Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma kedd van, 2018. december 11. Az év 344. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737436. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Piros selyem viganó tollas kalpaggal – fogyasztásról, márkamániáról

Piros selyem viganó tollas kalpaggal – fogyasztásról, márkamániáról
Elek Lenke

A nyomást már az óvodáskorú gyerkőcök szülei is érzékelik: csak márkás cuccokban lehet/illik járni oviba, különösen Budapest egyes kerületeiben. A gyerekek egymást a tárgyaik alapján ítélik meg, ugyanúgy, mint a felnőttek a másikat a ruhájáról, a kocsimárkájáról. A „cuccok” határoznak meg bennünket elsősorban, sorrendben a külsőnk után, azzal szinte egyidőben. (Illusztráció: arthousehotelliverpool.co.uk)

Mindez soha nem a lényeget takarja, a felületen mozgó, felszínes benyomások után dönt a külvilág, szinte semmi más nem számít. Ha egy kislány butácska, de a legdrágább cuccok vannak rajta, akkor is tekintélye lesz a korosztálya csoportjában.

Ha a csemeténk netán nem jönne rá magától, melyik a hamis Barbie és melyik a valódi, majd figyelmeztetik rá az ovis csoporttársak. Később ugyanez már 10–20 ezres táskákban, 70 ezres kabátokban, drága kozmetikumokban folytatódik. Mindezt a média szítja elsősorban: ha kinyitjuk a fiatal lányoknak szóló színes-szagos magazinokat, nem szólnak másról, mint a kényszerítő vásárlásról: ez a hirdető cégek érdeke – és ez a lap kiadójáé is, hiszen az meg a hirdetésekből él.

A folyamat megállíthatatlannak látszik. Soha még senki nem fogta vissza a fogyasztását az utóbbi 100 évben, kivéve a háborúk korszakát. Azt nem kívánjuk senkinek, de tény, hogy kizárólag egy világrengés ébresztené rá az Y, X, Z és még ki tudja, milyen korosztályt arra, mi a valóság, a nélkülözés, az éhezés. Amikor esetleg nincs ötféle teljes kiőrlésű, sokmagos rozskenyér és laktózmentes mandulatej a polcon, hanem órákig tartó sorban állás van, egyszerű, fehér veknikért…

Igaz, élnek szegények millió számra ma is Magyarországon, de még az ő körükben is előfordul ez a jelenség, ami nem csoda, hiszen ugyanazt a tévét nézik (ha van nekik). A minap olvastam szegény sorsúakról, falu szélén, putrikban élőkről egy riportot. Amikor megkapják a segélyt, a legdrágább csokit és játékot veszik meg a kicsinek, aztán egész hónapban alig jut másra. De nem baj. Ha ezt egyszer egy hónapban nem engedhetnék meg maguknak, - olvasom - úgy éreznék, ők már nem is emberek.

Döbbenetes, hogy a tárgyak birtoklása ennyire státuszszimbólum lett. Régen is az volt, de talán nem ekkora mértékben. A középkorban törvények szabályozták, hogy bizonyos társadalmi osztályok tagjai miként öltözködhetnek. Ha tehették volna, sem vehettek volna fel a más kasztban élők piros selyem viganót meg tollas kalpagot.

Ma csak a pénz szabályoz. De az nagyon.

A fölös vásárlást szító agymosást, a reklámőrületet, ami meg szinte már kibírhatatlan, nagyon jól fizetik. Nem is szabadulunk meg hát tőle soha.