Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Omladozó kapuk és átjárók: magyar vasút, 2017

Omladozó kapuk és átjárók: magyar vasút, 2017
Kulcsár László

Nem kívánok kertelni, és már bevezetőben kijelentem, leírom: a látszat ellenére sem korszerű, és egyáltalán nem utasbarát a milliárdokért át- és megépített kelenföldi pályaudvar-konglomerátum. És még ennél is borzalmasabb Budapest másik vasúti–metró–autóbusz-csomópontja, Kőbánya-Kispest, különös tekintettel a MÁV kezelésében lévő része.

Lássuk a részleteket! Előbb a teljes műemléki védelmet élvező (?!) Kelenföldön. A metróval, busszal, villamossal, gépkocsival vagy gyalog érkező a szerfölött tágas aluljáró- (–1.) szintre érkezvén juthat el arra a peronra, amelyről a vonata indul (vagy amelyen érkező hozzátartozóját, ismerősét, barátját várhatja).

Nagyon jó, hogy a peronok lépcsőn, mozgólépcsőn és lifttel is megközelíthetők – mindkét irányba.

Nagyon rossz viszont, hogy a –1. szinten alig van (talán kettő?) az utast folyamatosan, egyszerre több vonat indulásáról tájékoztató képernyő. (Ebben a jó öreg Keleti pályaudvar is élen jár, a Déli viszont már aligha!) Nem hiszem, hogy ma, a vezeték nélküli adattovábbítás korában túl bonyolult és drága lenne átfogó és jól eligazító utastájékoztató képernyők működtetése a pályaudvari aluljáróban – a legtöbbször siető utas eligazítása, dolgának megkönnyítése céljából.

Elektronikus-vizuális tájékoztató táblák a vágányokhoz vezető lépcsők mellett vannak ugyan, de nem sokat érnek, ha az utasnak egyik lépcsőtől a másikig kell rohannia csomagjaival együtt, kifürkészendő: honnan indul/hová érkezik a vonata.

A kelenföldi „alvilágban” jártas utas kezdettől bosszankodik, amiért ott lenn pusztán jegyárusító automatákat helyeztek el, jegypénztárnak azonban már „nem jutott hely” a kezdettől üresen tátongó, üvegtábláik mögött csomagolópapírral eltakart üzlethelyiségek sokaságában. Persze, van jegypénztár a hatalmas pályaudvar réges-régi (az idén 135 éves), felújításra évtizedek óta megérett, omladozó-málladozó (történelmi!) épületének földszintjén, a lehető legtávolabb a személy-pályaudvarként szolgáló, minden évszakban elképesztően huzatos aluljáró peronlépcsőitől.

Még mindig az aluljáró: az A-tól E-ig jelölt peronokról sajátos módon az 1–7. számú, illetve a 10., valamint a 14.–15. vágány érhető el. Érthetetlen az ilyetén számozás: miért hagyták ki a 8. és 9., illetve a 11., a 12. és a 13. vágányt? Rejtély, legalább annyira, mint egykoron a szigorúan figyelmeztető felirat a MÁV területén: „Fényképezni tilos!” A tiltó tábla láttán anno megkérdeztem az egyik piros sapkás vasutast: És rajzolni szabad-e? Igen – hangzott a válasz…

Újra csak a kelenföldi aluljáró, amely már-már alvilággá kezd átalakulni: a rosszarcú, kéregető alkoholistákat, drogosokat még csak-csak sikerül elzavarni, ám az ugyancsak kéregető gyerekkel ezt még a legszegényebb sem teszi meg… De mit tegyen az az utas, aki rövidebb-hosszabb ideig kénytelen (az illemhely nélküli aluljáróban) várakozni vonatára, és csomagjai társaságában leül az elképesztően kevés és csak ritkán szabad valamelyik padra? Ha a kunyerálók éppen nyugton hagyják, az „önmegvalósító” zenészjelöltek annál kevésbé. Nem egyszer két-három „művész” próbálja túlpengetni egymást a kiváló akusztikájú (értsd: visszhangos) és huzatos aluljáróban.

 

Térítő "csendélet" Kelenföld alatt.

És ha már ők is pihenőre tértek, jönnek a térítők, a lehető legzavarosabb szövegekkel, az utasokat zaklató „bibliamagyarázók”, akik jóformán levakarhatatlanok, elzavarhatatlanok, mert erőszakosak, mint a piaci légy. „Térítési körük” peremén telepednek a padokra a magukat egyháziaknak kinevező hallelujázók, végtelen számú strófában, fönnakadt szemmel „az urat” dicsőítő, kellemetlen hangú énekesek. A köröttük portyázó térítők – miközben megpróbálják meggyőzni mindenekelőtt a tizenéveseket és a hetvenen fölülieket – áldást is osztanak az elébük térdeplő „hívők” fejére tett tenyérrel…

