Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Együtt az ár ellen – Dávid Gur 92 esztendős

Az újságíró archívumából: Együtt az ár ellen – Dávid Gur 92 esztendős Az újságíró archívumából: Együtt az ár ellen – Dávid Gur 92 esztendős
Kulcsár László

Huszonhét esztendővel ezelőtt, amikor először hallottam-olvastam a nevét, egy pillanatig sem gondoltam, hogy valaha személyesen is találkozhatom Dávid Gurral, azaz itthoni nevén Grósz Endrével, alias Farkas Tiborral. Carl Lutz, a vészkorszakban magyar üldözöttek tízezreit Budapesten védlevéllel és csoportos útlevéllel ellátó embermentő svájci diplomata tetteit, életét, kor- és munkatársait, ismerőseit kutatván, Genfben Alexander Grossmanhoz, azaz Groszman Sándorhoz vezetett az egyik szál, és a már akkor is koros (1909-ben született) író-újságíró beszélt budapesti barátjáról, harcostársáról, Dávid Gurról. (A képeken: svájci védlevelekért, csoportos útlevelekért sorban állók a pesti, Vadász utcai Üvegház előtt.)

A mezőnagymihályi Grossman Sanyi (ekként ismerték itthon a barátai) a nála másfél évtizeddel fiatalabb, elképesztően bátor Dávidról legendákat mesélt, a többi között a hihetetlennek hangzó történetet, hogy a fiatalember – zsidó létére – szükség esetén még nyilas egyenruhába is beöltözött, ha mások mentése volt a tét. Küldetése volt valódi vagy hamis, ám mindenképpen életmentő dokumentumokkal ellátni a rászorulókat.

Dávid Gur ma 92 esztendős. Ebből az alkalomból közöljük újra a zsidó önmentő mozgalom legendás alakjával 2015 októberében lapunkban megjelent interjút.

Küzdelmekben, életveszélyben, kemény munkában és családi boldogságban (tudós feleség, három lány, tíz unoka, öt dédunoka!) gazdag élete kilencedik évtizedében is energikus; napjainkban talán többet dolgozik, mint aktív korában, építészmérnök vállalkozóként. Ifjúkori vonásait máig őrzi, szemüvege mögül megértő-érdeklődő tekintettel várja vendége kérdéseit. Feleségével, a pszichológus professzor Nomival együtt jött Izraelből, Tel Avivból élete meghatározó időszakának helyszínére, Budapestre, hogy tárgyaljon a héberről/angolról magyarra fordított és a legújabb kutatásainak számos eredményével kiegészített könyve (Testvérek az ellenállásban és mentésben – a magyarországi föld alatti cionista ifjúsági mozgalom a II. világháborúban) itthoni kiadásáról. És persze azért is, hogy találkozzék barátaival, ismerőseivel, tisztelőivel, akik szerencsére máig szép számmal vannak…

„Harcostársak, testvérek a közös küzdelmünkben, sajnos, már mind elmentek” – teszi hozzá magyarázatképpen. A magyar kiadásra szánt (karácsonyra remény szerint meg is jelenő) könyvéből tudható, hogy kortársai, az 1920-as évtized szülöttei közül nem kevés élete virágában távozott: elfogták, lebukott, lelőtték, Auschwitzba deportálták jó néhányukat, lányokat, fiúkat, huszonéveseket. Haverokat, azaz barátokat, bajtársakat a haluc mozgalomból, a cionista ifjúsági szervezetek valamelyikéből. A mai olvasónak ide kell írni, hogy a Cion/Sion (—> Jeruzsálem, Dávid országa) szóból eredő cionizmus 19. századi zsidó nemzeti mozgalom és ideológia, amelynek fő célja volt – a sok hányattatás, szétszóratás, üdöztetés után – Izrael Állam újra megalapítása. Dávid Gur (azaz akkoriban Grósz Endre) ötévesen kezdte az iskolát, 17 volt, amikor átvehette az érettségi bizonyítványát, búcsút intett szülőföldjének, Okány, Vésztő térségének, Békés megyének, és a fővárosban kőműves inasnak állt, közben elkezdett műszaki rajzot is tanulni.

