Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Mühlen-Eichsen magyarja

Az újságíró archívumából: Mühlen-Eichsen magyarja
Farkas József György

1989 történelmi év volt Kelet-Németországban – és nemcsak azért, mert novemberben ledőlt a berlini fal. Már az év elején mindaddig nem tapasztalt olyan ’lazulások’ történtek, mint például az „első német munkás–paraszt államban” letelepedett külföldiek választhatósága – no, nem az NDK parlamentjébe, a Népi Kamarába, egyelőre csak a helyi tanácsokba. (Ez is annak nyomán fogadtatott el sebbel-lobbal a Spree-parti üvegpalotában, hogy a nagy vetélytárs, az NSZK egyes tartományaiban vita kezdődött az ott gyökeret vert migránsok szavazati jogáról, sőt választhatóságáról.) A keletnémet sajtó büszkén jelentette, hogy Türingia és a Balti-tenger közötti bő 108 ezer négyzetkilométernyi területen száznál is több külföldit jelöltek tanácstagnak – köztük négy magyart. Egyiküket látogatta meg cikkünk szerzője, az egykori Népszabadság 1985–89 között berlini állandó tudósítója. (A képhez: ide, az NDK Népi Kamarájába, amelyet a berlini népnyelv csak "Erich csillárboltjának" nevezett, természetesen nem juthattak be külföldi állampolgárok képviselőként; riportunk elkészülte után fél évvel az NDK is összeomlott...)

Tanácstagjelölt az NDK-ban

Ha az ember az NDK (NDK=Német Demokratikus Köztársaság) térképet böngészi, Mühlen-Eichsenre nem könnyű rábukkannia. Schwerintől északra, a nyugatnémet határtól nem messze, dombok árnyékában húzódik meg a kis település. Voltaképpen községi központ: öt, még apróbb falu közigazgatási székhelye. Templom, tanácsháza, elég nagy ABC- üzlet, háromszintes iskola külön tornacsarnokkal, étterem, egy-két többemeletes lakóépület, néhány családi ház, hobbikertek – és a túl fürge autó már ki is futott az országútra.

Az abc-ben érdeklődésemre fehér köpenyes, kerek arcú barna asszony pördül elő: Roswita Ónodi, aki elmagyarázza, hogyan kell hozzájuk eljutni, s megnyugtat, hogy férje otthon van, vár.

Ónodi László 44 éves, zömök, erőteljes testalkatú férfi, szőke haja markáns vonású arcot keretez. Ő tehát az egyik magyar abból a négyből, akiből immár tanácstag is válhat az NDK-ban. Nehezen indul a beszélgetés. Nem is ismerjük egymást, a sajtónak nyilatkozni sem mindennapos Ónodiéknál, s mi tagadás, a magyar szavak után is kutatni kell néha az emlékezetben. Két évtizede él már az NDK-ban, gyakorlatilag csak németekkel érintkezve.

– Itt, a járásban van még két másik magyar, velük olykor összejövünk beszélgetni, iszogatni. Ők is eléggé aktívak, a lakóhelyükön sportkört, lövészcsoportot vezetnek, közösen szoktunk versenyeket rendezni. Ám a napi munkám és a családi életem németül zajlik.

Ónodi László a szomszédos község, Veelböken növénytermesztő szakszövetkezetének villanymotor-szerelője és műszaki ezermestere. Annak idején, 23 éves korában, katonaviselten, szakmával a kezében a (magyar–NDK ifjúsági) munkaerő-egyezmény keretében érkezett az NDK-ba. Itt kilenced magával egy téeszbe került, de ott traktorra ültették. Ennek nem nagyon örült, ám szerencsére a főnöksége is hamar észrevette, hogy több haszna lesz abból, ha a fiatal magyart szerelőként foglalkoztatja. Azután törvényszerű módon egy szerelemből házasság lett, s Roswita mellett ma már két ifjabb hölgy, a 18 éves Diana és a 15 esztendős Andrea teszi teljessé a női hegemóniát a Schulstrasse 13. harmadik emeleti, kényelmesen berendezett lakásában.

– Otthon is aktívan működtem az MHSZ-ben (Magyar Honvédelmi Szövetség: sport és szabadidős tevékenységeket szervező országos félkatonai szervezet), imádom a céllövést, bajnokságokat is nyertem. Itt az első adódó alkalommal kapcsolatot kerestem az NDK-beli testvérszervezet, a GST (Sport- és Technikai Társaság) helyi megbízottjával. Ma már én irányítom a községben a szakosztályt, a tanácsháza pincéjében jó kis gyakorlótermet is kialakítottunk. Emellett én vagyok a parancsnoka a település önkéntes tűzoltóinak, itt az egyenruhám is, a GST-s mellett – mutat a szekrényben függő uniformisokra. – Olyan ember vagyok, aki nem tud nyugton ülni, akinek szenvedélye a közösségi élet, az így végzett munka. Ezáltal mindenki ismer engem a községben – ez jelent vagy nyolcszáz lelket –, de a szövetkezetünk valamennyi telepén is otthon vagyok, ott meg a munkám révén találkozom az emberekkel. Hát nyilván ezzel függ össze, hogy a tanácstagjelölésnél rám is gondoltak...

