Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: király ez a Király utcai palota

Az újságíró archívumából: király ez a Király utcai palota
Róna Katalin

Átülni a másik oldalra, azaz a mindennapi újságírás után sajtófőnöki munkát vállalni, nem kis elhatározás. Sokszor nemcsak a kísértés nagy, hanem a kíváncsiság is. Így voltam vele én is, amikor 2000 őszén az Országos Műemléki Hivatal akkori vezetőjének hívó szavára igent mondtam. A kihívás azért sem volt csekély, mert kulturális újságíróként, de elsősorban színikritikusként ezzel a területtel legföljebb érintőlegesen találkoztam rovatvezetői munkám közben. Amikor elszegődtem, valószínűleg magam sem hittem, hogy nem csak rövid kitérőről van szó, a kaland tizenöt évig tart, hogy a műemlékvédelem, a régészet és a műtárgyak világának varázslata örökre magához köt.

A másfél évtizednek voltak egyszerű és bonyolult, szerethető és kevésbé jó pillanatai, de az biztos, hogy az a két év, amíg az Örökség című folyóirat szerkesztése is munkám része lehetett, pályám során emlékezetes marad. Építész-, régész-, művészettörténész kollégák adták írásaikat s mellettük végre én sem csak háttéranyagokat, információkat adhattam, hanem újra írhattam. Az Örökség címlaptörténet-sorozatából adok közre néhányat, amelyet úgy gondolom, érdemes megőrizni. Az első 2010 októberében jelent meg. (A képeket Hack Róbert készítette.)

 

Király utcai történet

Valaha, építése után vagy fél évszázaddal Három Rózsaként emlegették a (pesti) Király utcai kétemeletes, copf palotát. Az emlékezet megőrizte azt is, hogy itt szórakoztak hölgyeikkel a Fekete Macska mulató vendégei a XIX. század végén. A szép napokat látott polgári lakóépületre a múlt század derekán rosszabb idők következtek. Ma, kétszáz esztendősen ismét eredeti, ifjonti szépségében ragyog, példáját adva tulajdonosok és örökségvédelem összhangjának.

„Zártsorú, U-alakú beépítésű, kétemeletes lakóház, klasszicizmusba hajló copf homlokzattal. 3-1-4-1-3 tengelyes homlokzatát háromtagú főpárkány koronázza, fúgázott földszintjét erőteljes övpárkány zárja le, az I. emeleten könyöklő párkány fut végig. Az épület kettős rizalittal kiemelt közép részét gazdagabb architektonikus kiképzés is hangsúlyozza…A négytengelyes középső rizalitot háromszögű timpanon koronázza, levéldísszel, bőségszarú-motívummal  közrefogott üres címerpajzzsal” – így kezdi 1976-ban tudományos dokumentációját dr. Komárik Dénes. Király utca 9. A palota „szerényen” áll a bal oldalán magasodó, modern irodaépület és a jobb oldali szomszéd, a Pollack Mihály tervezte lakóépület között. A ház építésének pontos időpontja nem ismert, a feltételezések szerint 1809 körül emelték, tervezője is bizonytalan – Horler Miklós, aki az 1953-i felújítás tervezője, építésze volt, Brein Fülöpnek tulajdonította. Ami bizonyos, építtetője Oberhäuser János borkereskedő volt. Utóbb, az 1840-es években került a Jakabffy-családhoz, hogy száz évvel később majd az államosítás jó időre megpecsételje a sorsát.

(A falfülkékkel tagolt, barokkos kapualjon, a tágas főlépcsőházon fölfelé haladva érkezünk a második emeleti lakásba. A nappali, másutt nagy teremnek mondhatnánk, az egykorvolt polgári világot idézi. Mostanában oly ritka, különleges, lenyűgöző életérzést sejttet. Vajon honnan, milyen családi háttérből érkezett a két tulajdonos? Miféle indíttatással, érzékkel találtak rá a házra, honnan az erő és elszántság, amivel nekifogtak, s véghezvitték elgondolásukat?)

Hencsei Kálmán kezdi a történetet, aki matematikus-fizikus előképzettséggel közgazdasági egyetemet is végzett, s régebben német és orosz nyelvet is tanított.

– Zala megyéből származom, ahol sok a műemlék Nem csoda, hogy mindig vonzódtam a régi épületekhez.

