Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Szavazás az utcánkban

Szavazás az utcánkban
Horváth Kálmán

Van valami közös a választás napjában, és a vízórásban, rendszeresen jönnek, az idő múlását jelezve. A vízórás félévente csönget be, hosszú rudat tart a kezében, ebből látszik, hogy nem a batyujából étkészletet kínáló erdélyi menekült, beengedhető. (Kép: google)

A házigazda nem szívesen enged be idegent a házába, de a jó ember ránézésre felismerhető, még akkor is, ha egykoron Soros-ösztöndíjat kapott vagy feljelentette a rokonait. Mostanában sok segítséget kapunk a felismeréshez, a szomszéd kerületben kampányoló Kunhalmi Ágnest például civilben is felismerném, pedig, ahogy a postaládámba dobott tájékoztatón láttam, ő szívesen visel csadort, és anélkül, hogy megkérdezne, még a migránsokat is beengedné a házamba.

A vízórás azért vízórás, hogy ellenőrizze a vízóra állását, korábban papírra jegyzetelt, most már digitálisan rögzíti az adatokat, mindig mondja, hogy mekkora a fogyasztás, és ez nekünk, háziaknak, mennyibe kerül. Ez fontos, mert a postaládámból azt is tudom, hogy az engedélyem nélkül beengedett migránsok megennék a nyugdíjamat, ami nem nagy kunszt, kis falathoz nem kell nagy száj.

A vízórások változnak, megöregszenek, kilépnek, újak jönnek, de amit mondanak, arra figyelnünk kell. Tudjuk, hogy nem a vízórás a hatalom, nem ő dönt tarifáról, rezsicsökkentésről, de a szavának súlya van, háztartásunk egyensúlya borulhat fel, ha sokat számol, mert a végösszeget ki kell gazdálkodnunk, ha a fene fenét eszik, akkor is. A vízórást így fogadjuk el, rúddal, digitális táblával, és a programmal, tőle tudjuk, hogy mi vár ránk, felkészülünk.

A választással is megvagyunk, nem azért, hogy dicsekedjem, de a környékünkön az utcánk, a kispesti Vécsey az egyetlen, amiben iskola és kocsma is található. Fontosságában, társadalmi elfogadottságában nincsenek egy súlycsoportban, kocsmába időkorlát nélkül járhat az ember, az iskolába legfeljebb nyolc évig, igaz diákkoromban engem folyton marasztaltak, a tanáraim, szerették volna, ha osztályt ismétlek, de én már akkor tudtam, hogy nyolc évezni, csak nyolc évvel lehet.

Nos, ebben az iskolában lesz a választás, országgyűlési, minden negyedik esztendőben ez a program, ilyenkor megtelik a máskor csendes, olykor kihalt utca, az osztálytermekben, az urnák előtt régi ismerősök, barátok találkoznak, a választás nemcsak a világnézetről szól, hanem a viszontlátásról is, kiderülhet, hogy a korábban halottnak, elköltözöttnek hitt emberek, mégis élnek, és nemcsak élnek, hanem – ismervén kötelességüket – szavaznak is.

A mi utcánk lakói egyébként gyakorlott választók, nem olyan búval bélelt, megkeseredett emberek, azt választhatják, amit szeretnek, és azt meg is kapják. A választékról Feri kocsmáros gondoskodik, nála nincs visszalépés, ha valamit kiír a táblára, az biztosan kapható, neki nem kell a legesélyesebb jelöltet megnevezni, a választók pontosan tudják, hogy télen a fröccs, nyáron a sör a befutó, az unikum pedig belvárosi huncutság, olyan, mint az LMP vagy a Momentum. Feri kocsmárosnál ritkán szondáztatják a közvéleményt, esélyeiket az adósok latolgatják, hogy meddig ihatnak fizetség nélkül, a söntésben pedig nem kell senkinek sem papírokkal igazolni, hogy jogosult választani: a messziről érkező postás, szemetes, vízórás ugyanolyan előjogokat élvez, mint utcánk bármely lakója.

Most tehát, megyünk, szavazunk. A rudas ember búcsúzóul azt mondta: eljött az idő, órát kell cserélni!