Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Németország: Vajúdtak a hegyek – és kormányt szültek

Németország: Vajúdtak a hegyek – és kormányt szültek
Farkas József György

Hónapokig tartott tárgyalássorozat után február 7-én végre megállapodás született Berlinben az új német szövetségi kormány megalakításáról. A régi koalíció tovább él, de a benne részt vevő pártoknak se okuk, se idejük hátradőlni…

Németország II. világháború utáni történelmében még nem volt példa arra, hogy egy parlamenti választás után ilyen nehezen szülessék meg a szövetségi köztársaság legfőbb államigazgatási szerve. A voksolás eredménye, az érzékeny szavazatveszteség az addigi koalíciós partnereknek – a CDU/CSU jobbközép pártszövetségnek, illetve a szociáldemokrata SPD-nek – egyfajta szigorú megrovással ért fel, amit a szocdemek majdhogynem „végső figyelmeztetésnek” értékeltek. Úgy ítélték meg, hogy addigi aktivitásuk a nagykoalícióban számottevően csökkentette népszerűségüket, s ezen az Európai Unióból hazahozott új pártelnök, Martin Schulz sem tudott fordítani – még ha eleinte sikeresnek ígérkezett is az Európai Parlament volt elnökének a bevetése. Így az eredmény ismeretében siettek bejelenteni, hogy ellenzékbe vonulnak.

Ezt a német Unió-pártok érezhető megkönnyebbüléssel fogadták, abban bízva, hogy régi partnerükkel, az – ismét a Bundestagba bejutott – FDP szabaddemokratáival, illetve a megjuhászítandó Zöldekkel gyorsan sikerül új kormányt alakítaniuk. Nem így történt, s ez az időközben jobbra csúszott liberálisokon múlott: ők dobták be a törülközőt a hosszas koalíciós gittrágás végén.

A „keresztényeknek” nem volt mit tenniük: ismét a szocdemeknek ajánlották a tárgyalásokat A szövetségi parlamentben harmadik erővé emelkedett Alternatíva Németországért párt (AfD), amely migrációellenes alapállásával tömegeket állított maga mögé, szöges ellentéte a merkeli bevándorlásbarát vonalnak, így komolyan fel sem vetődött a velük kötendő koalíció.

Időközben az SPD is „puhult”, s nem utolsósorban korábbi párttagjuk, Frank-Walter Steinmeier államfő szorgalmazására ismét elfogadhatónak ítélték az előző koalíciós felállást. Történt ez annak ellenére, hogy az átlagválasztó szerint a német szocdemek inkább ellenzékben tudnak igazán érvényesülni, ott úgy mozognak, mint hal a vízben, míg kormányon, pláne kisebb koalíciós partnerként – gúzsba kötve táncolnak. Most hiper-alapossággal tárgyalták végig a leendő kormányprogramot, az előzetes megállapodásra a pártkongresszusoktól kértek – és kaptak – támogatást, a véglegesítést pedig a 464 ezres tagság egyfajta „népszavazásának” kell majd jóváhagynia.

A tárgyalásokon minden részkérdést és azoknak minden alkérdését kínos alapossággal végigsakkozták, ezek nagyobb része a belpolitika, és főleg a gazdaság témakörét érintette, némi szakszervezeti nyomásgyakorlással a háttérből – jóllehet a német gazdaság jó passzban van, minden fél szerencséjére és megkönnyebbülésére. A nemzetközi kérdések egyszerűbbnek számítottak, bár az európai problémák és a migránskérdés még korántsem tekinthetők lefutottaknak. Az utóbbi akár egyfajta selyemzsinór is lehet még a kancellár asszonynak, hiszen már a választás előtt is egyre növekvő ellenérzéseket keltett honfitársaiban a menekülők (javarészt gazdasági migránsok) nyakló nélküli befogadása – aminek következménye lett aztán az AfD sikere.

Nem akármilyen feladat volt az új kormány összeállítása sem, régi és új arcokból. Megmaradt például posztján Ursula von der Leyen védelmi miniszter, az állampolgárok között és a katonák körében általában népszerű hölgyet Angela Merkel – lehet, hogy nem is annyira – majdani utódjaként jegyzik a közvélemény-kutatók. Ugyanakkor a hasonló népszerűségnek örvendő Karl Ernst Thomas de Maizière belügyminisztert várhatóan Horst Seehofer, a CSU elnöke, eddigi bajor miniszterelnök követi a poszton – neki Münchenben rosszabbodtak a mutatói, s hogy szövetségi szinten ezen sikerül-e javítania (esetleg a terrorizmus elleni hatékonyabb fellépéssel vagy a bevándorlási gyakorlat szigorításával), a közeli jövő kérdése.

A szociáldemokraták is változtatnak. Schulz lesz a külügyminiszter (jól jönnek majd a brüsszeli tapasztalatok és kapcsolatok), ugyanakkor az eddigi hagyományoktól eltérően nem ő, hanem Olaf Scholz pénzügyminiszter lesz az alkancellár. Martin Schulz viszont visszalép a pártelnöki posztról, helyére az eddigi parlamenti SPD-frakcióvezető, Andrea Nahles jöhet, már ha minden a terveik szerint alakul…

Az ellenzék balról (Balpárt) és jobbról (AfD, FDP) fanyalog, máris keresi a fogást a kialakított koalíción – ez a dolga. A tárgyaló partnereknek pedig nem lesz idejük kifújni magukat, ahhoz túl sok idő ment el az olykor a külső szemlélő által is iszapbirkózásnak tetsző kormányalakításra. Hiszen a saját maguknak adott végső határidőt – február 4-ét – is meg kellett toldani bő két nappal, ami után a CDU egyik korifeusa, Peter Altmaier így fakadt ki: „Most pedig mindannyian elmegyünk letusolni…”

Címkék