(S tegyük gyorsan hozzá, mindenhez, ami a múltat idézi, amit fontos megőrizni, ezt bizonyítják az összegyűjtött korabeli tárgyak, s a kis kötet, amit kezemben tartok: levelek az első és a második világháború idejéből. Drága Nagysád, tudja mi a trén? – címet viseli, s Hencsei Kálmán édesapja emlékének ajánlja. Idős Hencsei Kálmán 1945–48 között Szevasztopolban volt fogságban.)

– Templomba járó szülők ministráló gyereke voltam Bezeréd faluban – folytatja –, ahol akkoriban ritka volt az esemény. De magát a helységet 1236-ban említik a krónikák. Szent Vendel kápolnájának védetté nyilvánítását is mi kezdeményeztük. Felújításában, amely 2009-ben Podmaniczky-díjat kapott, s a freskó restaurálásában is szerepet játszunk. Ez persze egy másik történet. 

– Én viszont az Alföldről jöttem, onnan, ahol szinte minden elpusztult – veszi át a szót az angol-magyar szakon diplomázott Verasztó Lajos –, hiszen a vert falú tanyák mind összeomlanak, amikor elhagyják őket. Egyik legnagyobb büszkeségem, hogy negyven évvel ezelőtt sikerült megmenteni a vásárhelyi pusztán, az Orosháza és Tótkomlós közötti Kardoskút Pusztaközponton, az 1860-ban épült, később már istállónak használt, lebontásra ítélt csendőrlaktanyát. Az épület ma múzeum. Mindig tiszteltem az öregeket, legyen szó emberről, épületről, vagy tárgyról. Valójában így jutottam egy véletlen folytán, első lakásomhoz is, huszonnégy négyzetméter a Várban, az Úri utcában. Az a bolthajtásos kis lakás maga volt számomra a csoda. Álmaimban most is ott lakom.

(A régi, az ódon, a múlt iránti affinitás, az érdeklődés mindkettejükben nagy volt, de ez azért aligha elegendő magyarázat a pesti, Király utcai házra.)

– A kilencvenes évek végén jártunk. Már működött a Bécsi utcában a Dover nyelviskola, amikor egy este a Zeneakadémiáról ballagtam haza – magyarázza Hencsei, akit eszerint a muzsika sem hagy hidegen -, s akkor már tudtam, fontos, hogy az ember fölfelé nézzen. Csak így látja meg a kéményeket, az oromzatokat, még szinte hallottam Mozart dallamait, amikor megláttam ezt a házat. Milyen szépek a kövek! Megálltam, nézelődni kezdtem. Sötétség, az ablakok nyitva, vagy kiverve, a vasakon galambok, az elhanyagolt kapun, a falon ócska plakátok, leszaggatott hirdetmények. Pusztulás mindenütt. Kevesen lakhatnak benne, vagy tán senki? Letűnt idők romjai. Kié lehet?

– Kálmán nem nyugodott, s engem sem hagyott nyugodni – folytatja Verasztó Lajos –, kiderült, az önkormányzat szabadulna tőle, de mindenesetre azt hajtogatja, van külföldi vevő, befektető. Az állítólagos vevő azonban visszatáncolni látszott, amikor meghallotta, hogy a műemlék épületet nem lehet lebontani, viszont szabályszerűen kell helyreállítani Az önkormányzat ezzel együtt nehezen akart szóba állni velünk. Közben azonban a műemléki hivataltól egyre több felszólítás érkezett, sürgetés, nem maradhat így a ház. Végül 2000 februárjában beadták a derekukat, a meggyőző szempont volt, hogy kulturális intézményt, azaz nyelviskolát is akarunk létesíteni.

– S akkor szembesültünk a tényekkel – mesélik szinte egymástól átvéve a szót –, az államosítás után tizenhat lakásra szabdalt házban 2000-ben már csak három család lakott, végtelen igénytelenségben. Méteres pókhálók lógtak a komfort nélküli lakásban, ahol mérhetetlen kosz volt. A másik utca felől lerombolták a kerítést, és parkolónak használták a kertet. A legjobb állapotban az első emelet volt, azt ugyanis a szomszéd ház építkezésekor irodának használták. A külső felújítással kezdtük, azután jöttek fokozatosan a belső terek. Persze ott volt a tető, korábban egy jászberényi csapat dolgozott a tetőcserepezésen, elindultak kétfelől, aztán csodálkoztak, hogy nem értek össze, azaz egymásra került az, aminek találkoznia kellett volna. Kezdhették újra, akkor már csak egyik oldalról indulva.

