Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Ketten tizedesként – Veres Péter és én…

Az újságíró archívumából: Ketten tizedesként – Veres Péter és én… Az újságíró archívumából: Ketten tizedesként – Veres Péter és én… Az újságíró archívumából: Ketten tizedesként – Veres Péter és én…
Kocsis Tamás

Ötéves NDK–nyugat-berlini küldetésem idejére esett a Varsói Szerződésnek az NDK területén megtartott összevont nagy hadgyakorlata. Ebbe csöppentem bele, számomra meglepő módon. Máig sem tudom, mennyire fér ez bele a katonai rendbe, de úgy lettem – minden formális  behívás  mellőzésével – a hadgyakorlatra kivezényelt magyar újságíró-csoport vezetője azon a címen, mert ismertem a helyi viszonyokat, és hogy erről berlini nagykövetségünk tájékoztatott egy otthonról érkezett távirat alapján. Kiegészítésként közölték, hogy erről értesítették az NDK nemzetvédelmi minisztériumát is, amely felveszi velem a kapcsolatot.

Ez a kapcsolatfelvétel – az illendőség és (gondolom) az NDK nemzeti néphadsereg meg a Varsói Szerződés szabályai szerint – meg is történt a minisztérium központi épületében, Strausberg városkában, 20 kilométerre Berlintől keletre. Berlinben ugyanis (ez egyébként Nyugat-Berlinre is érvényesnek számított) –  a város formálisan az újraegyesítésig érvényes, de a valóságban évtizedeken át meg nem tartott különleges státusza miatt – tilos volt német katonai erőt tartani. Ebből az 1945-ig visszavezethető rendelkezésből az NDK – érdekes módon – megtartotta, hogy a nemzetvédelmi minisztériumának központját vidéken építette ki, de rendszeresen katonai díszszemléket tartott a Karl-Marx-Allee-n, és a Szovjetunióval közösen minden alkalommal elutasította az ezért járó, menetrend szerinti nyugati tiltakozásokat. A minisztériumban igencsak megbecsülve  éreztem magam, mert az első perctől kezdve minden katona, függetlenül a rangjától, feszesen tisztelgett, úton, útfélen, folyosókon. A kísérő tiszt végül, sokadik kérdésemre kibökte: „Önnek azért tiszteleg mindenki, mert civilben hozzánk csak nagyon fontos elvtársak járnak…”

Szinte beláthatatlanul hosszú tanácsteremben igazított el sokunkat egy NDK-i generális a tervekről és a speciális újságírói feladatokról. Rajtam kívül mindenki egyenruhát viselt, német és szovjet tábornoki, lengyel, cseh stb. főtiszti uniformisokat véltem felismerni. Kiderült: mi voltunk a hadgyakorlat sajtócsapatának parancsnokai, mind katonák, kivéve engem, mivel Berlinben dolgozó civil külföldi tudósító kollégáim közül egyet sem láttam. De a kutya sem kérdezett katonai rangomról, beosztásomról.  

A bal oldali képen: Honecker NDK-épártfőtitkár és Hoffmann honvédelmi miniszter.

Uniformisról először a hadgyakorlatot megelőző héten – újabb budapesti utasítás nyomán – esett szó: követségünk katonai attaséjának irodájában meg kellett adnom minden testi méretemet, a fejemtől a lábamig. Három nappal később pedig megjelent – pontosabban katonásan jelentkezett – nálam, az MTI tudósítói irodában egy honvédtiszt, s átadott egy teljes tábori tiszti egyenruha-készletet.

Ő kérdezett rá először a rendfokozatomra: amikor közöltem magas tizedesi rangomat, meghökkent, majd elviharzott, de otthagyta az egyenruhát. (1956 után ugyanis néhány évig szünetelt nálunk az egyetemisták tartalékos tiszti képzése, így ragadtam le szerencsésen a két burgonyavirágnál.) Egy órával később behívtak a követségre, ahol Nárai István altábornagy, a néphadsereg kiképzési főnöke, a hadgyakorlaton részt vevő magyar hadak vezetője közölte velem nagy derűsen a (kényszer)megoldást.

