Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Mit keres Hodor Norvégiában?

Mit keres Hodor Norvégiában?
Elek Lenke

Mindenesetre többet, mint itthon, igaz, ott nem szinkronszínészként, hanem buszsofőrként. Viszont ki tudja fizetni azt a fránya külföldi devizahitelt…Túl az ötvenen, mindenesetre merészség, ha hazát nem is, de lakhelyet vált az ember. Garamszegi Gábor bátor ember, és sokoldalú. Géplakatosságot tanult, hogy aztán hosszú évekig pedagógus legyen. Közben megnősült, három, ma már 36, 30 és 26 éves gyermekkel büszkélkedhet, és egy unoka is érkezett hét évvel ezelőtt a családba… Bocsánat, a képszerkesztő összekevert két felvételt! A nyitó képen természetesen Hodor, azaz Kristian Nairn ír színész látható, Garamszegi Gábor pedig itt:

(Kép: Blikk)

Mindig is szívszerelme volt a színház, szeretett statisztálni, és a legkülönfélébb szerepeket játszotta el az újpesti Szép Ernő Színházban, míg valaki felfigyelt rá, hogy milyen kellemes, karakteres hangja van. A magyar szinkron, amely világhírű – sőt, hungarikum is – vevő volt az orgánumára. A legnagyobb színészekkel, Reviczky Gáborral vagy Györgyi Annával állt a mikrofon előtt, hogy könnyen élvezhetővé tegyék a magyar nézőknek a külföldi filmeket.

Miért nem jelentkezett a színművészetire? Ahogy ő fogalmaz, megijedt egy kicsit – pedig versmondó versenyeket nyert, a szép beszéd fontosságára olyan neves szakemberek is bátorították, mint – tévéműsorain keresztül – a Színház- és Filmművészeti Főiskola docense, a legendás Montágh Imre tanár úr.

Az internetes Szinkron-adatbázis szerint Garamszegi Gábor 294 filmben szerepelt hangjával; további hangként 223 hangsávban. Ő volt a többi között John Bedford Lloyd magyar hangja, és Hodor A trónok harcában Kristian Nairnnak adta a hangját. A magyarszinkron.hu oldal még ennél is többet sorol föl, érdemes ide kattintani a részletekért.

 

Garamszegi nem hagyta abba a tanulást – főleg a pszichológia és a szociológia érdekelte –, miközben az utóbbi években a buszvezetés lett a fő kenyérkereseti forrása, és minden bizonnyal hivatása is, olyannyira, hogy tavaly „az év buszvezetője” címmel tüntették ki. Csakhogy itthon, a BKK-nál buszsofőrként legföljebb 250 ezret visz haza, Norvégiában (forintra átszámolva) a három és fél-négyszeresét. Ennyiből ott nem csupán megél, de még haza is utal. Holott ott, északon a lakbér, a közlekedés, a szolgáltatások bizony borsos áruak.

„A munkahelyi követelmények csaknem megegyeznek az otthoniakkal – mondja Gábor. – Itt, Norvégiában annyival „lazább” a dolog, hogy ha integetnek a busznak, illik megállni indulás után. Otthon ezért büntet a BKK. Itt is van BKK (Ruter a neve). Az ellenőrzés otthon főként a buszvezetőre korlátozódik, az utasoknak óriási teret engednek a buszvezető ellenében és kárára; az utas lehet indulatos, akár a végletekig. Itt a buszvezetők ugyanúgy végzik a dolgukat, mint otthon, viszont az utasnak nagyon-nagyon komoly indokot kell előadnia, bizonyítani, hogy egy buszvezetőt kellemetlen helyzetbe hozzon… Otthon ehhez elég egy rossz helyesírással megírt sms….”

