Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma kedd van, 2019. július 16. Az év 197. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737653. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Ceterum censeo „levélre válaszolni illendő dolog”

Ceterum censeo „levélre válaszolni illendő dolog”
Kulcsár László

Minden bizonnyal elkényeztetett az élet. Mindeddig, ha újságíróként – kezdetben postai levélben, majd telexen, telefax-üzenetben, és amióta létezik, e-mailben – külképviselethez, minisztériumhoz, egyéb hatóságokhoz, intézményekhez, vállalatokhoz – kérdéssel, kéréssel fordultam, igen rövid idő alatt, vagy szinte azonnal, vagy néhány napon belül udvarias és a lehető legrészletesebb választ kaptam kérdéseimre, kéréseimre. Itthon és külszolgálataim alkalmával egyaránt.

A címzettek ugyanis (még az úgynevezett átkosban is) igyekeztek európai módon viselkedni és cselekedni. Itthon is, külföldön is tisztában voltak azzal, hogy az újságíró a hivatását teljesíti, közügyet szolgál, amikor felvilágosításért, tájékoztatásért fordul a megkeresetthez. Soha, senki sem éreztette szerénységemmel, hogy bármilyen tekintetben is fölöttem állónak képzeli magát, hanem lehetőségeihez mérten segített.

Még akkor is így cselekedett, ha netán szeretett volna lebeszélni egy-egy téma megírásáról, mondván „egyelőre nem időszerű” vagy egyéb kifogást keresett, de az esetek többségében nem zárkózott el, szükség(e) esetén volt egy kiskapu, azaz: „mihelyt időszerűvé válik a téma megírása, jelezzük…”, „kollégánk szabadságon van, beteg, külföldön tartózkodik, kérjük szíves türelmét a válaszig…” Az évtizedekig kvázi titoknak számított termelési eredmények közlésétől sem zárkóztak el az illetékesek: akkor is adtak adatokat, ha maguk is tudták, kozmetikázottak… Legföljebb nem használtam őket, mert az esetek többségében magam is tudtam, amit a válaszolók.

Mostanság viszont, jó néhány éve, láthatjuk a tévékben, hallhatjuk a rádiókban, a kérdezettek (főként az éppen regnáló hatalom [ki]szolgálói) eleve elzárkóznak az újságírói kérdések egyenes, korrekt megválaszolásától. Sokan úgy viselkednek, mintha a sajtó (a szerintük ellenzéki sajtó) nem is léteznék, főleg, ha nem azt visszhangozza és idézi, amit bizonyos témákban valahol valakik véleményként kigondoltak és papagájként ismétel(tet)nek. Meggyőződésem, egyikük sem hallott-olvasott Catoról, akinek a pun Karthágó hallatán mindig ez tolult a szájára: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”, azaz: Egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell törölni a föld színéről…

Még csak föl sem villan a gondolkodásukban, hogy a tisztességes sajtó – függetlenül politikai rendszerektől, pártoktól, hatalomtól és magukat az éppen aktuális hatalom fölkent képviselőinek képzelők elvárásaitól – mindig „ellenzéki”. A tárgyilagosság, a hitelesség, tisztesség, „a hír szent, a vélemény szabad” elve és gyakorlata ezt megköveteli az újságírótól, a sajtó valamennyi munkatársától. Az újságíró akkor nyilvánítsa ki politikai meggyőződését, amikor a szavazófülkében magára marad, és ikszelnie kell. Munkája közben a pontosság, a hitelesség, a pártatlanság vezérelje, a közjót szolgálja, hogy tekintélyét és tisztességét egy életen át megőrizhesse.

Vissza eredeti mondandónkhoz, a válaszadási kötelezettséghez, ami nem odázható el például azzal, hogy a kérdezett (illetékes) fülére nőtt mobiltelefonnal elviharzik a sajtó munkatársai előtt és elől! Vagy: folyton időhiányra hivatkozva tér ki a válasz, a tájékoztatás kötelezettsége elől. Netán beszélő automataként nem hagyja szóhoz jutni azt, aki a hivatását igyekszik gyakorolni, és nem hajlandó mikrofonállványként viselkedni. Aki valódi párbeszédre törekszik azokkal, akik a választók (újságolvasók, rádióhallgatók, tévénézők) bizalmából (pénzéből, türelméből) ideig-óráig fölkapaszkodtak bizonyos posztokra, ám a megszólítottak azt hiszik, hogy udvariatlan elutasítással jogukban áll elhessegetni, netán fogdmegjeikkel visszalöketni az újságírókat.