A képen: az omladozó Keleti pályaudvar:

Kelenföld, miként a fővárosi fejpályaudvarok is, az ország kapujaként is szolgálnak. Sok tekintetben visszataszító kapukként. Ne feledjük: még jó, hogy helyenként 120–160 kilométeres sebességgel robognak a vonatok e kapukhoz vezető vas utakon, mert különben az utasok jó részének már útközben elmenne a kedve attól, hogy belépjen a kapukon! Omladozó, félig-háromnegyedig lerombolt, bedeszkázott ajtajú-ablakú vasútállomások, egykor volt szolgálati helyek, raktárak stb. százával, sőt, ezrével éktelenkednek a vasútvonalak mentén. Azok, akiknek feladata, kötelessége lenne a vasút rendbe tétele, aligha utaznak vonattal, ekként nem is veszik észre ezt a lepusztulást, az évtizede fölállványozott épületszárnyakat… Nem érdekli őket, hogy múlt századi, alsó-balkáni állapotok fogadják az elképedt utasokat. Mert ha érdekelné őket, akkor naponta zargatnák a stadionépítő igyekezettől eltelt döntnötöket: a leginkább környezetkímélő közlekedési ágazatra szavazzanak meg százmilliárdokat.

Útközben: részlet a biatorbágyi vasúti pályaudvar utasforgalmi területéről; a felvételt olasónk 2017. június 10-én délután készítette:

(Frissítés - 2018. január 4.) A biatorbágyi felvétel elkészülte után – feltehetően a MÁV-nak és a városka vezetőinek is szemet szúrt az "alsó-balkáni" állapot – nem sokkal hozzáláttak a biatorbágyi vasútállomás rekonstrukciójához. Szerkesztőségünk most fedezte föl, hogy november vége óta felújított és korszerűsített vasútállomás fogadja az 1. számú vasútvonalon utazókat. Miként a MÁV honlapján olvasható: Az utasok kényelmét szolgáló beruházás a MÁV Zrt. és Biatorbágy Város Önkormányzatának szoros együttműködésében és finanszírozásával valósult meg, ami bizonyítja, hogy a közös gondolkodás és elhatározás rövid idő alatt sikerre vezethet.

Kőbánya-Kispest (KöKi) vasúti pályaudvara legalább olyan rossz állapotban haldoklik, mint a kelenföldi. A nap háromnegyedében különösen forgalmas vasútállomás ugyancsak szűkölködik a jól látható utastájékoztató eszközökben. Az emeleti váróhelyiség legtöbbször túlterhelt pénztárosaira bízták az utazók/utazni szándékozók szóbeli tájékoztatását, amelyben az érdekeltek csak akkor részesülhetnek, ha előtte sorszámot húznak, és kivárják a jegyvásárlók hosszú sorát… Az senkit sem érdekel, ha történetesen átszálló utasról van szó, akinek közben elmegy a vonata.

A KöKi gyakorlatilag takaríthatatlan, a jegesedéstől megvédhetetlen betonlépcsői talán már új korukban is csorbák, töredezettek veszélyesek voltak. Ajánlatos, ha a csomagokat cipelő utas messze elkerüli az alattomos hirtelenséggel induló (ha éppen működő) mozgólépcsőket is.

Utazásunk ez alkalommal a Győrött ér véget. Az ország egyik legrégebbi és földrajzi elhelyezkedésénél fogva legforgalmasabb, 1855-ben megnyílt, 89 évvel később csaknem porig bombázott, 1958-ra Sztálin-barokk/szocreál stílusban újjáépített – belső tereit tekintve nagyvonalú és célszerű, a maga idejében példásan korszerű (különtermek, éttermek, tanuló- és gyermekváró stb.) – vasútállomás mára elképesztő és megdöbbentő módon leromlott.

A győri vasútállomás homlokzata 2017 őszén.

A város szívében elhelyezkedő vasútállomás-postahivatal homlokzata omladozik, a valamikor elegáns terekhez méltatlan, évtizedek óta „ideiglenes” sufnik (csak termálvizes lókórház nincs az épülettömbben), a hozzá nem értést hirdető barkács-megoldások csúfítják. Eltűntek vagy nem működnek az egységesként megtervezett világítótestek, hatástalan a fűtés, a hatalmas ablakok illesztő szigetelése kirohadt a keretekből, feltehetően személyzet híján takaríthatatlan… Mindezt, persze, csak az utasforgalmi részről írható. Azt legföljebb az ott dolgozók tudnák elmondani (ha elmondanák), hogy ők milyen körülmények között szolgálnak.

Borítékolható, hogy korántsem olyan a munkahelyük, mint volt az 1950-es évek végén vagy az 1960-asokban, amikor még élmény volt az érkezés a győri vasútállomásra, és fájó szívvel vett búcsút az impozáns indóházból kilépő, a vonatra felszálló utas a barokk és a négy folyó városától.