Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Egy újkori tatár – Dzsingisz kán nyomában

Az újságíró archívumából: Egy újkori tatár – Dzsingisz kán nyomában
Kocsis Tamás

A következő írás érdemes kollégánk, a békebeli Magyar Nemzet munkatársa, a többszörös főszerkesztő és MTI-tudósító Kocsis Tamás Aranytoll-életműdíjas újságíró digitális naplójából származik. Olvassák érdeklődéssel, érdemes, tanulságos korrajz! (A képen: Dzsingisz kán;a világ legnagyobb lovas szobra Ulánbátortól fél órányi autóútra; a szoborról bővebben itt olvashatnak, tessék kattintani!)

Jumzsagin Cedenbal (1916–1991) soha sem tudta meg, de egyike volt azoknak, akik alaposan megváltoztatták életem pályáját. Nem akármilyen karriert futott be. 1940-ben, mindössze 24 évesen – az akkori mongol „haza atyjával”, Csojbalszannal és nem utolsó sorban Sztálinnal a háta mögött – lett először főtitkára a Mongol Népi Forradalmi Pártnak. A Csojbalszan, majd Sztálin halálát követő ulánbátori hatalmi harcokból – immár Hruscsov „hátszelével” – pedig egyértelmű új vezérként került ki győztesen. Így 1958-tól 1984-ig – amikor betegségére és öregségére hivatkozva nyugdíjazták –, megkérdőjelezhetetlen párt- és állami első emberként egyaránt ő regnált a Mongol Népköztársaságban.

Cedenbal 1967. január elején addigi legélesebb hangú, az akkori kínai politikát támadó interjúját (minden valószínűség szerint csak azért, mert aznap mi voltunk kéznél, mélyebb oka nem igen lehetett) éppen Gosztonyi Jánosnak, a Népszabadság akkori főszerkesztőjének és nekem adta, aki ott és akkor az MTI-t képviseltem, s ez nem volt kis teljesítmény. Azzal nyomta a kezembe írott válaszait Ulánbátorban, a parlament, a Nagy Népi Hurál palotájában, közösen, írásban előre átadott kérdéseinkre, hogy „biztosak lehetnek benne, el fogják olvasni az egész világon”.  Igaza lett, amit kifejtett, megjárta a világsajtót. Vastagon szerepelt benne Kína és személy szerint Mao is. Nem éppen dicsérő módon, s akkor még finoman fogalmazok. Nem kevesebbel vádolta Mao Ce-tungot, mint hogy vissza akar vágni az egykori mongol birodalomnak, amiért Dzsingisz kán 1205–15 között meghódította Észak-Kína nagy részét, s büntetésként a pekingi vezetés most újra meg akarja szerezni magának Mongóliát, amelyet egykor évszázadokig – gyakorlatilag a 20. század elejéig, végső soron a szovjetek által támogatott mongol forradalom teljes győzelméig – uralma alatt tartott.

Mao nem foglalta ugyan el Mongóliát, de Cedenbal azt nem sejthette, hogy az én poharam Mao teljhatalmú neje, „a kínai kulturális forradalom” anyja és a „vörös gárdisták” vezére, Csiang Csing számára éppen ennek az interjúnak az olvasásakor telt meg színültig.

Az interjúról, miután visszatértem Pekingbe, akkori állandó tudósítói állomáshelyemre, kínai részről hivatalosan nem esett egyetlen szó sem. De alig pár hét múlva Halász József nagykövet közölte: olyan híreik vannak, hogy a Cedenbal-nyilatkozat miatt maga Csiang Csing döntött úgy, „betelt a pohár”, s megpendítette, tartóztassanak le. Ezért itthonról – a követségen keresztül – Barcs Sándor MTI vezérigazgató utasított: kezdjem el a „rugalmas elszakadást”, magyarán, tűnjek el Kínából a lehető leggyorsabban.

Másfél hónappal később pedig nem voltam magyar tudósító Pekingben...

Örülhettem, hogy megúsztam annyival, amennyivel, és végül nem vették a fejemet Kínában, hanem legalább vehettem a kalapomat családostól – Észak-Korea irányába. Azóta sem merészkedtem vissza, még látogatóba sem Pekingbe, mert ez az ötezer éves óriás ország az én eszem járása szerint lassan felejt, és semelyik kor kínai isteneit sem célszerű kísérteni...