„Ez utóbbinak, a műszakirajz-tanulásnak kézügyességemnek sok hasznát vettem az életmentő dokumentumok gyártása közben” – jegyzi meg, hozzátéve: de ne szaladjunk előre az időben. A cionista ifjúsági szervezetekbe, a valójában egy eszmeképet megtestesítő haluc mozgalomba – egész sor működött belőlük már az első világháború utáni évektől – tömörült lányok, fiúk mindenekelőtt az akkori Palesztinába, az újra megalakítandó Izraelbe készültek. Az legaktívabb haluc a szocialista Hásomér Hácáir volt – magyarázza Dávid Gur.

Az 1940-es évek első fele Magyarországának a megértése sok részlet kifejtését kívánná (sajnos, az iskolai történelemkönyvek sem képesek megbirkózni a feladattal a sokféle értelmezés okán), a történelem cselekvő részesével beszélgető krónikás is kénytelen vázlatosan fogalmazni, és leszögezni: az Európa számos országát megszálló náci birodalommal és hazai szimpatizánsaival, követőivel szemben sajátos ellenállás bontakozott ki a (király nélküli) Magyar Királyságban. A lengyelországihoz hasonló aktív, fegyveres ellenállásról szó sem lehetett, tekintettel arra, hogy az ország német megszállása (1944. március 19.) után nem sokkal elkezdődött a vidéki zsidóság gettókba tömörítése, majd pedig a deportálása a kényszermunka- és haláltáborokba.

A magyar zsidók és vezetőik egyszerűen képtelenek voltak tudomásul venni, hogy ők is németországi, ausztriai, lengyelországi, szlovákiai, csehországi stb. társaik sorsára juthatnak. Vakon, túlzottan is elfogultan, az utolsó pillanatokig hittek – még a zsidótörvények bevezetése után is – a magyar jogrendben, abban, hogy őket megvédi az állam.

David Gur, amikor még Grósz Endre volt.

Csakhogy ez az állam éppenséggel a szövetséges németek keze alá dolgozott már 1941-ben is, amikor elkezdődött a zsidónak és megbízhatatlan elemnek nyilvánított, 21–42 év közötti férfiak kis részben hazai, nagyobb részt ukrajnai munkaszolgálatra vezénylése. Az otthon maradott fiatalok, nők, idősek még 1944-ben is képtelenek lettek volna fegyveres ellenállásra, ami az ország földrajzi adottságai miatt (sík vidékek, erdőségek, mocsarak hiánya stb.) sem valósulhatott volna meg, ráadásul a megszállást követő gettósítással elszigetelték a zsidóságot a keresztény magyaroktól, a vidéki zsidóságot a fővárositól, gyakorlatilag megtiltották a zsidók utazását, ráadásul a lakosság igen nagy része semminemű szolidaritást sem mutatott egykori szomszédjaik, ismerőseik iránt…

„…Miközben már nem csupán a fennálló renddel és a német szövetségesekkel szembenállók, hanem a magyar zsidóság vezetői is értesültek arról, hogy mi történik Európa-szerte a zsidókkal – mondja Dávid Gur. – Csupán nem akarták elhinni, és főként azt nem, hogy a koncentrációs és haláltáborokba deportálás, az emberek tömeges és erőszakos elhurcolása nálunk is elkezdődhet.”

Az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvétel után döbbent rá a megmaradt budapesti zsidóság: ő is életveszélybe zuhant, tenni kell, hiszen mindennaposak a nyilas razziák, emberek elhurcolása, meggyilkolása, később a Bécsi úti halálmenetek indítása.

