egyesületi üléseké. A tekintélyesebb szakmabeliekből került ki a festékesegyesület tisztikara és a választmány. A tükörüveges, elegáns különteremben az asztalnál a díszelnök (neves, gazdag festékgyáros) mellett hosszú, szakmai időket megélt két díszelnök, egy dísztag, az ügyvezető és a társelnök, az ügyész, a titkár, az ellenőr, majd a sorba rakott székeken a népes választmány.

Az urak kényelmetlenül magas inggallért viseltek, csokornyakkendőt, sötét ruhát, keményített ingmellel. A Práter utcai petróleumvásárló alig ismert volna rájuk. Ilyenkor tanácskoztak a szakma ügyeiről. Tagdíjakról, a nagykereskedelmi árak alakulásáról. Az egyesületi ügyész (ügyvédjük) az esetleges peres dolgokról számolt be. Szó esett a „slájderozásról”. Itt álljunk meg! Ez az elfelejtett kifejezés azt jelentette, hogy valaki jóval áron alul ad egy-két cikket, s így elcsalja a szomszéd bolt vevőit. Etikai vétségnek számított. (Azóta a kereskedelemben bevett szokássá vált ez az árleszállításnak, kiárusításnak nevezett módszer, s mintha a kereskedelmi etikáról manapság kevésbé esnék szó, mint akkor.) Igaz, az a kor sem volt makulátlan. Az egyik választmányi tag egyszer csak fogta magát, és egy tőkeerős textil-részvénytársaság pénzével festéküzlet-hálózatot épített ki. Elcsábította a legjobb segédeket, és hosszú ideig áron alul szolgálta ki a mestereket, amíg „be nem vezette magát”. Azután már emelhetett ő is. Évente egyszer arról is szó esett, hogy ki menjen el a Budapesti Nemzetközi Vásárra, amelyet „vitéz nagybányai Horthy Miklós úr, Magyarország főméltóságú kormányzója, a m. kir. kormány jelenlétében nyit meg (bejáró a Stefánia úti fronton)”. Szó volt farsangkor a festékesbálról, tisztújításról. És napi ügyekről, amelyeket régen elnyelt az idő.

Vasárnap lévén, a tanácskozás befejeztekor ki-ki hazament, mert a feleség már várta az ebéddel. Az ultipartikat más alkalmakkor bonyolították le az egyesület kártyaszobájában, vasárnapi öltözetben, de nem olyan merev páncélban, mint a díszüléseken. Vagy kimentek a Ligetbe, a Wampeticshez.

(A főváros történetét kevésbé ismerőknek, főleg a fiataloknak jegyzi meg a szerkesztő az egykor.hu alapján: Wampetics Ferenc vendéglője 1868-ban nyílt, majd ennek helyén a millenniumra (1894-re) készült – jelenleg is álló – épületben folytatódott. Pest egyik legnépszerűbb, orfeumi dalban is említett vacsorázóhelye lett, irodalmi, politikusi, művész-asztaltársaságokkal. 1910-től a vendéglőt Gundel Károly vette át.)

Hétfőn azután visszakerült rájuk a festékfoltos köpeny, mert mindez – a csokornyakkendő, a keményített ingmell és a komoly, olykor talán fontoskodó tanácskozás – egy célt szolgált: minél többen jöjjenek be a boltba kimért kölniért, petróleumért, marokecsetért vagy éppen padlósárgító porért, amelynek ára az őszi nagytakarítások idején dekagrammonként mindössze 8 fillér.

A szerzőnek az Infovilágban olvasható cikkei, illetve a Kanyargós utakon című emlékiratból közölt fejezetek:

A vörös báróBocsánatkérés BelgrádbanEgy szibériai kapitány PestenIskola a meseerdőbenHelsinki: Európa csillagórájaMiért nem írtam könyvet Kádárról?  Út a semmibe: terrorizmus„Gorbimánia”;  Út a német egységhezA Villa Hügel lakója

A szemelvényeket Toronyi Attila szerkesztette.