Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Egy kicsit dühöngünk, jólesik

Egy kicsit dühöngünk, jólesik
Horváth Kálmán

Bizony, az idő nem szépít, és amikor öregít, akkor sem biztos, hogy okosabbá tesz. John Osborne angol színész-segédrendező 1956-ban drámát írt Dühöngő ifjúság címmel. Egy kicsit magáról, a környezetéről, hiányzó barátairól, a kilátástalanságról.

A világnak, és főként Magyarországnak a dátumról, nem az összezárt, a kitörni képtelen korosztály vagy a frusztráció jut eszébe. Aligha véletlen, hogy darabot sokáig nem játszhatták hazai színházban, a hatalom azt mondta, ami 56-os az osztályidegen. A szerzői fantázia régen a kilátástalanságot, mint ruhát, húzta a szereplőkre, de az agresszió, a beletörődés, a csalódottság, mára nemzeti viselet.

John Osborne, 1929–94 (Kép: irishtimes.com)

Megszámlálhatatlan helyen játszották a dühöngő ifjúságot, a kritikusok szinte mindenütt méltatták, pedig aligha érthették a főszereplő Jimmy viselkedését. Gondolhatták: ilyen figura nem létezik, a való világban senki sem lehet ennyire agresszív, betegesen gyanakvó, mindenütt ellenséget kereső, az érkezőket elutasító, a barátokat semmibe vevő.

Jimmy sokáig maradt a drámairodalom előzmény nélküli teremtménye, apjának a fantáziát, anyjának a skizofréniát tartották. Aztán, ahogy telt az idő: Jimmy felbukkant a mindennapokban, eleinte csak orvosi esetként a tébolydák rácsainál, később járókelőket zaklatott a járdán, most pedig már elfogadott alakja a közéletnek, olykor meg nem értett, esetleg elfogadott művész, vélt vagy valós igazáért harcoló feltaláló, nem ritkán kolompot viselő politikus, tömegeket mozgató, mert a tömegek a csendnél, jobban szeretik a mindenkori Jimmy, és a kolomp hangját.

A véletlennél nem több, hogy a Dühöngő ifjúságot a Belvárosi Színház március 15-én mutatta be: a premierrel csaknem egy időben a diákok Budapesten az Operaháztól a Múzeum kertig tüntettek. Jimmy nem ment ki az utcára, apróbb rendzavarásnál több nem történt, a hatalom rendet tartott.

Osborne gondolatai valósággá váltak, a színpadi gyűlölködés életérzés lett, a néző még azt is hihette, hogy székéből nem egy angol lakásba lát, hanem ott van a nagygyűlésen, és úgy rázhatja az öklét, ahogyan csak akarja.

A szövegkönyvet Nádasy Ádám fordította magyarra, ezzel feladva a leckét a rendező, Znamenák Istvánnak.

A kritikus nincs ott a próbákon, a végeredményt, a kész művet látja, nem ismerheti a tapshoz vezető vitákat, a megvalósítást megelőző elképzeléseket, ezért sem tudja, csak gondolja, hogy a rendező, ebben az esetben, ellentmondva a darab tartalmának, sok szabadságot adott színészeinek, szinte rájuk bízta, hogy ők mondják, mutassák meg milyennek képzelik el magukat a színpadon. Ha így volt, ha nem, az első percek elfogódottsága, a premierdrukk után, minden beindult, működött.

Papp Jánosnak nem okozott gondot az ezredes apuka megformálása, és Járó Zsuzsa is hozta, a hirtelen betoppanó, barátnőből lett csábító szerepét. A megtűrt barát, Ötvös András laza maradt, a fajsúlyos mondatok nem nyomták össze. Szabó Kimmel Tamás most nem hozta le a csillagokat az égről, de megmászott minden magasságot. Amit Jimmy szerepként adhatott neki, azt elfogadta, egy-két bizonytalansága a kezdettel magyarázható, talán még gondolkodott a jobbnál is jobb megoldáson, néhány további előadás és megtalálja.

A névsor végére kívánkozik Kovács Patrícia, pedig az elején lenne a helye. Nem mondom meg, mikor kezdett a pályán, csak azt, hogy milyen skatulyában. Ha butuska szőke, ha romantikus lányka kellett, akkor őt húzták elő. Amikor nem volt más közönségvonzó, akkor a mosolyáért jött a néző. És most, a Dühöngő ifjúság Alisonjaként, a drámát, a hivatását, olykor talán a saját, a ruhát vasaló, a boldog családra vágyó Kovács Patríciáját mutatta meg. Mindent magából, mert ennél több nincs. Egy pillanatra sem esett ki a szerepéből, ha valaki csak őt nézte, a mozdulataiból, a grimaszaiból mindent megértett a női kiszolgáltatottságból. Hétszáz néző a tanú, előadás közben a sminkes nem rohant fel a színpadra, nem kente fel a szomorúságot, a fájdalmas hónapokat Alison arcára, ez az arc mégis pillanatról pillanatra változott, mintha nem is a színház, hanem a természet osztaná a szerepet.

Összegzéskén: nem könnyű darab, nem könnyű előadás, de sokan vagyunk, elbírjuk. Igazából még élvezzük is, hogy tarthatjuk – a magasba. Ott a helye.

John Osborne: Dühöngő ifjúság. Fordította: Nádasdy Ádám. Rendező: Znamenák István. Producer: Orlai Tibor. Szereplők: Szabó Kimmel Tamás, Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Ötvös András, Papp János. – Belvárosi Színház, Budapest, VII., Károly krt. 3/a.