Dávid Gur mondja: A szervezett, ám illegális haluc mozgalom fiataljai kezdték el a legnagyobb méretű embermentést már 1944. március 19-én, a német megszállás napján. Az első naptól szüksége volt az illegális-ellenálló haluc mozgalomnak a papírokra, az okmányokra – minden mentőakciójában. Az irat velejárója és elengedhetetlen feltétele volt a mindennapi életnek, és még inkább az illegalitásban. Csak dióhéjban a legfontosabbak szempontok: illegalitásba vonulás és mások mentése. A 200 önkéntes küldetése volt mintegy 300 célpontra figyelni, közben tájékoztatni és szökésre ösztönözni a potenciálisan életveszélyben lévőket. A mi feladatunk volt mintegy 15 ezer fiatal Romániába mentése, szöktetése, mert ha elfogták volna őket, Auschwitz lett volna a sorsuk.

A haluc mozgalom tagjai gondoskodtak a gyermekotthonokba, a Vadász utcai Üvegházba mentettek, a védett házakban meghúzódók számára a élelem beszerzése és eljuttatása, a gyermekotthonok védelme, továbbá a elfogott, lebukott üldözöttek kiszabadítása a fegyházakból, szöktetésük a munkasszolgálatos egységekből… Valamennyi mentőakcióhoz kellettek iratok, a dokumentumok voltak az ellenálló-embermentő mozgalom legfőbb „fegyverei”, eszközei a mentésnek, a náci-nyilas tervek meghiúsításának.”

„Valódi vagy annak látszó, tehát gyakorlatilag tökéletes személyi iratok nélkül nem volt tanácsos sem csillaggal a ruhán vagy «civilben» az utcára lépni. Kezdetben a környékbeli országokból – elsősorban Szlovákiából – ide menekült magyarajkú zsidóknak segítettünk. Voltak nagyon bátor magyar hivatalnokok, papok, lelkészek – a többi között a nagyatádi református lelkész, Kenéz Sándor –, akik életüket is kockáztatva, eredeti űrlapokat bocsátottak nagy titokban a rendelkezésünkre. Nekünk «csak» ki kellett töltenünk az űrlapokat és le kellett pecsételnünk. Ez utóbbi volt különösen nehéz, sokszor magunk rajzoltuk a pecsétet. A személyi adatok beszerzése sem volt egyszerű. Miután mindenkinek igazolnia kellett, hogy árja, azaz rá nem vonatkoznak a zsidótörvények és a jóformán naponta kihirdetett megszorító, megalázó rendeletek, társaimmal együtt jártuk mindenekelőtt az anyakönyvi hivatalokat, és némi furfanggal, ügyességgel rengeteg valódi adathoz juthattunk. Ezeket használtuk föl a különféle igazolványok kitöltésére. A lebukástól, följelentéstől tartva, nem egyszer életveszély közepette költöztünk egyik albérletből a másikba, egyetemistának kiadva magunkat, hogy legalizáljuk a kisebb-nagyobb társasági összejöveteleket, miután a hamisító munkához – sürgetett az idő – három-négy vagy több ember is kellett egyidejűleg és egy helyszínen…”

Az okmányhamisításhoz irdatlanul sok és valódi adatra volt szükség, és arra is külön kellett ügyelni, hogy mindig rendelkezésre álljanak az adott helyzetnek, nyilas hatósági követelménynek megfelelő okmányok, iratok. A Hásomér Hácáir (Ifjú Őrök) szocialista-cionista mozgalom, amelyben az akkor még mindössze 18 éves Grósz Endre is dolgozott, halottak személyi adatait is „újra hasznosította” az állandó életveszélyben lévők igazolására. A kitűnő kézügyességgel, kalligrafikus képességekkel megáldott fiatal és idősebb hamisítók gyakorlatilag tökéletes okmányok tízezreit produkálták.

A munka központi része az árjásítás volt, azaz olyan okmányok, igazolások – születési anyakönyvi kivonat, keresztlevél, házasságlevél, lengyel, szlovák, horvát, svájci születési bizonyítvány stb. – előállítása, amelyek vitathatatlanul és egyértelműen bizonyították felmutatója családfájának „tisztaságát”. Gyártottak még – a Pest melletti Cinkotán született, majd a családjával Szlovákiába települt, aztán felnőttként visszatért Dan Zimmerman meg Fischer Viki vezetésével – érettségi bizonyítványt, egyetemi indexet, személyazonossági, sőt leventeigazolványt, fényképes vállalati meg menekültigazolványokat, követségi védleveleket, vízumokat, Gestapo- meg nyilasigazolványokat, nyílt parancsokat, zsoldkönyvet, SAS-behívót, menetlevelet, alkalmatlansági bizonyítványt stb., amellyel tulajdonosa egyértelműen bizonyította: nem zsidó, hanem keresztény.

