Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Egy klasszikus újszerű feldolgozásban: Vronszkij története

Egy klasszikus újszerű feldolgozásban: Vronszkij története
Matuscsák Tamás

Sokan legyintenek, ha orosz filmről hallanak. Valószínűleg még többen, amikor azzal szembesülnek, hogy ismét feldolgozták Tolsztoj Anna Karenináját. Nos, ők valamennyien tévednek. Az orosz filmgyártás időről időre képes remek filmekkel – filmeremekkel – előállni. Anna Karenina / Анна Каренина története pedig annyira emberi, hogy szinte kimeríthetetlen nyersanyagot szolgáltat az új és újabb rendezőgenerációk számára.

Ezúttal nem is akárki, hanem maga a Moszfilm vezérigazgatója, az „Orosz Föderáció Népművésze”, Karen Sahnazarov / Карeн Геoргиевич Шахназaров (aki nem mellékesen a legnagyobb örmény hercegi család leszármazottja és Putyin egyik legjelesebb támogatója is egy személyben) vitte filmvászonra a mindenki által ismert regényt. Mégpedig két érdekes csavarral. 

Az egyik, hogy a 800 oldalas Tolsztoj-alapműhöz keretjátékként egy másik, nálunk alig ismert könyvet, az eseményeket orvosként megélt orosz író, Vikentyij Vikentyjevics Vereszajev / Викeнтий Викeнтьевич Вересaев: A japán háborúban (1906) című regényét használta fel. Ez számunkra azért is érdekes cselekményszál, mivel erről, az 1904-1905-ben megvívott háborúról a mi történelemoktatásunk szinte semmit sem beszél. Igazság szerint a filmből sem sok derül ki erről a konfliktusról, hacsak az nem, hogy a szinte középkori felszereltségű orosz (kozák) csapatok a már modern fegyverekkel őket űző japánok ellen az akkor még szinte ókori Mandzsúriában (Kínában) is harcoltak. 

Innen a film alaphelyzete: egy világvégi, kínai faluban felállított orosz hadikórházban a sérült, idősödő Vronszkij gróf éppen Szergej Karenin / Сергей Каренин (Anna orvossá vált fia) segítségére szorul, a lábadozása közben pedig a fiú tőle próbál – 30 év távlatából – minél többet megtudni imádott anyjáról, akit 8 éves korában elveszített. Ebből a párbeszédből tárul fel a jól ismert történet, aminek következtében megvalósul a rendező másik eredeti ötlete is: a sztorit ezúttal teljes egészben az egykori csábító, Vronszij szemüvegén keresztül látjuk, pontosabban az ő emlékfoszlányain át tárul fel a múlt. 

A kerettörténet bevonása eleinte igen érdekes, de később talán kissé erőltetettnek hat, főként az új szereplőként megjelenő kínai kislány ritkább vissza-visszatérése talán hatásosabb lenne, a film azonban ezzel együtt igazi telitalálat. Nyilván a Moszfilm igazgatójának óriási lehetőségek állnak rendelkezésére, így valószínűleg nem meglepő, hogy pazar díszletek és jelmezek, varázslatos pirotechnikai és kaszkadőrbravúrok láthatóak a filmben, Hollywooddal legalábbis megegyező színvonalon. Az igazi érték azonban a kitűnő forgatókönyvön kívül a szereplőválasztás. 

Sahnazarov már korábbi nagy sikerű alkotásában, a Fehér tigrisben is szerepeltette az ezúttal Karenint megszemélyesítő Vitalij Kiscsenkót / Виталий Кищенко, aki ragyogóan alakítja a kíméletlen, könyörtelen, ugyanakkor menthetetlenül szerelmes férjet, Anna és Vronszij szerepére pedig elképzelni sem lehet tökéletesebb párt, mint az orosz színház- és filmművészet ma (méltán) legnagyobb sztárjait. Elizaveta Bojarszkaja / Елизавета Боярская (Anna Karenina) és Makszim Matvejev Максим Матвеев (Vronszkij) bármelyik amerikai vagy európai riválisát túlszárnyalva hozza a figurát.

Bár van néhány apróbb hibája ennek a filmnek is (például a külső jeleneteket mindig ugyanabban az utcában forgatták, ahogyan a belsők nagy részének is ugyanaz a palota vagy stúdió adhatott otthont, mivel mindannyiszor ugyanazok az egyébként csodaszép csillárok, oszlopok, boltívek stb. köszönnek vissza, összességében azonban feltétlenül megnézésre javasolt. A maga teljességében élhetjük át ugyanis azt a drámát, amit Tolsztoj annak idején papírra álmodott, a különleges sakkjátszmát két férfi között, akinek közös a királynője, és bár kezdetben azt hiszi, ő irányítja az eseményeket, egyre kevésbé érti meg Annát és annak lépéseit.

Száz percbe persze nehéz belezsúfolni a teljes történetet, főként a japán–orosz háború bevonásával, így ebből a filmváltozatból számos olyan epizód kimaradt, amely a könyvben és más feldolgozásokban meghatározó (pl. Oblonszkij félre lépése avagy a híres tükörjelenet).

Anna személyiségváltozásának sokak által valószínűsített valódi okát (ti. ópiumfüggőségét) is inkább csak jelzésszerűen érzékelhetjük. Így is kerek azonban a történet (bár jó eséllyel a nyolcrészes tévéfilm-változat jobban kibontja azokat a szálakat is, amelyek itt vagy meg sem jelennek, vagy csak éppen hogy kikandikálnak a dráma szövetéből), nincs bennünk hiányérzet a közel száz perc elteltével, így minden bizonnyal sokan távozunk a moziból azzal, hogy egy hajszálnyival többet értünk a természet egyik megfejhetetlen titkából, amit röviden úgy hívnak: szerelem.