Gábor munkaideje is, miként kollégáié, havi 154 óra. Ha többet kíván a szolgálat, akkor túlóraként térítik. Csakhogy: a munkaidő a túlórával együtt sem lehet több 180 óránál. Magyarországon 200 óránál többet dolgoznak a buszvezetők havonta. A 230-240 órás teljesítmény sem ritka, és sokszor úgy vezetnek utasokkal, hogy hallucinálnak a fáradtságtól…

A viszonylag jó itteni fizetés – az átlag norvég számára nem megfelelő a havi 20-25 ezer korona – ellenére is aggasztó a sofőrhiány egész Oslóban.  „Az ám, ha netán késnék a munkából, akkor büntetnének, alkalmanként 700-800 koronára, és a kiesett időre a béremet sem fizetik…”

A norvégiai buszsofőrök nem egy-két vonalon járnak: ismerniük kell az adott garázs környékének valamennyi járatát. Mi több, egy ugyanazon napon akár mindegyikre vezényelhetik. Az úthálózat is bonyolultabb az otthoninál. A sofőr a garázsban kezd és végez, így aztán nem kell az éjszaka kellős közepén szolgálati járattal hazavergődnie valahogy – órák alatt, nehezen.

Ma már nemcsak a huszonévesek mennek külföldre tanulni, dolgozni, de az ötvenen felüliek is. Amikor Gáborral találkoztam, éppen osztálytalálkozóra készült – javasoltam, kérdezze meg, hányan élnek a régi barátok közül külföldön, vagy a rokonaik közül hány ment ki. Mert ma már jóformán nincs olyan magyar család, amelyiknek ne szakadt volna a távolba valamelyik tagja. Csaknem háromszor többen mentek el, mint 1956-ban, a többség anyagi okok miatt – és ez így is erősen elgondolkodtató.

Gábor azonban az a típus, aki életvidámságával, temperamentumával mindenhol hamar be tud illeszkedni, és feltalálja magát. Bár tavaly októberben költözött ki, máris beszél egy kicsit norvégul – igaz, a kollégái egy része lengyel, svéd, afgán vagy éppen dán, tehát nem tőlük fogja eltanulni a helyes kiejtést…

A kollegialitásról, a beilleszkedésről, a fogadtatásról ezeket mondja: „Ugyanolyan folyamat, mint otthon vagy bárhol a világon. A régiek kíváncsiak az új emberekre. Azt azonnal észrevették, hogy hadilábon állok a nyelvvel, egy kicsit meg is ütköztek rajta – mintha ők is nem itt tanulták volna a norvégot, hanem már Bagdadban, Teheránban vagy Varsóban)... Egy lengyel kolléga már az első hét végén „Jó napot kívánok!”-kal köszönt rám. Másnap már én is „Dzień dobry!”-val köszöntem a lengyel kollégáknak. Örömmel fogadták. Aztán megtanultam arabul köszönni. Egy iraki kollégával „sokat beszélgettem” – norvég szavakkal, tőmondatokkal igyekeztem megértetni magam. Bölcs fickó, sokat tud a világról. Megbeszéltük, amikor már jobban beszélem a nyelvet, majd sokat fogok kérdezni tőle, csak félek, hogy most egy-egy rossz, helytelen kifejezéssel megbántanám. Megértette, mondta is, várja, hogy beszélgessünk. Arra vigyázok, hogy az afgán, vagy iráni kollégák meg ne lássák, hogy szívesebben kommunikálok iraki kollégánkkal. Egy norvég munkatársam szavaiból azt vettem ki, megvan a véleménye a környező népekről. Hja, kérem, itt sem fekete-fehér minden.

A norvégiai buszos télről a felvételeket Árokszállási-Novákovics Gábor készítette.

A kollégák származástól függetlenül segítőkészek. Tényleg érvényesül az „Ikke stress”, azaz: Csak nyugi!-mentalitás. Persze, vannak, akiknek nem vagyok elég szimpatikus. Némelyek lenéznek, mert nem beszélem a nyelvet – elfelejtették, hogy volt idő, amikor ők is csak makogták a norvégot. Csakhogy nem fognak ki rajtam: velük is, mint mindenkivel, udvarias, mosolygós vagyok, és Jack Nicholson szavai jutnak eszembe: „Boldogságom titka, hogy lesz@rom, ki mit gondol rólam”.