Engedtessék meg a krónikásnak, hogy ezen a helyen megjegyezze: valahányszor a vészkorszak embermentési akcióit kutatta, vagy olyanokkal beszélt, akiknek bármilyen közük volt is a certifikátok, védlevelek, csoportos útlevelek stb. kiadásához, megjegyezték, hogy mindenekelőtt Carl Lutz, a Budapestre akkreditált svájci konzul elérte a magyar és a megszálló német hatóságoknál, hogy a brit fennhatóság alatt álló Palesztinába kivándorlást engedélyező igazolványokat nem személyre, hanem családra szólóan értelmezze. Ekként a 7800 certifikát hatályát sikerült mintegy 50 ezer emberre kiterjesztenie. A konzul és közvetlen segítői kezdetben tartottak az okmányhamisítóktól (Dávid Gurtól és társaitól), hogy tevékenységükre fény derül, és akkor a hivatalos diplomáciai erőfeszítéseknek is vége lesz. Csakhogy az események fölgyorsulása, az üldözötteket ért súlyos atrocitások, a védett házak és a gettó elleni támadások, a Duna-parti gyilkosságok meggyőzték őket: ha lebuknak is néhányan a hamisított svájci, svéd, vatikáni, portugál, spanyol stb. okmányokkal, a nagy többség megmenekülhet, és ez mindennél fontosabb.

A jó hét évtizeddel ezelőtti eseményeket fölidéző beszélgető társam a svájci diplomáciai képviselethez fűződő certifikátok történetét ekként foglalja össze: a kiutazási engedélyek, igazolások kitöltése a svájci diplomáciai védelmet élvező épületben, közismert nevén a Vadász utcai Üvegházban történt. Az ifjúsági mozgalmak aktívái – bár kezdetben a létesítmény tulajdonosa, az üvegáru-nagykereskedő Weisz Artúr (1944 szilveszter éjjelén a nyilasok elhurcolták és a Dunába lőtték – a szerző) szerette volna, ha az épület követségi védelme fennmarad – határozottan kérték, követelték, hogy ők is részt vehessenek a ház munkájában, elvégre cionista, alijázó (Palesztinába bevándorló) ügyről van szó, tehát jelen kell lenniük. Végül kaptak egy irodát, ahol Bensalom Rafi (majdani vezető diplomata) és Eppler Erzsi (majdani nemzetközi hírű művészettörténész) dolgozott. Végre biztonságos helyen zavartalanul oszthatták ki a rászorulóknak a hamisított, ám életmentő okmányokat – a lebukás veszélye nélkül – emlékezett vissza Dávid Gur.

Elmondta még, amit 27 évvel ezelőtt genfi találkozásunkkor Groszmann Sándor, mint az Üvegház egyik vezető személyisége sem említett: „Sanyi” ragaszkodott hozzá, hogy az Üvegházat nyissák meg minden fenyegetett előtt. Ebbe a svájciak is beleegyeztek, mert érezték a napról napra növekvő veszélyt. A Vadász utca 29. melletti épületet, az MLSZ székházát is birtokba vették, sőt, a Wekerle utca 17. alatti raktárt is. Mintegy négyezer ember menedéke volt a komplexum. Ugyancsak Groszmann Sándor nevéhez fűződik a mentőakció legnagyobb Schutzpass- (védlevél-) gyártása. Hihetetlennek hangzik a mennyiség, de három nyomdában 120 ezer készült belőle! – mondta Dávid Gur. Nemrég levéltárakban nyomára bukkantak 60 ezer védlevél nyomtatásának a bizonyítékára.