Nem hivatkozunk most arra, hogy e felkent hatalmasságok – az ókori római elv és gyakorlat szerint – valójában szolgák, a köz szolgái, minusterek (és nem magisterek), valójában ministránsok, akiknek a legfőbb hatalmat, a népet (plebs) kötelességük szolgálni. A szavukkal, a véleményükkel, az információikkal egyaránt.

Mindez azért tolult elő belőlem, mert az utóbbi egy hónapban kétszer is meg kellett tapasztalnom a hivatali gőgöt, a „nekünk senki se írja elő, hogy egyáltalán válaszolnunk kell kérésre, kérdésre” gyakorlatát.

A múlt év utolsó napján jelent meg az Infovilágban az Omladozó kapuk és átjárók: magyar vasút, 2017 című írásunk, amellyel kapcsolatosan írásban kértük a MÁV kommunikációs igazgatóságát (egykoron sajtócsoport volt), hogy szíveskedjék reflektálni a cikkben leírtakra, fölvetett problémákra. A 2017. december 31-én 12 óra 39 perckor elküldött levelünkben ez állt: „A lapunkban megjelent, a MÁV-ot érintő, közérdeklődésre számot tartó írással kapcsolatosan szívesen fogadjuk a társaság véleményét közlés céljából.” Miután két hétig semmi válasz, levelünket még egyszer elküldtük ugyanannak a címzettnek 2018. január 15-én 11 óra 13 perckor.

Mindkét alkalommal a címzett számítógépének sablonos válaszát kaptuk: „Tisztelt Érdeklődő! Elektronikus levelét a MÁV Zrt. Kommunikációs Igazgatósága megkapta.

Amennyiben érdeklődése sajtómegkeresésnek minősül, a válaszadáshoz szükséges információk beszerzését haladéktalanul megkezdjük. Amint az információk a rendelkezésünkre állnak, munkatársaink válaszolnak a megkeresésre.

Amennyiben érdeklődése nem sajtómegkeresés, azt lehetőség szerint továbbítjuk annak a részlegnek, amelyhez az adott ügy tartozik. Ez esetben válasz nem a mi munkatársainktól, hanem közvetlenül az illetékesektől várható.

Érdeklődését köszönjük! Üdvözlettel:  MÁV Zrt. Kommunikációs Igazgatóság”.

Négy hét nem volt elegendő a címzettnek ahhoz, hogy összegyűjtse az adatokat (érveket, ellenérveket) és megfogalmazza a válaszát. Még szerencse, hogy a vonatok ennél gyorsabban és pontosabban közlekednek. Persze, az is lehet, hogy a MÁV Zrt. Kommunikációs Igazgatósága tartja magát az ősi gyakorlathoz: a hallgatás beleegyezés, tehát ez alkalommal is az Infovilágnak van igaza.

Néhány nappal később (2018. 01. 05., 12:56) hasonló kéréssel fordultunk – ugyancsak e-mailben – Győr városmarketing és programszervezési főosztályának vezetőjéhez, dr. Domanyik Eszterhez, arra kérvén a főosztályvezető asszonyt, hogy olvassa el a „Győr többet érdemel(ne): sebek sokasága csúfítja a várost” című írásunkat, „…és ennek alapján szíveskedjék megküldeni az Ön által képviselt testület véleményét olvasóink tájékoztatása céljából.”

Az üzenetet (jött vissza az automatikus válasz) a címzett 2018. január 5-én 14 óra 07 perc 27 másodperckor elolvasta, de választ mostanáig nem kapott az Infovilág szerkesztősége. Holott közérdekben hívta föl a győri városháza marketingvezetőjét, aki beosztása szerint a sajtóval, a városról megjelent publikációkkal hivatalból (díjátalányozva?) foglalkozni hivatott. Ebben az esetben sem írhatunk egyebet, mint fentebb a hallgatás beleegyezés, tehát ez alkalommal is az Infovilágnak van igaza.

Mit mondana ezek után a jó öreg Marcus Porcius Cato Maior, a sapiens és priscus, a bölcs és tiszteletre méltó római történetíró és államférfi?