Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Rejtő Jenő: elveszett – a nem létező naplója is

Rejtő Jenő: elveszett – a nem létező naplója is
Matuscsák Tamás

Hetvenöt esztendővel ezelőtt halt meg Rejtő Jenő (írói álnevei: P. Howard, Gibson Lavery) (Budapest, Erzsébetváros, 1905. március 29.– Jevdakovo, Kamenkai járás, Voronyezsi terület, Szovjetunió, 1943. január 1.) magyar író, kabaré- és színpadi szerző, forgatókönyvíró, a magyar szórakoztató irodalom népszerű képviselője és megújítója. A tragikus évfordulóra emlékezünk az Infovilág főmunkatársának, Matuscsák Tamásnak „Rejtő Jenő elveszett naplója” című könyvéből vett részlettel. 

 

„…1942. február 25., szerda

Mostanában már alig olvasom a napi sajtót, így a főpincér hívta fel a figyelmemet arra is, hogy velem foglalkozik a Magyar Szó egyik cikke.

(Micsoda szerencse, hogy alig van már kuncsaft a Japánban, így a pincérek ráérnek egész nap újságot olvasni!) A zsidó szellemi élet odújában

című írásban egyebek közt ez jelent meg: „Kicsoda Howard úr, az idegenlégionista zsidó szakértő? Howardról kiderült, hogy pesti zsidó gyerek,

Rejtő-Reich Jenőnek hívják… A Howard regényeknek az az érdekessége, hogy piedesztálra emeli az alvilág söpredékét… Íme, így terjeszti a zsidóság a mételyt a Terézvárosból…”

Hát kikérem magamnak! Először is: én nem idegenlégionista zsidó szakértő, hanem zsidó idegenlégionista szakértő vagyok! Mecsoda különbség kérem! Egy újságírónak tudnia kellene magyarul… Másodszor: nem én emelem piedesztálra az alvilág söpredékét, hanem az emeli saját magát piedesztálra, és immáron a világ ura akar lenni. Tessék kicsit körbenézni!

Végül pedig megkérdezném: Tessék mondani, honnan is kellene terjesztenem a „mételyt”, ha nem Terézvárosból? Talán egyenesen Berlinből? Próbáltam azt is, de nem jött be… És ez már nem vicces. Minket ki akarnak csinálni. Engem különösképpen. És sikerülni fog nekik. Mert ők sokan vannak, viszont belőlem sajnos csak ez az egy van…

 

1942. december 29., kedd

Láz. Émelygés. Szorongás. A két szemem úgy nyilall, mintha tűt döftek volna beléjük. Kettősen dobban, és aritmiás vergődéssel küzd a szív, belülről lüktet a dobhártya egy nyaki ütőér izgalmától, és összeáll a köd, egyre sűrűbb, pinceszagú burokká. Amikor lábra állok, érzem, hogy gyenge vagyok, a vér zúgva rohan le az agyamból és térdem egy-egy másodpercre megremeg. Megkaptam. De tovább írok a naplóba rendületlenül, mert Heinére gondolok, aki tíz évig feküdt híres matracsírjában, miközben még gyönyörű verseket írt…

Egy lázroham álomba szédített, de most újra fel tudtam kelni. A tűzhelyen egy sajtár víz állt, hogy ne kelljen jéghideg hólében mosdani. Szappan, törülköző és KÁVÉ! Odakészítve egy cinkbögrébe! Rajna valószínűleg feltörte a parancsnoki barakkot, és áthozta a kávét még azelőtt, hogy megjöttek volna a katonák. Valahonnan szerzett két tojást is, és most átadta őket nekem, keményre főzve. Sírtam. Úgy éreztem magam, mintha egy Wagner-operában volnék: most én lettem A Rajna kincse!

Az őrzésünkre hagyott keretlegényeink közül az egyik napok óta haldoklik, a másik pedig tegnap főbe lőtte magát. Amikor a tífuszos is megtér teremtőjéhez, a katonaorvos kiadja az utasítást Rajnának, aki már az utolsó használható embere, mert a többiek továbbálltak.

– Varrja lepedőbe a tetemet!

Jancsi zokszó nélkül teszi a dolgát, és percek alatt eltünteti az őrt, aztán kimegy megásni a sírt. Úgy fekszik most előttem a halott, mint bizonyos színjátékokban a sírból megjelenő szellem. A fehér lepedőn keresztül kirajzolódik felpúposodó mellkasa, hátrabukott koponyája, és látszik a lábfej merőleges körvonala. És mégis, mintha valahogy magamat látnám benne.

Eszembe jut erről egy fiatalkori versem:

 

A lepelt görcsösen megmarkolom

Egy pillanat, a kezem ég, tüzel.

Egy pillanat… aztán… ó borzalom!

Ott álltam csendben, a holtat nézve,

Könnyekben csillogott lázas szemem.

A koporsóban némán, csendesen

Ott feküdt… a szívem!

 

Délután magas lázam lehetett, mert mélyen elaludtam, és borzasztóan kusza álmokat láttam: zakatol, robog, rohan egy vonat, hirtelen Innsbruckot kiáltanak. Egy állomáson Emin pasa rohan hálókabátban, és ezer rendőr üldözi. Az egész nagy, elmosódott robogásban időnként Magdus feje is feltűnik, havasok, erdők és pálmaligetek zavaros csoportja mögött. Aztán befutunk a Déli pályaudvarra, de a vonat megy tovább, a Vérmezőn át a Ferenciek terére, ahol galambok tipegnek, és ismerős hangon duruzsol a villamos kereke. A Kossuth Lajos utca aszfaltján kopog a cipőm, régi ismerősök jönnek szembe, vidáman kiáltozunk, nevetgélünk, és mégis olyan nyomasztóan, olyan rettenetesen fáj valami…

Felriadok. Az ágyamnál ott ül a katonaorvos, és lázlapot diktál a szanitécnek:

– Egy méter kilencvenhárom magas, teljesen kopasz, hízásra hajlamos egyén, feltűnő ismertetőjele: egy régebbi s.rül.s következtében hatalmas forradás torzítja el az orrát.

Nevetnem kell. „Hízásra hajlamos”? Talán, ha ötven kiló lehetek. Annyira vékony vagyok, hogy az ágyban forgolódva minduntalan a saját csontjaimhoz érek, amikor pedig a szellőztetéshez félig kitárt ablakban meglátom saját tükörképemet, sokáig tart, amíg a kopasz, halálfejszerű arcban egyáltalán felismerem magamat.

– Annyira beteg szegény, hogy szerintem nyugodtan rátűzhetnénk az Elsőosztályú Félholt kitüntetést – tréfálkozik állapotomon a szanitéc az orvosnak. Újra mély, ájulásszerű álomba merülök. Amikor jobban leszek, Rajna ül az ágyam szélén, és a naplómat olvasgatja.

– A könyved nagyon jó – mondja unott arccal –, csak nem elég világos, ami a te személyedet illeti.

– Igyekeztem őszintén írni magamról, de még kisebb simításokra szorul. Bizonyos részeknél úgy érzem, hogy a főhős jelleme nem tiszta… – válaszolom keserűen.

– Igen, igen, hiszen nagyjából kitűnik belőle, hogy milyen fajankó vagy, de mi, akik közelről ismerünk, jól tudjuk, hogy ennél sokkal ostobább szoktál lenni…”