– Családi összefogás nélkül nem ment volna – magyarázza Verasztó, s nevetve teszi hozzá, szerencse, hogy hatan vagyunk testvérek –, Feró bátyám, aki kovácsnak tanult, majd építész lett, segített a legtöbbet. Nemcsak építkezett, de még főzött is az ott dolgozóknak.

„Be kell keríteni a levegőt, aztán majd kibéleljük” – emleget egy különös mondást Hencsei, jellemzendő a vállalkozást kísérő elszántságot.

(S hogy látja mindezt Sajti Zsuzsa, aki műemléki felügyelőként tíz éven keresztül végigkísérte a ház felújításának minden mozzanatát?)

– Az épületet 1952-ben államosították, majd 1993-ban került önkormányzati tulajdonba. 1953-ban Horler Miklós tervei alapján és irányításával még helyreállították. A függőfolyosókon a hiányzó rácsokat az Október 6. utca 12. számú lebontott házából pótolták. A lakások az udvari részen és a földszinten komfort nélküliek voltak, s egyre jobban tönkrementek. 2000-ben a két tulajdonos: Hencsei Kálmán és Verasztó Lajos az épületet leromlott műszaki állapotban, a teljes műemléki rehabilitálás szándékával vette át. S nem kis tervüket az utóbbi évtizedben ütemezetten meg is valósították. Az épület eredeti tömegét megtartva elvégezték az épületszerkezetek felújítását, elkerülve a fejlesztések során újabban szokásos hozzáépítést, bővítést. Az eredeti nyílászárókat, megőrizve valamennyit, újjá varázsolták. A földszinten megszűnt a lakófunkció, a boltozatos üzlethelyiségekben reprezentatív virágbolt és kávézó nyílt. Az első emeleten nyelviskolát alakítottunk ki. A második szintet lakótérként. Megújult az utcai és az udvari homlokzat, új burkolatot kapott a kapualj és az udvar. A homlokzatok kőfelületeinek és a belső lépcsőknek a helyreállítása restaurátori módszerekkel, igényesen történt. Azt mondhatom, ideális partneri viszony jött létre a tulajdonosok és a műemléki hatóság között. A legkisebb részletek kialakítását is a gondos előkészítés, az ajánlásoknak megfelelő megoldás jellemezte.

(Miközben erről beszélünk, a szakember nem titkolt büszkeséggel mutatja a burkolat kövezetét, a pince kőfalát, a kifelé nyíló külső ablakszárnyakat.)

A felújításhoz csekély pályázati támogatást kaptak a tulajdonosok – teszi még hozzá Sajti Zsuzsa –, főként magánerőből finanszírozták az építkezést. Pontosan követhettem, hogy a tulajdonosok, a család és a barátok kétkezi munkájával folyt a kivitelezés jelentős része. Az eltelt tíz év alatt minden nap készült valami új, szépült az épület a gondos munka nyomán, s gondolom, hogy az alkotók ezt a hagyományt az következő években is így folytatják. 

– Bizony, aligha nyugodhatunk – ebben megegyezik a két tulajdonos, bár az még kérdés, hogy a látszólag kész felújításban mi a következő lépés. – Meg kell erősíteni az erkélyeket, vagy a homlokzathoz kell újra nyúlni, mert – ahogy mondják –, nagy a baj a környezetkultúrával, sokan nem tisztelnek semmit, leköpdösik a falat, esetleg levizelik, összefirkálják, netán ráragasztanak valamit, esetleg csak odalökik a biciklit, vagy nekitámaszkodnak, de úgy, hogy fölteszik a lábukat, s ott marad a piszkos cipőtalpnyom. Nem szólva a graffittiről, most sem lehet igazán nyomtalanul leszedni. A szomszéd házról az elfáradt vakolat jön le, s a maltertöredék hullik erre az épületre, a lefolyócsatornába…

– Van, hát mit tenni, – mondják –, s akkor még nem beszéltünk a barokk palotákra emlékeztető mennyezetfestésről, amire az egyik szoba felújításakor találtunk, s nem kétséges, a feladat restaurátorra vár. 

 

Építész tervező: Tamás Attila

2000. külső homlokzat felújítása

2002. I.-II. szint felújítása

2002. üzlethelyiség kialakítása

2003. udvari burkolat

2006. alap megerősítési munkák

2009. pinceszint felújítása, rendezvényterem kialakítása

2010. homlokzatok, kapualj felújítása

A műemléki felújítás az Icomos díját kapta meg.