Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Emdenék paradicsoma és az elmaradt jóvátétel

Az újságíró archívumából: Emdenék paradicsoma és az elmaradt jóvátétel
Heltai András

Az Emden nevet ismeri a német nagyapák nemzedéke. A milliomos hamburgi családé voltak a hitleráj előtt olyan legendás áruházak, mint a berlini KaDeWe (Kaufhaus des Westens) vagy a müncheni Oberpollinger. De ők építtették 1926-ben a budapesti Corvint is, amely – akkor – nem maradt el berlini vagy párizsi társai mögött. Egyébként a családfő, James Max Emden (1874–1940), műkincseket – és szép fiatal nőket gyűjtött. – A szerző a 168 Óra hetilapban írta meg a sztorit 2010 nyár elején. (Képek: reiseziele.ch / www.ticinolive.ch / www.isolebrissago.ch/it / hotel-tobler.ch)

Az utóbbiakat már emigrációban, a Lago Maggiore egy festői szigetén. Az ifjú szépségeket már csak fakult fotók őrzik, de az Emden unoka máig harcol, hogy visszaszerezze a kincset érő festményeket. (Kép: Schweizer Tourismus)

Juan Carlos Emdennel évek óta levelezek. Vagy tíz éve a Pester Lloydnak írt először, amelyet szerkesztettem, emlékezve, hogy az apa és a nagyapa hajdan járatták a jeles német nyelvű budapesti lapot. Hátha az segíthet, hogy visszakaphassa a család a budapesti Corvin áruházat, amelyet hajdan óriási pénzből, egymillió pengőből emeltek. Emden iratkötegeket mellékelt. Több ügyvédi iroda próbálkozott, de fájdalmukra már az 1990-es évek elején közölniük kellett a Chilében élő családdal: ellentétben a német, vagy a csehszlovák gyakorlattal, a magyar törvények nem engedik meg államosított tulajdon visszaszolgáltatását, csak a kárpótlást. Az unoka, maga is gazdag üzletember, nyilván hallotta, mit jelentenek a magyar kárpótlási jegyek, így a dolog elaludt. Segíteni persze az újság sem tudott.

Viszont James Max Emden története figyelemreméltó. A német–zsidó textilkereskedő família a 18. század óta élt Hamburgban. A nemzetközi áruházláncot, hozzá az ingatlanbirodalmat, amelyhez például a patinás hamburgi Polo-Club is tartozott, az 1874-ben született, vegyészmérnökként végzett nagyapa építette ki. Csak 50 éves volt, amikor eladta vagy 150 áruházát, elvált a feleségétől és úgy döntött, hogy immár élvezni fogja az életet. Mégpedig Olasz-Svájc festői tájain, ahol is – Bronisław Hubermannal (1882–1947), a nagy hegedőművésszel társulva – kerek 350 000 svájci frankért megvette a Brissago-szigeteket.

A két kis sziget a Lago Maggioren, a nagy tavon, amelyen Svájc és Olaszország osztozik, alkalmasint Európa egyik legszebb tája – ezt már a rómaiak is tudták. A ritka fákkal, növényekkel ékes szigetek addig bizonyos Antoinette de Saint-Léger (1856–1948) bárónő birtokában voltak. Az orosz hölgyről azt suttogták, hogy II. Sándor cár és egy balerina liaisonjából származik. Mindenesetre nagy lábon élt, de végül is – adósságait kifizetve – szegényen, egy régi malomban végezte, ahol James Max nagyvonalúan elszállásolta.

A szigetek új ura (Huberman hamarosan kiszállt), bár korábban a húszas évek konzumőrülete ellen cikkezett, a jelek szerint immár egészen másképp látta a világot. „Az élet maga a művészet” állt tíz pompás vízi járművet őrző motorcsónak-kikötője bejáratánál – és életművésznek bizonyult. A bárónő romantikus hajlékát leromboltatta, s a nagyobbik sziget dombjára 30 szobás, klasszicizáló kastélyt emelt. Carrarai márványból volt a lépcsőház és az uszoda s a palazzót díszítő képek bármely nagy múzeumnak díszére váltak volna. (Erre még visszatérünk).

A sportos, fiatalos, immár független férfiú a műkincsek mellett vonzó ifjú hölgyekkel rendezte be domicíliumát. A fennmaradt kevés fotó tanúsága szerint ebben is jó ízlése volt. Az orgiasztikus történetek, hogyan szórakozott velük, már kevesebb ízlésre mutattak: fémpénzt szórt például a márványmedencébe s ruhátlan játszótársnőinek kecses fejesekkel kellett azokat kihalászniuk. A több tekintetben vonzó palazzóban jelentős kortársak vendégeskedtek – például a sziámi uralkodó. Az utóbbi ismeretség abból eredt, hogy őfelsége korábban egyetlen látogatáson potom negyedmillió birodalmi márka értékben vásárolt be Emdenék elegáns berlini áruházában. Ugyanakkor a helyi társaság, főleg a művészek, akik mindig sokan éltek Tessin/Ticino pompás tájain, inkább rühellték a dúsgazdag, zárkózott sziget-tulajdonost. Híre ment ugyanis a történetnek, amikor az komornyikját küldte el az egyik ismert festőművésznőhöz az üzenettel: adjon el neki képet. A kérdésre, hogy melyiket, a küldönc nem tudott válaszolni – mire a művésznő közölte a nyilvánossággal: ily faragatlan embernek sosem ad el képet.

