Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Csók a halottaktól

Csók a halottaktól
Horváth Kálmán

A „Boldog új évet!”-kívánság nagy előnye, hogy csak az új év elején hallható, nem úgy, mint a bármikor elmondható „Vigyázz magadra!” vagy „Isten éltessen sokáig!”. A szilveszteri mámorban olykor vadidegen, egymást szívből utáló fazonok borulhatnak össze, oszthatják a jókívánságot, mint áldozáskor a papok az ostyát, ilyenkor jó embernek tarthatják magukat, mert jót, csakis jó ember kívánhat felebarátjának.

A néhány szó feloldozás az elmúlt esztendő minden bűne alól, a másik vállának veregetése, arcának csókolgatása maga a vezeklés: hát kérem szépen, lophattam én, hazudhattam a szemedbe, amikor így egyengetem a jövődet? A „Boldog új évet!” a halottak is kívánhatják, nincs ebben semmi rendkívüli, nálunk a halottak olykor konzultálnak a nemzettel, megtöltik a focipályák lelátóit, a kisvasút fülkéit, és ha már hozza a postás, felveszik a nyugdíjukat is. A magyar halottak élete nem ér véget az utolsó kenettel, a végső sóhajjal, a lelkük, és a nevük még sokáig köztünk, a pártok címlistáin marad.

Igaz, a magyar halottak sem egyformák, többségi vagy kisebbségi státuszuk, egykori otthonuk, neveltetésük, vallásuk, bőrszínük, világnézetük, kedvenc csapatuk, családjuk, szeretőjük tette őket az élet élvezőjévé, esetleg elszenvedőjévé. A szerencsésebb magyar halottak díszsírhelyet, esetleg szobrot kaphattak, a pecheseknek néhány sor jutott az újságban, hogy nagy gazemberek voltak, de hál’isten, elvitte őket az ördög. A más helyen egyszerűen megboldogult Magyarországon a mienk, de ha „úgy gondolkodott”, akkor az övék. Ha akarom, a halott aktív, ha akarom, passzív A felnőttkort nem ismerők, a megfagyottak, az orvoshoz, gyógyszerhez nem jutók, a Quaestor-öngyilkosok csendben pihennek, ők nem részesednek a közbeszerzések hasznából, és március 15-én, október 23-án sem vonulnak a térre ünnepelni. A többiek ajánlhatnak pártot, szavazhatnak levélben, kövéríthetik a hiányukban sovány listát. A halottak pulzusát senki sem méri, csak a szívüknek kell dobogni.

Napjainkban özönlenek a táviratok, az sms is üzemel, a közmédia lelkendezik, tízezrek kívánnak kellemes ünnepeket, boldog új évet országunk vezetőinek. Mióta világ a világ, mindig így volt, a főnökök bölcsességét írás hirdette, szépségüket festmény. Az örömmise értük szólt, és ebben az áhítatban még a langyos húgyot is jeges pezsgőként lehetett vedelni. Valahol talán ma is striguláznak, a magyar nyelv gazdagságáról és sikamlósságáról egyaránt híres, ha pedig valaki egész életében hajlongott, az halála után már nem egyenesedhet ki. Holt lelkek bolyonganak győzelmi jelentésekben, statisztikában, a koccintásokban. Lehet túlvilági a kórus, akkor is boldog új évet kíván. Azoknak is, akiknek mostanában minden esztendő sikeres, sőt, nemcsak nekik, a szeretteiknek is. Jó évet kaptak tavaly, az előtt is, ki sem látszanak belőle, megmondani meg nem akarják, hogy mekkora a boldogságuk.  Csakhogy az egyhangúság unalmas, az emberek előbb másra, aztán a máséra vágynak, és amit kezdetben kívánnak, azt később követelhetik.

Így aztán a petárda lassan ágyúszónak hangzik, a keresztségben ismét divat az Auróra, és az éjféli harang akár a vészt is kongathatja. Nincs egységes nemzet, tehát nem lehet közös címzettje a jókívánságnak. Az egyik ember a változatlanságban reménykedik, a másik fenekestől forgatna fel a mindent. Más a boldogsága a nem létező köztársaság elnökének, és más az utcán alvó koldusé. Előbbi ENSZ-tisztségre, utóbbi egy ágyra vágyik. Az új év csak egy dátum, most vagy soha, önmagában nem boldogság, csak lehetőség.

Ha nem élnek vele, annyit érhet, mint a pusztába kiáltott szó vagy egy csók a holtaktól…