Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2018. december 14. Az év 348. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737439. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Tankák – tokiói levél

Az újságíró archívumából: Tankák – tokiói levél
Trom András (MÚOSZ)

Harminc évvel ezelőtt, 1988 februárjában jelent meg ez az írás a Népszabadságban. Trom András, az MTI akkori tokiói tudósítója az egyetlen Japánban dolgozó magyar újságíró volt, és az egész hazai sajtót kiszolgálta, így a Népszabadságnak is rendszeresen küldött exkluzív anyagokat. Habár a külföldi tudósító feladata elsősorban az volt, hogy állomáshelyének napi politikai, gazdasági eseményeiről, történéseiről számoljon be, Trom András szívesen nyúlt kultúratörténeti témákhoz is. Az éppen három évtizeddel ezelőtt megjelent írás az azt megelőző 120 esztendőt ölelte fel bravúrosan.

A kilenc, feszes ritmusú, rövid verset ünnepélyes kül­sőségek között olvasták fel a tokiói császári palotában, a hagyományos évi versmondó szertartáson. A tradíciókat oly tiszteletre méltóan ápoló Japánban a rövid, szinte aforizmaszerű versek versenye a 15. század óta divat: 1483-tól 1868-ig több-kevesebb rendszerességgel rendezték meg.

A mo­dern Japánt megteremtő Meidzsi császár hatalomra kerülése, 1868 óta azonban állami szertartás minden évben. A szi­gorú szabályok szerint megkomponált költeményeket az idei pályázatra beérkezett 28 015 közül választották ki. Az öt­soros, 31 szótagból álló versek, a tankák felolvasása délelőtt fél 11-kor kezdődött a palota Fenyő-termében. A kilenc alkotás elhangzása után a császári család tagjainak ez al­kalomra írt öt verse következett. A sort Hirohito költemé­nye nyitotta meg.

A szertartáson a császári család tagjain kívül Inouje Jaszusi koszorús udvari költő, a költeményeket meghallga­tásra kiválasztó öttagú bizottság, a lakosság soraiból mű­veik révén a palotába bebocsátást nyert kilenc verselő, to­vábbá nyolcvan előkelőség lehetett jelen.

Az idős császár, aki tavaly szeptemberben műtéten esett át, életében először távol maradt a rendezvényről. Emi­att a jeles költő talán még ünnepélyesebb csendben, visszafogott hangon olvasta fel a császár ötsorosát, amely hevenyészett fordításban így hangzik:

A JNR vonaton

ültömben

nagyapám idejére

gondoltam,

a dicsőséges Meidzsi korszakra.

Ennek az ötsorosnak a megértéséhez tudni kell, hogy e versek témája mindig nagyon egyszerű, hétköznapi. A pá­lyázat idei kulcsszava a jármű volt; 114 évi szolgálat után, a múlt év április 1-jén szűnt meg állami vállalatként mű­ködni a vasút, a JNR. Az uralkodó a japán eredetiben finom ívű költeményében tehát az ország két nagy jelké­pét kapcsolta össze. A száguldó vonat – a sinkanzen – a szigetország egyik nevezetessége volt már akkor, amikor még nem lehetett sejteni, hogy a szédületes sebesség és a pontosság nemcsak a vasútra lesz jellemző, hanem egész Japánra, Meidzsi császár pedig az a személyiség volt, aki az ország életében a legnagyobb fordulatot hozta: ő volt az újkori, modern Japán megteremtője, s éppen 120 évvel ezelőtt kezdte meg uralkodását.

Az év elején – jellegzetesen távol-keleti mentalitással – nemcsak az elmúlt esztendőt és a beköszöntő év által hozott feladatokat gondolják végig Japánban: a távolabbi múlt felidézése szinte szertartásosan kötelező. Erre alka­lom mindig van; a cél pedig a folyamatosság tudatának „karbantartása”. Múlt-jelen-jövő a hétköznapokban és a ha­gyományokban egyaránt szerves egységet alkot, talán ezért összehasonlíthatatlanul nyugodtabbak vagy inkább türel­mesebbek az emberek Japánban, mint Európában.

