Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Emlékezésre csábító győr-szigeti illatok

Emlékezésre csábító győr-szigeti illatok Emlékezésre csábító győr-szigeti illatok Emlékezésre csábító győr-szigeti illatok
Kulcsár László

Győr-Sziget. Réges-rég múltban gyökerező gyerekkorom kedves helye. Ha másért nem is, hát az illataiért. Mert Győr Sziget városrészének három (éppen annyi, ahány folyó kerítette körbe) élelmiszeripari üzeme is volt: a tejgyár (igaz, a legfiatalabb), az olajgyár (pontosabban: a Kohn-család alapította növényolajgyár) és a Lajossá magyarult osztrák Ludwig/Alois Koestlin által naggyá tett keksz- és ostyagyár, amelyet a helybéliek még ma is „köszlinként” emlegetnek. (Bevezető képeinken a Győri Keksz- és Ostyagyár kéményének fölrobbantása.)

Illatok. Igazából a Koestlin árasztott magából olyan illatot, hogy összeszaladt tőle az ember szájában a nyál. Vanília, csokoládé, frissen sült keksz, nápolyi (amit itt, és csak itt hívnak „speciálnak”, amihez talán a gyárban nemzedékeken át dolgozott Speciál-család is hozzájárult névadóként).

Illata volt az 1950-es évek elején annak a győr-szigeti pékségnek is, amelyet talán elfelejtettek államosítani, és ahová hajnalok hajnalán, még sötétben és hidegben, kezemben a szatyorral, benne az éppen időszerű tanulnivalóval igyekeztem, hogy beszerezzem a család aznapi kenyerét. Nem tudtam olyan korán érkezni, hogy már ne álltak volna sorban mások. Általában a sárgán és gyengén világító utcai lámpa alatt találtam helyet, és vettem elő a tanulnivalót a nyitásig. A legtöbbször jutott is egy vekni, ám a sor végén állóknak már nem mindig…

Győr az 1566. évi Hufnagel-metszeten. Jól látszik a valamikori Sziget városrész a bal felső harmadban.

Az olajgyárat azért szerettük mi, gyerekek, mert az iparvágányán bebocsátásra váró vagonokból mindig kihullott sapkányi napraforgómag, amit otthon, a sparherd (szenes-fás tűzhely) vaslapján vagy kiszolgált serpenyőben meg lehetett pirítani. Mennyei csemege volt.

Az igazán nagy illatkibocsátó – mint már említtetett – a „köszlin” volt, amelynek „selejtes” termékeit a dolgozók, mintegy prémiumképpen, néhány forintért megvásárolhatták. Elképesztő mennyiségű finomság rejtőzött a kétkilós papírzacskókban! Akinek szerencséje volt, a „speciálon” meg törött Pilóta- és Albert-kekszen kívül negrót, szépséghibás Balaton-szeletet, konyakos meggyet is talált benne. Kincset ért akkoriban az ismeretség, barátság a „köszlinben” dolgozókkal, akik időnként – megfizethető árért – lemondtak a járandóságukról...

Százharmincnyolc esztendős lenne az idén az ország első, természetesen győri kekszgyára, amelyet az akkor,  a 19. század utolsó negyedében már működött Hermann Bach-féle gőzmalomból építettek át kekszet, kétszersültet, teasüteményt gyártó üzemmé, miközben Bachék Győr déli peremén, Nádorvárosban vettek meg egy csődbe ment gőzmalmot, amely  1907-ben leégett, de újjáépítették, mi több, a Bachból Back-ká „magyarosodott” család egyik ágának tagja, Richard Richards alapította a világhírűvé (és az angol szövőgyárak legnagyobb európai vetélytársává) vált Richards Finomposztógyárat.

Érdekesség, hogy bár az 1940-es évek végén a győri ipari és kereskedelmi vállalkozások sem kerülték el a teljesen értelmetlen államosítást, a Koestlin- és a Richards-gyár is egészen az újabb történelmi fordulóig nagyszerűen működött. A Richardsot a legjobb keményvaluta-termelőként tartották nyilván: megbecsülték kiváló szakembergárdáját, Ligeti Imre vezérigazgató és Halász Ferenc főmérnök gondoskodott a Richards-család összefogásáról. Csak hát a győri textiliparnak az államosítással fölérő elsorvasztása kihalásra ítélte az iparágat ezen a vidéken.

Nem járt jobban a Koestlinből Győri Keksz- és Ostyagyár Nemzeti Vállalatra magyarosított nevű üzem sem, amelynek utolsó igazgatója, a vállalati ranglétrát végig járt, a gyárat és a gyártási folyamatokat elképesztő alapossággal ismerő  (a Koestlin végóráiról kiváló beszámoló olvasható itt, tessék kattintani!) Halbritter Mátyás volt.  Korai halálához bizonnyal hozzájárult annak az üzemnek a bezárása, rozsdaövezetté válása majd lebontása,  amelyet 45 éven át „köszlinesek” generációival együtt a magáénak érzett. Évek óta (a Google-tól kölcsönzött) ez a kép fogadja a helyenként a fölismerhetetlenségig átalakult, megváltozott Győr-Szigetnek azt a néhány tízezer négyzetméteres területét, ahol ma már csak az 1970-es években épített, ötemeletes betonhasáb, a valamikori áruraktár és egy kisebb, külsőre viszonylag jó állapotban megmaradt irodaépület emlékeztet az ország legnagyobb és legexportképesebb édesipari üzemére.  (Itt látható videón a minden gyárak jelképének számító gyárkémény elpusztítása; a robbantást megörökítő kamaszok, akiket bizonnyal semmi (legföljebb nagyszüleik emlékezése) sem kötött a kekszgyárhoz, „szépnek” minősítik a valamikor ott dolgozók szívét szaggató robbantást…

(A Google légi felvételei.)

A győri városháza, illetve a telekkönyvi hivatal tájékoztatása szerint a 8486/7. helyrajzi számon bejegyzett 6343 négyzetméternyi terület a PS-Invest Alfa Kft. nevén szerepel. Néhány érdeklődő telefonhívás után kiderült, hogy az egykori kekszgyár teljes területe hatszor akkora, és az ország egyik legrégebbi, 1991-ben alapított vállalkozását fölvirágoztató, egykor az év üzletembere címmel kitüntetett Somogyi János tulajdonában van. Ő tájékoztatta a kíváncsi újságírót arról, hogy az ex-kekszgyári ingatlant éppen árulják. Nem a győri peremkerületek képét meghatározó, egy kaptafára készülő, mindenekelőtt albérlők lakta társasházakat építenek a hatalmas, összközműves területen, hanem a győri egyetem lesz a reménybeli tulajdonosa.

A Széchenyi István Egyetem ugyanis rég kinőtte a Mosoni-Duna túlpartján rendelkezésére álló területet, ezért igen nagy valószínűséggel az állam vásárolja meg számára a kampusztól a látótávolságban lévő ingatlant, hogy fejlődhessen, terjeszkedhessen. Az ár nem nyilvános, az viszont tudható, hogy egy ilyen adottságú terület négyzetméteréért átlagosan 50 ezer forintot kérnek Győrött.

Egy azonban máris biztos: azok, akik majd ott tanulnak-dolgoznak már sosem élvezhetik azt a fenséges illatot, amit a valamikor „köszlin” évtizedeken át, éjjel-nappal kibocsátott magából. Sajnálhatják. Sajnálhatjuk.