Az Üvegházban menedéket talált sok ezer embert élelmezni kellett, és a tél beálltával fűteni az épületeket. Az élelmiszer és a fűtőanyag beszerzéséről kizárólag a cionista fiatalok gondoskodtak – sikerrel. Groszmann Sándor, Rafi Friedl (későbbi nevén Rafi Bensalom) és Efra Teichmann (alias Benkő Miklós) kötelezvényeket írt alá, amelyekkel tehetős zsidó személyeket kerestek föl pénzért. Érdekesség: valamennyien visszakapták a vészkorszakban kölcsönzött összegeket – feltehetően a cionista világszervezettől.

Egy másik, kevésbé ismert tényt is említ: egy megfélemlített zsidó vezető mindenáron arra akarta rávenni a reá bízott nyájat, hogy „büszkén” viselje a sárga foltot, azaz a megkülönböztetésül kötelezővé tett Dávid-csillagot. A szervezett zsidó fiatalok és idősebb társaik ugyanakkor hangoztatták, hogy a csillag által még kiszolgáltatottabbá válnak az eleve üldözöttek. Éppen ezért aki csak kérte, rövid időn belül kapott tőlük árja létüket bizonyító okmányt. Sőt, a vakmerő halucok – amíg csak léteztek a vidéki gettók – maguk csempésztek be hamis papírokat a deportálásra kárhoztatottaknak, sőt, még pénzt is – élelemre, netán az őrök megvesztegetésére –, amelyet a halucok kérésére adományoztak gazdag budapesti zsidók – az október 15-i nyilaspuccs után. Ugyanezek a fiatalok szervezték meg százak kicsempészését a megszállt Magyarországról Románián át – tengeri úton – Palesztinába. A kijuttatásban oroszlánrésze volt Teichmann Ernőnek (Efra Ágmonnak, 1922–2010), aki vasútitiszt-azonosságot szerzett, miáltal vasutas egyenruhában szabadon és ingyen utazhatott az országban, segítvén, szervezvén az életmentő embercsempészek szigorú illegalitást és titoktartást követelő, önfeláldozó munkáját.

Évtizedekig nem verték nagydobra a magyar politikai vezetők, hogy a háború utolsó időszakában, amikor nem csupán a zsidóságot üldözték, hanem hagyományosan az ellenzéki (elsősorban baloldali) vezetőket is, a mély illegalitásban működő szocialista és kommunista párt a hamis dokumentumokat gyártó, emiatt eleve halálos veszélyben lévő zsidókhoz fordultak segítségért. Megkapták, miként a haladó, Horthy- és nyilasellenes értelmiség számos tagja is. „Ez a tény máig feldolgozatlan, holott része a magyar történelemnek” – szögezi le Dávid Gur, hozzátéve: tekintettel arra, hogy kor- és harcostársai mind elhunytak, egyszemélyes intézményként kutatja, örökíti meg az utókor számára a halucok elévülhetetlen tetteit.

Ugyancsak a zsidó ifjúsági mozgalmak tagjaihoz fűződik a budapesti gyermekmentés egyik kiemelkedően fontos fejezete. Dávid Gur mondja: 1944. november elején már hallható volt a főváros felé keletről közelítő szovjet Vörös Hadsereg ágyúinak a dörgése. A nyilasok elsősorban a csillagos házakból, sőt, a követségek által védett épületekből is kihajtották a felnőtt lakosságot, nőket, férfiakat egyaránt harckocsi-elhárító sáncok ásására. A lakásokban sok csecsemő, kisgyerek maradt vissza egyedül, vagy a náluk kissé nagyobb gyerekekkel együtt. Ellátásuk, felügyeletük eleinte megoldatlan volt. Jólelkű felnőttek, nagyobb gyerekek a kicsiket bevitték a Nemzetközi Vöröskereszt Mérleg utcai központjába. A szervezet azonban nem volt fölkészülve ennyi kicsi ellátására. Az ifjúsági mozgalmak aktívái nyomban segítettek: kerestek alkalmas épületeket, és saját erőből fölszerelték, berendezték, felkutattak gondozókat, nevelőket a kicsik mellé, a kapuk mellé pedig táblát raktak ki, hogy az otthon a Nemzetközi Vöröskereszt oltalma alatt áll. A nyilasok által 1945 Újév napján meggyilkolt Komoly Ottó irányításával 54 (!) ilyen gyermekotthon működött a fővárosban – a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész által vezetett gyermekotthonokon túl. A fiatalok gondoskodtak a gyerekek és gondozóik élelmezéséről, a helyiségek fűtéséről még a legkegyetlenebb hetekben, hónapokban is. „A sors kegyes volt hozzánk: az ostromot épségben átvészelt gyermekotthonokban «csak» a nyilasok támadásai követeltek néhány áldozatot…” 