Krónikásai szerint az élemedő korai playboy végül is megállapodott: az egyik, a gimnáziumból megszökött 17 éves szőkét végül megtartotta s az évtizedekig, a férfi 1940-ben bekövetkezett haláláig, vele élt. Bizonyos – viszonylagos – anyagi „gondok” közepette. Bár James Max Emden még jóval Hitler hatalomra kerülése előtt elhagyta Németországot, a sors így is utolérte, az otthon hagyott óriási vagyon füstbe ment. Így nem maradt más hátra, mint a műgyűjtemény darabjait sorra értékesíteni. Az író, Erich Maria Remarque (1898–1970), aki 1938 karácsonya táján vacsorázott vele a palazzóban, feljegyezte: „Vendéglátómat utolérte a gazdagok jellegzetes betegsége: fél, hogy nem lesz mit ennie, hiszen már az utolsó millióinál tart…”

Ám a képek bőven kitartottak, a szívbeteg birtokúr viszonylag korai haláláig mindvégig volt pénz a villára s a 120 lóerős mahagóni versenycsónakok üzemanyagára is. Nem csoda: a nagy műkereskedő-házak Emden megbízásából két Canalettót, Cranach, Van Gogh, Tiepolo, Sisley, Courbet egyenként vagyont érő képeit adták el. Az egyik Canalettót például Karl Haberstock, Hitler műkereskedője vette meg: a kép a háború után a Linzben felállítandó birodalmi múzeumba került volna.

Emden egykori festményei 1945-öt követően német, amerikai, svájci, ausztráliai múzeumokban bukkantak fel. Az említett Canaletto évtizedekig a Villa Hammerschmidtet, a német államfő bonni rezidenciáját díszítette. Amíg Horst Köhler, a nemrég lemondott elnök – tudomást szerezve a kép eredetéről – le nem vétette.

Hans Erich Emden (1911–2001), Max egyetlen fia, miközben a papa a Lago Maggioren élte világát, a Corvin áruház ügyeit intézte Budapesten. Azután 1942-ben ő is tovább menekült, egészen Dél-Amerikáig; az (elhagyott) mama, Concordia Gertrud Hélène Emden ugyanis chilei volt. A fiút az apjához, aki magának élt, nem fűzte szorosabb viszony. Hans Erich csak annak halála után, 1946-ben tért vissza rövid időre Európába, hogy eladja a villát és ami benne még maradt; elmondása szerint a háború utáni szűkös időkben mindent el kellett kótyavetyélnie. Eladta a szigeteket is, a kantonnak. A 2001-ben Chilében elhunyt férfit csak utolsó éveiben foglalkoztatta a családi vagyon, az áruházak, a műkincsek sorsa, ám – a Corvinhoz hasonlóan – azok esetében sem jutott sokra. Fia, Juan Carlos kapcsolt be azután amerikai ügyvédi irodát.

Emdenék esetében annak a szokásosnál is nehezebb dolga van. James Max ugyanis régen odahagyta Németországot, 1934-től már svájci állampolgár volt. Képeit nem elkobozták, a műkereskedelem útján kerültek német és egyéb tulajdonba. Emdenék azzal érvelnek, hogy a nagyapa mint üldözött volt kénytelen képeit eladni, a kényszer miatt előnytelenül; a Canalettoért a németektől kapott 60 000 svájci frank „botrányosan alacsony” ár volt. Az illetékes német hatóság eddig nem fogadta el ezt az érvelést, a perek vérhatóan folytatódnak. Az erre szakosodott ügyvédi irodák általában a megszerzett érték harmada (plusz költségtérítés) fejében vállalják a nácik által elbirtokolt zsidó vagyon visszaszerzését.

A Brissago-szigetek szabadon látogathatók. Tessin/Ticino kanton gondozza tulajdonát, a kiterjedt, pompás botanikuskertet, amelyet a rejtélyes orosz bárónő telepített és a hamburgi playboy megóvott. Adenauer nyugatnémet kancellár, amikor az ötvenes években meglátogatta egykori honfitársa egykori palazzóját, kijelentette: „Ilyen szép helyen még életemben nem jártam…”

Pedig formás női hátsókat ő már ott nem is láthatott.

Brissago-szigetek, 1. rész

Brissago-szigetek, botanikuskert