Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Terrormese – Kulcsár István legújabb könyve

Terrormese – Kulcsár István legújabb könyve
Matuscsák Tamás

A szakértők általában egyetértenek abban, hogy azért olvasunk/mondunk mesét, mert így képzeletben, kontrollált körülmények között szembesülhetünk olyan veszedelmekkel, amelyekkel a való életben nem szeretnénk találkozni, ugyanakkor e sokszor rémes történetekkel valamelyest felkészülhetünk életünk kellemetlen szituációira.

Hasonló lehetett az indíttatása a magyar külpolitikai újságírás egyik legnagyobbjának, a 86. évében járó Kulcsár Istvánnak, aki tizennegyedik könyvét egy olyan aktuális témának – az iszlám által elvakított merénylők terrorjának – szentelte, amelyet Magyarországon szerencsére egyelőre csaknem ugyanolyan távolról szemlélünk kikerekedett szemekkel, ahogyan egy kisgyermek Andersen vagy a Grimm-testvérek véres meséit, miközben a családi fészek biztos menedékében hallgatja őket.

Bár egyelőre nem látszik életszerűnek az az eshetőség, amit a regény felvet (ti. két, iszlamistává átvedlett honfitársunk ámokfutása Budapesten, majd egy magyar repülőgép eltérítése), de ilyesmi, sajnos, mégis bekövetkezhet nálunk is, ahogyan Európa és a világ sok nagyvárosában váratlanul már le-lecsaptak Allah szélsőséges és elvakult hívei. Az alapötlet tehát, ha némi fenntartásokkal, de elfogadható, sőt akár érdekesnek is mondható lenne, azonban mégsem lett belőle (a Kulcsárral csaknem pontosan egyidős, világszerte ismert szerző) John le Carré regényeire emlékeztető, letehetetlen könyv. Ennek oka többrétű. 

Először is: gondok vannak az arányokkal. A könyvnek több mint feléig csak a későbbi elkövetők gyermek- és ifjúkorát ismerhetjük meg, akció alig-alig történik, viszont sok olyan epizód kerül terítékre, amelynek ilyen szintű részletességgel történő bemutatása felesleges, mivel sem a cselekményt nem viszi előbbre, sem nem ad különösebb magyarázatot arra, hogy miért válik terrorista a két fiúból. Szomorú, de nem túl különleges sorsok rajzolódnak fel, felszínesen ábrázolva. A sok-sok mellékszereplő (például az egyik fiú nagyszámú szeretője) pedig mind-mind teljes néven szerepel a könyvben, ami felesleges, zavaró elem, főként, mivel a rengeteg kitalált személyhez sok-sok valóságos ember is járul.

Kulcsár István, aki újságíró-generációk sokaságának tanította a szakmát, és moszkvai, majd New York-i tudósítóként különösen mélyre láthatott bele a világpolitika legsötétebb bugyraiba, ebben a könyvben nem fed fel semmi olyat, amit egy „közepesen képzett” újságolvasó már nem tudott-hallott-olvasott volna. Időnként viszont szinte Wikipédia-jellegű töménységben tálal olyan adatokat (például a modern kori afgán államfők névsorát), amelyek megint csak nem viszik előrébb a történetet, sőt nem is igazán kapcsolódnak hozzá.

A túlságosan egyszerű történetszál és a csak halványan felvázolt főszereplők, a kissé sablonosra sikerült mellékszereplők és a nem ritkán inkább okoskodásnak feltűnő információáradat mellett van még egy ok, amiért nem ezért a könyv lesz minden idők legsikeresebb regénye, ez pedig a hangvétele. Sok olyan mondat olvasható a könyvben, amelyet biztosan nem így mondana egy hús-vér szereplő, az egyes bekezdések tónusa pedig állandóan váltakozik, mintha az író nem találta volna meg a beszélő hangját, sőt az elbeszélő személyét sem. 

Mindez pedig azért bosszantó, mert akár egy alapmű is születhetett volna, amely (ne adja isten!) későbbi borzalmakhoz avagy elkerülésükhöz is útmutatást ad, és megérteti velünk azok motivációját, akik ilyen tettek elkövetésére képesek. Valószínűleg nagyon jót tett volna a műnek, ha nem a múlt hétvégi nemzetközi könyvfesztiválra, hanem csak a nyári könyvhétre jelenik meg, és a kettő közt lévő hetekben-hónapokban még csiszolják azt a nyers drágakövet, ami valahol mélyen ott lapul azért a sztoriban, és ami miatt – minden kritikai megjegyzés ellenére is – elolvasásra érdemes a könyv, hiszen az egyike azon regényeknek, amelyek a sokakat intenzíven foglalkoztató problémakör irodalmi feldolgozását célozzák.

(Atlantic Press, 2018)