Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

A tökéletlenség művészete – Churchill és a Legsötétebb óra

A tökéletlenség művészete – Churchill és a Legsötétebb óra
Matuscsák Tamás

Az utóbbi években egyre inkább a fantasy-filmek váltak a közönség kedvenceivé, amelyek szinte kivétel nélkül egy kaptafára készülnek: egy gátlástalan őrült diktátor, akinek a kezében legyőzhetetlennek látszó hatalom összpontosul, már-már megállíthatatlanul kebelezi be a világot, csaknem teljesen elpusztítva azt. A megtámadottak lelkileg összeroppanva tűrik a kiegyensúlyozatlan küzdelmet, gyakran eleve feladva a harcot, ám egyszer csak megjelenik egy alak, aki nem hajlandó ellenállás nélkül megadni magát, példája pedig átragad a többiekre is, így végül legyőzik a Rosszat.

Sajnos ez a forgatókönyv nem csak a képzeletben létezik. Az emberiség történelmében 1940 májusában volt egy olyan pillanat, amelyben éppen ezt élte át a világ egy része, még ha a Rossz néhány hónappal korábban nem is valamely távoli galaxisból, hanem Berlinből indult hódító útjára. 

Addigra Hitler már bekebelezte Európa nagy részét, és a kontinens jövője azon a hajszálon függött, hogy a Franciaországban rekedt teljes angol hadsereg háromszázezer katonájából sikerül-e annyi embert megmenteni, aki hazatérve megvédheti Angliát, legalább a reményét megőrizve annak, hogy megfordítható még a hadiszerencse. Az öreg kontinens politikusai tehetetlenek voltak az elviselhetetlen német túlerővel szemben, az angol döntéshozók számára pedig csak a Hitlerrel való békekötés látszott járható útnak. 

A brit elitben azonban még maradt annyi kötelességtudat, hogy az öreg, halálosan beteg, teljesen erőtlenné vált Chamberlain kormányfő helyébe újat válasszon, aki a politikai sakkjátszmák nyomán az addig számtalan hibát elkövetett, kevesek által kedvelt, de sokak, így Hitler által is félt, roppant fifikás, ugyanakkor kiszámíthatatlan és rendkívül tapasztalt Winston Churchill lett. A film az ő hatalomra jutásának, híres beszédének és az angol csapatok Dunkerque-ből történő kimentésének eseményeit veszi sorra. (Utóbbi eseményt, a Dinamó-hadműveletet nemrég egy másik nagyszerű film is bemutatta, igaz, a bekerített katonák szemszögéből.)

Gary Oldman eddigi filmjeiben az említett Rosszat személyesítette meg Pontius Pilátustól Drakuláig és Lee Harvey Oswaldtól az Ötödik elem felejthetetlen Jean-Baptiste Emmanuel Zorgjáig, így első hallásra talán kissé furcsának látszhat, hogy vajon a Legsötétebb óra rendezője, Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés, A szólista, a Keira Knightley és Jude Law főszereplésével készült Anna Karenina stb.) miért éppen őt kérte fel a fizikailag is igen eltérő alkatú Churchill életre keltésére. 

Oldman alakítása válasz e kérdésre, amelyért nemrégiben már átvehette a legjobb drámai alakításnak járó Golden Globe-díjat. Egészen lenyűgözően formálja meg a miniszterelnököt, aki pedig kivételesen összetett személyiség volt, egyszerre nyájas és kellemetlen, humoros és arrogáns, éles eszű és gyermeteg, elegáns és gusztustalan, brilliáns szónok és beszédhibás, hűséges és kacérkodó, ötlettel teli és másokat másoló, hatalomittas  és reményvesztett. Oldman nem eljátssza Churchillt, hanem eggyé válik vele. 

Nincs a filmnek egyetlen másodperce sem, amikor azt éreznénk, hogy itt egy színész formálja meg minden idők egyik legszeretettebb és leggyűlöltebb politikusát, inkább úgy érezzük, mintha egy korabeli valóságshow felvételeit találta volna meg valaki, amelyben filmre vették Winston Churchill néhány hónapját, így bepillantást engedve a kivételes ember magánéletébe és lenyűgöző tetteibe, amelyek révén végül is megmenekült a világ.

Ehhez persze szükség volt arra is, hogy a film alkotói és szereplői is valami egészen kivételeset hozzanak létre. Ragyogó a forgatókönyv, briliáns a rendezés és a többi szereplő (különösen a feleséget alakító, először koros hölgyet adó Kristin Scott Thomas és a királyt megjelenítő, nálunk még kevéssé ismert Ben Mendelsohn, valamint Ronald Pickup mint Neville Chamberlain és Stephen Dillane – Lord Halifax, illetve az igen ígéretes Lily James) játéka is, éppúgy, mint a díszletek és jelmezek, sőt még a kevés, de fontos szerepet betöltő videótrükkök is tökéletesek, amit ritkán mondhatunk el más filmekkel kapcsolatban.

A leginkább figyelemre méltó azonban a maszkmesteri és fodrászmunka (Ivana Primorac és Flora Moody remeklése). Oldman ki tudja hány kilót ugyan magára szedett a szerep kedvéért, de elképesztő mesterséges átalakításokon is átment a felvétel minden napján ahhoz, hogy a megszólalásig hasonlítson Churchill kevéssé vonzó fizikumára, ami olyan jól sikerült, hogy alig találni „alatta” Oldman megszokott fizimiskáját. Itt kell megemlíteni, hogy a forgatás alatt a nőfaló színész ebben a maszkban kérte meg ötödikként kinézett feleségjelöltje, Gisele Schmidt kezét, aki - még meglepőbb módon – így is igent mondott neki.

Sokféle érzés keríthet minket hatalmába, ha megnézünk egy filmet. Jókat nevethetünk, néha sírhatunk, izgulhatunk, megrökönyödhetünk, esetleg unatkozhatunk. De olyasfajta valódi katarzisérzést, mint a londoni metróban a köz véleményét kutató, avagy az egész civilizáció jövőjét befolyásoló beszédeire készülő Churchillt látva érzünk, évtizedenként jó, ha egyszer átélhetünk a moziban. Ezt az érzést pedig mindenkinek csak ajánlani lehet, sőt kötelezővé is kellene tenni, már csak azért is, mert ebből a filmből mindenki megtanulhatja, mennyire hajszálon függött kontinensünk sorsa, és mennyit köszönhetünk a nagyszerű angol államférfinak.

Oldman páratlan játéka alapján pedig már most, januárban könnyedén neki ítélhetnék az Év alakítása címet, amelynek elnyerését csak az Úr akadályozhatja meg. Ezt a kitételt, ebben esetben, szó szerint kell értenünk, mivel hamarosan bemutatják a Mária Magdolna életéről szóló filmet is, Joaquin Phoenix-nek az előzetesek alapján szintén egészen kivételesnek ígérkező Jézus Krisztus-alakításával.