Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Mindenkit megvédünk, esetleg lelövünk

Mindenkit megvédünk, esetleg lelövünk
Horváth Kálmán

Igazán szép dolog, ahogyan arra hivatott emberek ápolják nemzetünk évszázados szokásait. Mások szájából hamis a hagyománytisztelet emlegetése, de ők személyükben, tetteikben őrzik magyarságukat, úgy portyáznak, vadásznak, ahogy őseink, rájuk gondolva az a legkevesebb, hogy levesszük a süvegünket.

Külügyminiszterünk például a világot járja, és ahova beengedik, ott rögtön elmondja, hogy szerencsés a világ, mert Magyarország benne van. Lázár János a szomszédban emlékeztetett Himnuszunkra, amely szerint egykoron Mátyás bús hadát nyögte Bécsnek büszke vára, most pedig a migránsok kényszerítik térdre, de mi vagyunk, és megvédjük az osztrákok fővárosát. Lázár János látogatása idején a bécsi magyarok maltert kevertek, felszolgáltak, és az Istenért sem akarták Bécset védelmezni. Ezt megmondták volna Lázár Jánosnak is, de nem találkoztak, ezért minden mondanivaló beléjük szorult.

Még a hátitáskás mondanivaló is, pedig az legalább olyan szép, mint amilyen hosszú. Tehát tudni kell, hogy a bécsi magyaroknak, a miniszterelnökükhöz hasonlóan, van hátitáskájuk, igaz, eszükbe nem jutna a vonaton ennek jegyet venni. Ebbe a hátitáskába csomagolják emlékeiket az egykori otthonról, az ifjúságukról, az iskoláikról, a soha nem fáradó doktorokról, a reményeikről, a családról, a fizetésről, és Magyarország vicsorgása után, a mosolygó Európáról. Ez az ő hátitáskájuk, de erről nem beszélhettek a főminiszternek, mert nem találkoztak. Lázár János csak sötétbörű, nem keresztény embereket látott Bécsben, ezek valahová siettek, olykor babakocsit toltak, nem viseltek kokárdát, pedig közeledett március 15-e, nem köptek hegyeset, ezért a nyál sem borította be az utcákat, csak mentek bambán, mert azt is elfelejtették, hogy nekik most robbantgatni, fosztogatni kellene, és persze megerőszakolni a fehér, keresztény hölgyeket.

Tudom, nem véletlen, hogy elmaradt a találkozás, Lázár János soha nem szeretett külföldön magyarokkal találkozni, a kedvesével utazgató, Hende Csaba sem szeretett, Orbán Viktor sem szeretett, de miniszterelnökünk mentségére mondva, ő Magyarországon sem szeret magyarokkal találkozni, különösen akkor nem, ha ezek a magyarok mikrofont szorongatnak a kezükben, és a „pálinkás szép napot!” helyett, úgy köszönnek, hogy Elios.

A legújabb hírek szerint miniszterelnökünk első helyettese sem szereti, ha külföldi vadászatait magyarok zavarják meg. Semjén Zsolt felelősségben teljes ember, Svédországban puskával jár, rén- vagy jávorszarvast lő, de Magyarországon visszafogja magát, pedig tele vagyunk migránssal, zsidóval, cigánnyal, hajléktalannal, elégedetlen nyugdíjassal, gyógyíthatatlan beteggel. Ki szólna Semjén Zsoltra, ha félre hordana a fegyvere, párttársai azt mondanák, hogy a dolgát végzi. Keresztény ember, ha teheti, megszabadítja felebarátait a kíntól. Márpedig a Semjén Zsolt nem Mészáros Lőrincet, Rogán Antalt vagy Garancsi Istvánt segítené a másvilágra, az ő célkeresztjébe kizárólag a szenvedők, a nyomorultak kerülnének. Attól kapnák a megváltást, akitől a kárhozatot. A halálban nincs szegény vagy gazdag, csak a hit, hogy ahova készülünk, ott várnak ránk, szívesen találkoznak velünk.

Kevés szerencsésnek persze megadatik, hogy ezt a már-már földöntúli érzést megtapasztalja Magyarországon is. Ilyenek a honosított, Ukrajnából érkező nyugdíjasok, a békemenetet színesítő lengyel és romániai tüntetők, és szavazatukkal befolyást szerző határon túli nemzettestvérek. Jelenlétük hallelúja, a hatalom dicsérete, őket tényleg várják, tényleg szeretik. Hogy mennyien vannak, nem tudható, árnyékban maradnak, a rájuk verődő fénynek kevés az ereje, pedig manapság a lámpacsere is olyan nemzeti hagyomány, mint a halászat vagy a vadászat…