Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Belgrádtól Ljubljanáig – „Nixon-varázslat”

Az újságíró archívumából: Belgrádtól Ljubljanáig – „Nixon-varázslat”
Kocsis Tamás

Richard Nixon (1913–94), az Egyesült Államok 37. elnöke még javában felfelé haladt a lejtőn (és a karrier nagy politikai zuhanással, a Watergate-ügy hatására botrányos lemondásával zárult 1974-ben), amikor segítő szavaimra támaszkodhatott. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke ugyanis a megszólításával tüntetett ki. Belgrádban... (Kép: Nixon és Tito Belgrádban; retro images archive)

Nixon jugoszláviai látogatására az 1968-i megválasztása utáni, első ciklusa közelgő közepén, 1970 októberében került sor. Tito, aki egyébként is szerette, amikor a világ körülötte forgott, a szokásosnál is nagyobb felhajtást csapott az amerikai államfő érkezésének, mivel még érezte Brzsenyev és a Varsói Szerződés 1968-i prágai beavatkozásának utószelét, s szükségét látta, hogy úgy higgyék Moszkvában, ha kell, neki tudja támasztani a hátát akár a washingtoni Fehér Háznak is.

Ez a Belgrádban dolgozó külföldi tudósítók számára abban is megmutatkozott, hogy a delegációval jött amerikai újságíró-gárdával azonos elbánásban részesültünk: hivatalos vendégekként kezeltek minket is. Magyarán: az MTI képviseletében együtt utazhattam az országban Nixonnal jugoszláv állami pénzen, és nagyobb mozgási szabadságot biztosítottak számunkra, mint például az ifjabb George Bush elnök 2006-i budapesti vizitjén a magyar minisztereknek. Biztonsági akkreditálásom csak annyiból állt, hogy a belgrádi külügyminisztériumban egy amerikai úr is az asztalnál ült, amikor a szokásos tisztviselő, „Dobar dan, druzse Kocsis” (Jó napot, Kocsis elvtárs) köszöntés kíséretében, minden további vizsgálódás nélkül a kezembe nyomta a látogatásra érvényes igazolványt. A név szerinti megszólításra is csak azért lehetett szükség, hogy a mellette helyet foglaló néma amerikai láthassa, ismer. De hát más világ volt ez biztonsági értelemben is, mint a mai...

Az elnök tiszteletére rendezett parádés belgrádi fogadásra úgy jutottam be, hogy felmutattam a meghívómat, megköszönték, s már benn is álltam a feleségemmel együtt a több száz méteres sorban, amelynek az elején Tito és Nixon kezezett mindnyájunkkal. S ekkor tört rám, teljesen váratlanul a „nagy számom”. Túljutottam a kezezéssel a jugoszláv elnökön, Jovankán, a feleségén, s a protokoll minden szabályát szigorúan megtartva, odaléptem Nixon elé. Ő pedig, megelőzve minden lehetőséget a kötelező  udvariaskodásra, miközben változatlan maradt a már Belgrád szurcsini repülőtéren az arcára fagyott jellegzetes amerikai „keep smiling” mosoly, rám nézett és váratlanul megkérdezte:

„Nem látszik rajtam, hogy izzadok?”

Én egy pillantást vetettem az arcára, s azon lepődtem meg, amire eddig nem is gondoltam: az amerikai elnököt kisminkelték a nyilvános fellépés előtt.  S a sminkjén valóban átütöttek az izzadságcseppek. 

„Én úgy látom, hogy igen” – feleltem, amire – a festéktömegen át is észrevettem – elpirult.

„Köszönöm” – mondta, s míg odébb léptem, maradt rajta a „cheese” vigyora, de letörölgette a képét a zsebkendőjével.  (Jóval később köszönt vissza egy korábbi emlék: a Kennedyvel lezajlott 1960-i elnökválasztási tv-vitán Nixon épp így törölte meg az arcát – alighanem ugyanezért…)

Örök titok, miért éppen tőlem kérdezte: netán összetévesztett valamelyik amerikai kísérőjével?  Körülöttem viszont elszabadult a pokol. Elsőnek a Fehér Ház amerikai tudósítói hada rohant le, mit beszélt velem az elnök, aztán a többi kollégák. Én meg úgy éreztem, nem illik kiadnom Nixont, s csak annyit közöltem:

„Személyes téma volt” és ezzel sikerült még nagyobb titokzatosságot teremtenem. Ennek köszönhetően ettől a pillanattól még az amerikai újságírók is „szent tehénként” kezeltek, mint aki bizalmasa a Mr. Presidentnek. (Előtte Kim Ir Szen, „Észak-Korea első számúja” kézfogásának volt hasonlóan varázsos hatása budapesti vizitjén).

Ljubljanai képeslap

Így a horvát és a szlovén főváros szállodáiban a helyiek alighanem besoroltak az amerikai újságírók seregébe. Zágrábban például nagyon kedvesen ugyan, de kitanítottak, amikor „izvinite, molim vasz” bevezetővel kértem valamit, hogy ezt itt így mondják, „prosztite, proszim vasz”, mert „ez nem Szerbia, hanem Horvátország”. Ljubljanában ennél is jobban megcifrázta egy pincér, mert szerbül rendeltem reggelit. Tudomásul vette ugyan, mit kell hoznia, de az orra alól rám morgott, angolul: „Uram, itt, Szlovéniában angolul is megértettük volna”.

Ekkor éreztem először – két évtizeddel Jugoszlávia szétesése előtt – talán nincs igazam, amikor úgy gondolom, hogy ezt az országot az államot alkotó népek egymás iránti ellenszenve tartja össze. Lehet, döbbentem rá akkor, de csak egyetlen pillanatra, hogy az indulatok összetartás helyett valamikor robbanáshoz vezetnek? Most is bevallom, amikor állíthatnám az ellenkezőjét: az általam ismert akkori viszályok ellenére villámsebesen elhessegettem a gyanúmat.

Horvátország és Szlovénia? 1989-ben jártam utoljára a régi Jugoszláviában: már túl Tito halálán. A vajdasági Temerinből származó kiváló íróval, újságíróval, az azóta elhunyt és – joggal – „magyar örökség-díjas” Illés Sándorral nyaraltunk együtt a horvát tengerparton, Crkvenicán. Akkor már azt javasolta egy valóban jóakaratú horvát, ha békességet akarok, ne mondjam itt azt, hogy szerbül beszélek. „Mondja legalább azt, hogy jugoszlávul, ha már nem meri vállalni a horvátot” – intett merő óvatosságból. Két évvel később pedig a kis Szlovénia – a szó legszorosabb értelmében, villámháborúban – néhány nap alatt szétrobbantotta az öröknek hitt Jugoszláviát...         

Amikor már Montenegró is elszakadt Szerbiától – tehát 2006-ban – egy mai magyar konzervatív politikus hívta fel rá a figyelmemet: nem lehet, hogy a szerbekben az elmúlt 15 évben kialakulhatott a maguk „Trianon érzete”? És a válaszom rá most is, hogy ez több, mint lehetséges, és éppen itt, közvetlenül a kertünk alján, ahol magyarok is élnek. S akkor már hozzáteszem: vajon Putyinban, az oroszok tömegében manapság milyen érzések dúlnak, nem is mindig csak a lelkek legmélyén, ha az egykori Szovjetunióra és a sokmillió, külföldre szakadt oroszra gondolnak? Mert hát Oroszország megcsonkítva is a huszonegyedik század egyik világhatalma...

Azért meg elnézést illene kérnem Nixontól, hogy éppen az ő személye kapcsán jutottam idáig rögeszméim ragozásában...