A múlt felidézésének a legelterjedtebb módja a keleti kalendárium szerinti kalkuláció. Ehhez 1988 különösen jó al­kalmat kínál. A kínai naptár szerint ugyanis az idei a sár­kány éve. Minden 12. évben egyszer köszönt be ez az ősi szimbólumállat. Egy bonyolult számítás szerint azonban csak minden ötödik „sárkányév” bír különös jelentőséggel a felkelő nap országában. S az idei épp ilyen megkülön­böztetett fontosságú sárkányév, azaz bosin, amely hatvan évenként csak egyszer ismétlődik. Csak hat évtizedenként egyszer, a bosin évében „forgatják meg a szekercét, és nyí­lik szét a tengeri kagyló, hogy megmutassa igazi tartal­mát” – tartja a hiedelem. Sokan a két megelőző bosin – 1868 és 1928 – tapasztalatai alapján hisznek is ebben.

Valóban, két ciklussal ezelőtt, 120 éve, azaz 1868-ban kezdődött a modern kori Japán történelme. Abban az év­ben omlott össze a feudális Tokugava-rezsim, hogy a di­csőséges Meidzsi császár korszakának adja át a helyet. A fel­világosult uralkodó nyitotta meg a külvilágtól elzárt szi­getországot a fejlett tőkés társadalmak előtt. Forradalmi reformok születtek meg abban az évben, a császár közvet­len irányításával. Tokió lett a főváros, és kialakult a jelenlegi közigazgatási rendszer a tartományokkal. Hatvan évvel később, a következő bosin év egészen más előjelű változások kezdetét jelentette. 1928 az az év volt, amikor Tanaka Giicsi hadseregtábornok lett a miniszterelnök, és Japán megkezdte agressziós kampányát Kínával szemben, ami Mandzsúria megszállásához vezetett. De ebben az el­lentmondásos évben tartottak először általános választáso­kat a szigetországban, ekkor már nemcsak a kiváltságos osztály, hanem minden nagykorú az urnák elé járulhatott. (Még ugyanabban az évben egyébként nagyszabású meg­mozdulások zajlottak, a császárság intézményének az eltör­lését követelve. Hirohito akkor már harmadik éve ural­kodott.)

Nehéz lenne megmondani, milyen hatvan év vette az idén kezdetét a szigetország számára. Pedig Japánban a jóslás nagy divat. Esténként a legelőkelőbb városnegyedben, a Ginzán éppúgy kint ülnek kis asztalkájuk mellett a te­nyérjósok, mint a többi városközpontban. Év elején külö­nösen népszerű a kártya, bár nem annyira jövendölésre használják, hanem vetélkedőre – verstudásból.

Hihetetlennek tetszik talán, de egy 750 éves kártya­játékról van szó. Általában ketten játsszák, játékmester se­gítségével. A fonott nádszőnyegen, a tatamin száz kártya­lapot helyeznek el, mindegyiken egy-egy versidézettel. Az egymással szemben ülő két játékos a narrátort hallgatja, akinél mind a száz versből egy-egy – náluk nem szereplő – idézetet tartalmazó kártya van. Ezeket a verstöredéke­ket olvassa fel a játékvezető, és aki hamarabb felismeri, hogy melyik fekvő lapon van ugyanannak a versnek a má­sik részlete, az felveheti a tatamiról a kártyalapot. Az győz, aki több kártyát gyűjt össze. Japán-szerte több ezer kár­tyaklubban gyakorolják a népszerű játékot. Országos iskolai vetélkedőket is rendeznek minden évben, selejtezőkkel, és a legrangosabb fordulókat a televízió is közvetíti.

A kártya japánul karuta. A szót a portugál nyelvből vették át. Csak éppen ezt is, mint annyi minden, külföld­ről származó dolgot, átalakították, magukhoz igazították. A kártyát nem szerencsejátéknak tartják. Legalábbis a ver­ses memóriajáték sokkal több annál: a kulturális örökség ápolásának játékos eszköze.

Lehet kontrázni.