„Ha már említettem az Ikke stress-t: otthon igen széles körben mesterséges egzisztenciális depresszióban tartják az embereket. Itt viszont csak kevesen ismerik a „hónap vége” kifejezést. Ez a közlekedésben is látszik. Én egy csaknem húszéves Suzuki WagonR+-szal közlekedem itt. Az úton mögöttem jöhetnek huszon-milliós terepjárókkal, nem akarnak megelőzni, nem dudálnak-villognak rám, mert az 50-es táblánál 50-nel megyek. Itt is nyomulnak csúcsidőben, de ha valaki előnyre tesz szert, a hátrányt szenvedett autós nem akar „törleszteni”. Amit mi otthon közlekedésnek nevezünk, az itt gyakorta közlekedési bűncselekmények sorozata lehetne.”

A beosztott–főnök-viszonyra vonatkozó újságírói kérdésre így felel: a legnagyobb különbség az, hogy otthon a főnök a követelményekre és a szankciókra helyezik a hangsúlyt. Itt viszont a főnök mindent megtesz azért, hogy a beosztottja a legkönnyebben végezhesse a munkáját, hogy a követelményeknek megfeleljen. Jólesik megemlíteni: otthon a VT-Arrivánál a kedvező változás már elkezdődött…

Kétszer is belekezdett már a témába, harmadszorra végül elmondja: „Nagyon jól érzem magam itt. Rengeteg segítséget kaptam és kapok itt, Bekkestua mellett a furubakkeni garázsban dolgozó magyar kollegáktól, akik segítettek is kijutnom ide. Hadd soroljam őket: Árokszállási-Novákovics Gábortól és feleségétől, Andreától, Bessenyei Elizabethtől, Deák Ferenctől és Katától, a feleségétől, Faragó Zsolttól... Nagyszerű emberek.”

Garamszegit nemsokára a felesége is követi ide. Ezért aztán nagyobb lakásra lesz szüksége a mostaninál. „Egy 16 négyzetméteres (!) lakásban élek, havi 4200 koronát fizetek érte; nem érdemes átszámítani, hogy ez otthon 130 ezer forint lenne. Alapvetően mások az arányok. A laknbérben benne van a korlátlan víz- és áramhasználat. Egy 80–100 négyzetméteres szuterén lakás bérlete 9–11 ezer korona között van. Oslóban, a norvég fővárosban ennyi pénzért legföljebb egy szobát, vagy nagy szerencsével 30 négyzetméter körüli lakást lehet bérelni…”

A kinti klímát bírja, ami nem sokkal zordabb, mint itthon. Az északi ember zárkózottabb, mint a közép-európai, de Gábor olyan típus, aki hamar fog ott is barátra lelni... Bekkestua Oslo elővárosa, onnan viszonylag hamar be lehet jutni a fővárosba. Mint közlekedési dolgozó, kap majd utazási kedvezményt is.

Közlekedési rendőrök őrjáratoznak.

Amikor búcsúzunk, még megkér, írjam le: mindezt a sikeres, kitérőkben gazdag életutat nem járhatta volna be eddig sem, ha nincs mellette-mögötte egy erős feleség és család. És ennek tudatában utazik majd vissza, hogy törlessze a hitelt és próbáljon boldogulni.

Egy sors, ha nem is tipikus, de jellegzetesen magyar. Amely, mint tudjuk, ezer rejtelem…

Amikor búcsúzunk, még megkér, írjam le: mindezt a sikeres, kitérőkben gazdag életutat nem járhatta volna be eddig sem, ha nincs mellette-mögötte egy erős feleség és család. És ennek tudatában utazik majd vissza, hogy törlessze a hitelt és próbáljon boldogulni.

Egy sors, ha nem is tipikus, de jellegzetesen magyar. Amely, mint tudjuk, ezer rejtelem…