Cedenbal egyébként, miután átadta az interjúválaszokat, egy árva szót sem ejtett nagypolitikáról. Leültetett minket, s mint aki pihenőnek szánja a következő fél órácskát, arra kérdezett rá, hogyan éltük meg az előző éjszakai földrengést. Én – holott fogalmam sem volt, meddig lehet nála elmenni a humorkodásban –elmondtam azóta is egyik legkedvesebb élményemet: a földmozgáskor jobb híján kimenekültem a szálloda folyosójára, ahol ebben a pillanatban elszáguldott előttem egy feltűnően csinos ifjú hölgy, köldökig érő, alul semmi hálóingecskében. Később kiderült, egy német szakértő felesége volt, s a toronyszálló bejáratánál fékezték le, mielőtt kirohant volna rémületében a mínusz 30 fokos hidegbe. A kerek fejű és egyébként sem szilfid Cedenbal a történettől úgy belelkesült, hogy – tessék elhinni, úgy esett, ahogyan leírom! –  kacagva körülnyargalta a teremnyi irodát. Ez felbátorította Gosztonyit, aki meg előjött a földrengést követő reggelen történtekkel. Az Unen, a mongol pártlap jubileumát ülték ugyanis akkor Ulánbátorban, s a vendégek között volt – különböző sajtó sarzsik és hozzám hasonló tudósítók mellett – a moszkvai Pravda főszerkesztőjének egyik helyettese is. Feltűnőnek találtuk, hogy elkésett a közös reggeliről, s már aggódni kezdtünk, hogy esetleg baja esett, amikor belépett az ajtón, de úgy köszönt és ült le az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Végül megkérdeztük, hogyan élte át a földrengést. Ő ránk csodálkozott:

– Földrengés volt? – kérdezte meglepődve. – Igaz, felébredtem és láttam, hogy elindul felém a szekrény. Ijedten a fal felé is fordultam, és mondtam magamban: „Szása, te olyan részeg vagy, hogy azt álmodod, megtanult járni a szekrény” – és ebben a tudatban azonnal tovább aludtam.

Mire Cedenbal:

– Marha orosz!  – vihogott és azonnal hozzátette:

– Én marházhatom őket, nekem papírom van róla. Orosz lányt vettem feleségül.

Jómagam meg elkönyveltem: végre összehozott a sors egy emberszabású pártkorifeussal. S még nem volt vége. Jött az ő első története:

– Sajnálhatják, hogy itt találkoztunk, és nem a házamban. Otthon láthatnának valamit, ami maguknak biztosan furcsa, de nekem, nekünk mongoloknak természetes. A kertemben ugyanis áll egy jurta, az apám lakik benne. Ő azzal a feltétellel jött hozzám lakni, hogy tudomásul kellett vennem: kőházban pedig nem hajlandó élni. Ne felejtsék el: ilyen ez a nép is, amelyet kormányzok...   

S olyan is, amelyik nem látja értelmét annak, hogy túlhajtsa magát a munkában. A mongol nem látja értelmét annak, hogy bizonyos határokon túl dolgozzék: Mongóliában ugyanis a legtöbb az egy főre jutó „méretes” állat – juh, teve, szarvasmarha, kecske, jak, ló – az egész világon. Tíz számos jószág jut egy emberre. (Ez egyébként, most, az új évezredben és a visszatőkésített nagy területű és kis népsűrűségű országban sincs másként).  

– Az én mongolom kilép a jurtájából, nem is céloz a puskájával, csak lő, amerre lát. Biztos, hogy eltalál egy állatot, s megvan néhány hétre az élelme. Ezt próbáljam elküldeni gyárba dolgozni, órabérért! Legfeljebb behívhatjuk katonának pár évre, a seregben meg építkezik, nem pedig fegyvert forgat. Mao meg azt hiszi, ellene készül a hadseregünk... – derül Cedenbal, s ebben a „katonás” szellemben is búcsúzik.

– Minden, Magyarországra küldött mongol nagykövetet azzal indítok útnak, hogy a megbízólevele átadásakor közölje hivatalosan: Mongólia békés ország, ígéri, soha több nem fordul elő az, amit Batu kán annakidején tett. Ne féljenek, nem lesz újabb tatárjárás.

Dobi Istvántól, az egykori államfőtől tudom: az ígéret előtte egyszer valóban elhangzott. Azzal kiegészítve, hogy a mongolok szeretnék, ha mi, magyarok is szépen emlékeznénk egyszer-egyszer azokra a régi időkre, amikor a legendák szerint együtt vadásztak közös őseink, hun törzsekben és ujgur kánságok kebelén. Vagyis arra, hogy szegről-végről rokonok valánk...