Szita Szabolcs professzor, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a vészkorszak, a holokauszt nemzetközi rangú kutatója, ismerője írt előszót, ajánlót Dávid Gur „Együtt az ár ellen” című vaskos dokumentumkötete magyar nyelvű kiadásához. Szita professzor elsőként az Infovilág rendelkezésére bocsátotta méltató gondolatait:

Különleges és fontos kötetet ajánlunk megtisztelő figyelmébe. Az Együtt az ár ellen önzetlen, bátor, az egyenlőtlen küzdelmet is vállaló embereket mutat be. Áldozatkész fiatalok elkötelezett seregét, akikről ritkán olvashatunk. Pedig sokat tettek, a második világháború idején nem törődtek bele a nemzetiszocialista fajgyűlölet európai áradásába, a legkülönbözőbb eszközökkel harcoltak ellene.

 

Dávid Gur és felesége, a pszichológus professzor Nomi.

Voltak eszményeik és céljaik. A világról, a jövőről formált nézeteik gyakran eltértek, mégis valamiben egyetértettek. Az Ember, az emberség védelmében. Kisebb-nagyobb csoportokban az Endlösung, az európai zsidóság kiirtásának ördögi terve, széles körben támogatott végrehajtása ellen dolgoztak. Hittek abban, hogy nem a taktikázó időhúzás, nem a fásult beletörődés, a német megszállók kiszolgálása a megoldás, hanem a szervezett életmentés, a leleményes, legális és illegális eszközökkel folytatott küzdelem. Akár a börtönig, a hősi halálig. Élni akarásuk, helytállásuk máig példaadó. Nem fakulhat el, nem mehet feledésbe.

Az új kötet régi tartozást törleszt. Ez a téma sajnos alig kapott figyelmet, a szorgos és alapos szerző pedig arcokat, számos teljesítményt elevenített fel. Dávid Gur építészmérnök – még Grósz Endre néven, egészen fiatalon – a budapesti élet-halál harc, a zsidók mentésének aktív részese volt. Az elmúlt évtizedekben sokat dolgozott, hogy az ifjú cionistáknak a holokauszt borzalmai idején – a zsidó nép sarjait védelmező, mentő tetteit, ezek dokumentációját – összegyűjtse, az utókornak megőrizze. A könyv lapjain sok-sok egyéni áldozat, megrázó életutak villannak fel, ahogy széles körű, illegális mentőakciók sora is. Az életekért folyt harc változatos eszközeit is megismerhetjük; a mentési célú hamis iratok készítését, a palesztinai kiutazás leleményes és áldozatos bonyolítását, a gyermekotthonok létesítésének és fenntartásának tennivalóit, a rejtőzéshez szükséges lakások biztosítását, vagy a föld alatti bunkerek történetét.      

A Magyarországi Cionista Ifjúsági Mozgalmak Történetét Kutató Társulatot vezető Dávid Gur „arcképcsarnoka” egyedülálló kordokumentum. Alcíme – Ellenállás – mentés - a cionista ifjúsági mozgalmak Magyarországon, 1944 – jól közvetíti, hogy a kötet megismerése, tanulmányozása nagymértékben hozzájárulhat a vészkorszak történéseinek, jelenünkre is kiható morális tanulságainak feldolgozásához. Ahogyan segítséget nyújt a szervezett népirtás ellen küzdő csoportok történetének mélyebb megértéséhez, a kiterjedt üldöztetés áldozataival való együttérzéshez, érzelmi azonosuláshoz is. Magyarországi megbecsülésük egyik jele, hogy a kormány a kötetben szereplő bátor és nemes tetteket végig vivő egykori fiatalokból 1988-ban, 2002-ben és 2004-ben számosat kitüntetéssel ismert el.