Felismeri-e magát ez a kétszeresen kiváló magyar katona, keresztnevén Lajos?

(Nárai tábornok a kiképzésért felelős honvédelmi miniszterhelyettességig vitte. Ő volt  az egyik legképzettebb magyar katona, akivel valaha is találkoztam; arról volt nevezetes, hogy minden hadgyakorlat terepét, még a Kárpátokban is, személyesen próbált ki, mielőtt szabad utat adott a katonák számára. És következetesen „helyre tett” szovjet tábornokokat, ha azok „elfeledkeztek” róla, hogy nem otthon, hanem Magyarországon, vannak, és nem a saját katonáiknak parancsolnak. Orbán Viktor első kormányzása idején halt meg, de Fodor Lajos vezérezredes, az új honvédség akkori vezérkari főnöke temette el, teljes a katonai pompával.)

– Tiszti egyenruhában, de rangjelzés nélkül veszel részt a gyakorlaton – mondta. – Elvégre annakidején Bugyonnyij is mindig váll-lap nélkül vezényelte a katonákat. De azért megtudhattuk volna korábban is, hogy nem vagy tiszt. Czinege gond nélkül rád akasztott volna néhány aranycsillagot...

Ez a  váll-lap nélküli Bugyonnyij-példa – bevallom – rendkívül tetszett. A hadgyakorlat főpróbáján belém is szállt a kisördög, s elhatároztam, kipróbálom, mennyit ér a katona, ha nem tudják, milyen rangot takar a tiszti uniformis? Kiderült: többet, mint valaha is álmodtam volna.

Czinege Lajos (bal oldalt), a négycsillagos magyar honvédelmi miniszter.

A sajtótribünről lassan elindultam a szentek szentélye, a gyakorlat dísztribünje felé, s vártam, hol és mikor állítanak meg. Az eredmény: sehol és semmikor. Három perc múlva ott álltam a legfelső német és VSZ-vezetés tagjai között. A magyar katonai sarzsikat mindenesetre óvatosan elkerültem, viszont véletlenül éppen Abraszimov szovjet nagykövet háta mögött találtam magam. A nagykövet megfordult, rám nézett, észrevettem, hogy rájött, látta már az arcomat, de fogalma sem volt, hol. Váratlanul oroszul, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, katonásan rám mordult (később utánanéztem, partizán volt a világháborúban):

– Azonnal hívja ide  Hoffmann hadseregtábornokot!

– Da – feleltem ugyanúgy oroszul az igent, és olyan harcosan, mintha egész életemben ilyen parancsokat továbbítottam volna –, majd odamasíroztam az Erich Honecker NSZEP-pártfőtitkár és államfő mellett feszítő Heinz Hoffmann nemzetvédelmi miniszterhez, a német párt legszűkebb vezetésének tagjához.

– Abraszimov elvtárs hívatja – mondtam nem éppen bőbeszédűen. Németül szóltam, azt látta, hogy magyar egyenruhát viselek (csak ismétlem magam, rangjelzés nélkül), mégis magától értetődőként fogadta, amit közöltem.

– Máris megyek – ennyi volt a válasza, s már úton is volt a szovjet nagykövet felé. Én meg végre jobbnak láttam, ha feltűnés nélkül távozom. Sikerült...

Azért, hogy teljes legyen a történet: amikor hazakerültem és a Daily News/Neueste Nachrichten kétnyelvű lap főszerkesztője lettem, ráadásként kineveztek – rendkívüli helyzet esetére – az MTI (katonai) főcenzorának is. És persze a katonai rangomról megint szó sem esett. Azóta is elképzelem magam, amint tizedesi egyenruhában díszelgek a TASZSZ, az ADN és a többi „varsói” hírügynökség főcenzorainak tanácskozásán…

De hát ha Veres Péter lehetett tizedesként honvédelmi miniszter…