– Persze, hogy nyomban Lacira gondoltunk, amikor március 6-án kijött a törvény a külföldiek választhatóságáról – folytatja a történet elbeszélését immár a községházán Rainer Bartsch tanácselnök. – Az igazság az, hogy tulajdonképpen ezt már régebben is megcsinálhatták volna, de csak mostanra érett meg az elhatározás odafönn – bök ujjával a plafon felé a polgármester, aki készséggel egyetért velem abban, hogy a határ túloldalán, az NSZK egyes tartományaiban élő külföldiek választójogáról ott folyó vita legalábbis hátszelet adott az NDK-honatyák márciusi döntéséhez. – Elmondhatom, hogy itt, minálunk egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ha lehet ilyen jelöltünk, akkor ki legyen az. Lacit mindenki ismeri, tiszteli, szereti – ő került a listára…

– Hogyan fest a gyakorlatban ez a „listára kerülés”?

– Elég hosszú, bár nem bonyolult procedúra eredményeképpen. Vegyük mindjárt Laci esetét. (Még véletlenül sem mondott volna Lászlót.) Miután itt már március 6-án szinte közfelkiáltással eldöntöttük, hogy ő kell nekünk, először megkerestük a munkahelyi kollektívát. A téesznek ugyanis véleményt kellett mondania. A Falusi Önsegélyező Egyesületnek (VdgB), mint bármelyik más hivatalos társadalmi szervezetnek, jogában áll jelölteket indítani, így ők vállalták, hogy Lacit „nevezik”, a téesz párttitkára pedig a tagok elé vitte a jelölés ügyét.

– A párttagok elé?

– Nem, a téesztagok elé. Lacinak magyar konzuli útlevele van, így nálunk nem lehet párttag. Egyébként hasonlóan vitatnak meg minden jelöltet, s bizony előfordul, hogy igencsak megszorongatják vagy éppen kiszórják az illetőt. Laci esetében azonban simán mentek a dolgok.

– Elsősorban arról faggattak, hogy mit csinálnék, ha megválasztanának – szól közbe Ónodi. – Szenzációkat nem vártak, de valamiféle programot mégis adnom illett volna. Hát én azt mondtam, hogy – amúgy társadalmi alapon – eddig is alaposan részt vállaltam a község életéből, tanácstagként sem tennék mást, mint ugyanezt, csak még jobban. Ez nyilván elegendőnek bizonyult, mert egy kolléga egyenesen kimondta: „Hazudna, aki azt állítaná, hogy nem vagy közülünk való”. Bevallom, ez nagyon jólesett!

– Minderről írásos beszámolót kaptunk a téesztől és a VdgB-től – veszi vissza a szót a polgármester. – Sőt azt is el kell mondanom, hogy ahol a téesz székhelye van, annak a községnek a tanácselnöke bizony szívta a fogát, hogy elhappoltuk előlük a „közös magyarunkat". De hát Laci végül is nálunk él, és itt is írta alá az ilyenkor szokásos papírt, hogy vállalja a jelöltséget. Talán tudja, hogy ő GST-aktivista és önkéntes tűzoltóparancsnok is. Nálunk azonban elsősorban azt tartják számon, hogy nem lehet tőle olyat kérni, amit ne próbálna meg teljesíteni. Már szinte közmondásos a segítőkészsége: „Adj Lacinak egy csavarhúzót meg egy savanyúuborkát, s ezzel még egy autót is megreparál” – mondogatják az emberek. Egyszóval gazdagabbak leszünk azzal, ha ő is benn ül a község „parlamentjében”. Ezért is soroltuk a mühlen-eichseni lista első 23 jelöltje közé…

– Van ennek valami jelentősége?

– Ezekből lesznek a tanácstagok, az utánuk következő nyolcból a póttagok, akik adott esetben előre lépnek. A szavazócédulán a pártok, tömegszervezetek jelöltjeinek arányát az utóbbi évtizedek alakították ki. A néha késhegyig menő vita nálunk elsősorban a lista összeállításakor, a sorrend megállapításakor folyik, s ezt én nagyon demokratikusnak ítélem. De azért a szavazócédulán levők sem érezhetik még magukat páholyban, mert ha nevüket a választók fele kihúzza, akkor bizony kibuknak. Ahhoz viszont, hogy igennel szavazzunk, gyakorlatilag elegendő a lapot összehajtani és bedobni az urnába…

A tanácsháza pincéjében megnéztük a sportlövők számára kialakított helyiséget. Ónodi büszkén mutogatta a példás rendben sorakozó légpuskákat, a géppel mozgatható céltáblákat, a vándordíjakat, köztük jó pár magyar trófeát, emléktárgyat.

– Mi nem tudunk minden esztendőben hazamenni – sóhajt László, miközben újból a lakás felé baktatunk. – Nehéz a szabadságolásokat úgy egyeztetni, hogy mindenkinek jó legyen. S bár a gyerekek nem tudnak az „apanyelvükön”, én azért őrzöm a magyarságomat. Az emberek ezt tudomásul veszik, tisztelnek is érte.

Hátul, a házikó mellett né­hány gyümölcsfacsemete rü­gyei dacolnak a tenger felől fújó csípős széllel. – Hamarosan újabb csemetéket szerzek be otthonról, János bátyám kertjéből – tervezget László. – Még őszi­barackkal is megpróbálko­zom. – Jó, ha az ember azzal tudja elfoglalni magát, amit szeret – mondja Ónodi Lász­ló, s kissé elgondolkodva hoz­záteszi: – Honvágy ellen is jó…

Mühlen-EichsenBerlin, 1989. május.