Az Együtt az ár ellen jól szerkesztett, gazdag összeállítás. Fontos, hogy a töretlen kutatás következményeként formálódó, gazdagodó tartalommal, a héber és az angol nyelv után immár magyarul jelenik meg. Figyelemre méltó pedagógiai taneszköz, történelmi példatár és eseménysor, amely alkalmas a holokauszt áldozataira való emlékezésre és emlékeztetésre, s egyben felhívja a figyelmet az emberi értékek, az erkölcsi helytállás fontosságára. Az emberi méltóság, az élet védelmére. Bármilyen erőszak, a terror elutasítására, az ordas eszmék elleni küzdelemre. Példákat szolgáltat arra, hogy a legsötétebb időszakban is fényt, a túlélés reményét jelentették a bátor kezdeményezések és kockázatvállalások, a konkrét, s nem egyszer életveszélyes cselekedetek. Bizonyítja, hogy a zsidó önmentések és mentések évtizedek múltán sem felejthetők el.  

Az emlékezés és emlékeztetés nem egyszerűen szembenézés az üldöztetés szörnyű eseményeivel, a zsidó népet sújtó egyedi tragédia traumájával. Inkább élő kapcsolatteremtés a tragikus múlt, a jelen és a jövő között. Feszültségekkel és ellentmondásokkal terhelt korunkban kiemelt feladatunk, hogy a megemlékezés felelős részeseivé avassuk a pedagógusokat és a diáktársadalmat, valamint az érdeklődő olvasót, mivel az emlékezés nélkül a jelen bizonytalanná válik. Reméljük, hogy az áldozatok sorsának felidézése, példájuk felmutatása a feledés ellen hat. Hiszen a mai világban a faji, törzsi, vallási alapon történő népirtás, az etnikai tisztogatás veszélye sajnos, továbbra is fennáll. A megismétlődés bármilyen formája elleni egyéni kiállásnak, a közös küzdelemnek meghatározó jelentősége van.

A hiánypótló kötetben közreadott, precízen megírt életrajzok megismerése és megismertetése nevelési erővel bír. Gondolkodásra, véleményre és következtetésekre ösztönöz, egyben segíti, hogy reflexív történelemtudattal rendelkező, aktív, humánus szemléletű, empatikus érzelmű generáció nőjön fel. Mindehhez sokoldalú ismeretre, tudásra van szükség, s ezzel együtt a történelmi események értő, töprengő feldolgozására. Túllépve az áldozati narratíván, az élettörténetek, a cionista fiatalok életszeretete, találékony és kitartó helytállása, életmentése mának szóló, példaértékű üzenetet hordoz.

Úgy véljük, hogy az emlékezés csak akkor lesz igazán hatásos, ha az együttérzés belső meggyőződésből fakad, az ifjúság értelmi és érzelmi építkezésének, személyiségének részévé válik. Még többet jelent, ha azonosulássá fejlődik, és a mindennapok történéseiben, szükséges esetben tettekben nyilvánul meg.

Oktatási és nevelési érdek, hogy az összegyűjtött életrajzi adatok, a feltárt dokumentumok, források, illusztrációk a hazai emlékkultúra fejlődésében, az oktatás és nevelés színterein hasznosuljanak. Gazdagítsák a tanárképzés és továbbképzés, a pedagógusok erkölcsi nevelőmunkájának eszköztárát, és jelenjenek meg az iskolai programokban, a holokauszt áldozatainak tiszteletére szervezett emléknapokon. Ezáltal – immár hét évtizedet követően – elérhetjük, hogy a háborús évek fiataljainak önzetlen odaadása, humanitása szülőföldjük történelmének részévé váljon és bevésődjék az emlékezetbe.