Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Jó vendég a magyar – A kedély országa

Az újságíró archívumából: Jó vendég a magyar – A kedély országa Az újságíró archívumából: Jó vendég a magyar – A kedély országa Az újságíró archívumából: Jó vendég a magyar – A kedély országa
Kulcsár László

Aranykorát élte a lendületesen fejlődő magyar–osztrák kapcsolatrendszer az 1980-as évek közepén. Emlékezetem szerint (a kiegyezés utáni időszakot leszámítva) akkor kezdődött a sokoldalú föllendülés – a helsinki dokumentum szellemében, a józan észre hallgatván. A vezérlő elvek és gyakorlat: jó szomszédság, a lehető legszélesebb körű együttműködés a kölcsönös előnyök alapján, barátság. A második világháborút követő hidegháború acsarkodásai feledésbe merültek, annak ellenére, hogy még létezett a vasfüggöny a magyar–osztrák határon (és Európa más tájain is), még összeszorult a magyar turista gyomra, amikor hazafelé tartott „a Nyugatról”, de már a határőrök és a vámosok sem nagyon „szigorkodtak”, csak időnként pakoltatták ki a csomagokat. Nem törődtek többé például a behozott könyvekkel, újságokkal, hanglemezekkel, magnókazettákkal… A magyar újságíró különösen kedves vendégnek számított, mert az okosan gondolkodó sógorok hamar rájöttek: jó sajtója van hazájuknak „odaát”, mutassunk meg hát a krónikásnak mindent, ami hozzánk csábíthatja a szomszédolókat. A riportutakra szóló meghívásokban élen járt a magyarországi Osztrák Nagykövetség gazdasági osztályának munkatársaként működött idegenforgalmi referens, aki örömmel küldte Bécsbe a többi között az akkor tekintélyes és nagy példányszámú Magyar Hírlapban megjelent beszámolókat. Mint például ezt is, amelyik 1985. június 1-jén jelent meg a lap mélynyomású mellékletében:  (Az Osztrák Idegenforgalmi Hivatal és a szerző felvételei)

Rudolf Busek, a stájer tartományi kormány „ide­genforgalmi nagykövete” évtizedek óta fáradozik a magyar–osztrák turizmus szélesítéséért. „Elsősorban a csoportos utaztatásokat szorgalmazzuk – mondta Busek úr –, mert így olcsóbb ajánlatokat tehetünk. Hihetetlennek hangzik, de igaz: kétszáz schillingért teljes ellátást, zuhanyozó­fülkés szobát tudunk adni, ráadásul egy pohár italt is a csoport érkezésekor, kö­zös, zenés vacsorát, és sok helyütt a vendégfogadó sa­ját fedett uszodáját is in­gyen látogathatják a ma­gyar turisták. Kiszámítot­tuk: a jól fölszerelt, kényel­mes, családias, vidéki kis hotelekben, panziókban fele annyiért üdülhet, étkezhet a magyar vendég, mint a nagyvárosi, például a gráci szállodákban.”

Egészséges versenyben kíván az eddiginél több vendéget verbuválni Kelet-Ausztria három tartománya, Stájerország, Alsó-Ausztria és Burgenland, ha kell, szí­vesen együttműködik a ma­gyar idegenforgalmi hivata­lokkal és utazási irodákkal, szállodákkal is. Egymástól függetlenül, de egybehang­zóan mondták az osztrák idegenforgalom tapasztalt irányítói Bécsben, Grácban, Salzburgban, Kufsteinben, Innsbruckban, ahol csak al­kalmam volt beszélgetni ve­lük, hogy az idegenforga­lom kétirányú utca. Csak akkor lehet eredményes, ha minél nagyobb számban fordulunk meg egymás or­szágában, és serkentő ver­sengéssel, elérhető, csábító árakkal, tartalmas szolgál­tatásokkal szerzünk – és tartunk meg! – vendége­ket. Egy stájerországi vas­kos prospektus húsznál több izommozgató, frissítő prog­ramot kínál: a hegymászás­tól a sárkányrepülésen, kerékpározáson, úszáson, lo­vagláson, szörfözésen, kaja­kozáson át a teniszezésig és horgászásig, a piberi lipi­cai ménes megtekintéséig.

Kufstein dölyfös vára, előtérben az egykori börtön, a Császár-torony.

Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Szentjóbi Szabó László, báró Wesselényi Miklós, Illiero plébános, gróf Teleki Blanka, Löwey Klára és még annyi nagyszerű magyar neve, emléke tolul emlékezetünk küszöbére Kufstein említésekor. Megilletődve baktatunk föl a Kaiserturm, a Császár-torony kopott lépcsőin. Körben az egykori börtöncellák, magyar politikai foglyok szörnyű szenvedéseinek színhelyei. Tárgyilagos, magyar közreműködéssel létesített tárlók a valamikori zárkákban, még a betyárvezér Rózsa Sándoréban is.

A következő délben, amikor az erődítmény egyik tornyának ablakain át fenséges orgonamuzsika áradt az Inn folyó fölött a tiroli hegyek felé, magától értetődően nem az első világháborús hősökre, hanem a XVIII—XIX. században itt raboskodott nagyszerű magyar férfiakra és asszonyokra gondoltunk.

Vendéglátónk és kalauzunk, a kufsteini idegenforgalmi szövetség lelkes és ifjú munkatársa, Hans-Peter Hager minden igyekezetével azon volt, hogy „jóvátegye” a sötét császári idők bűneit. És bár hűvös volt, és hideg esőt küldött havas csúcsai mögül a Wilder Kaiser, rövid sétánkon is megállapíthattuk, joggal kapta állandó jelzőjét ez a város: Tirol gyöngyszeme. Ezerkétszáz esztendővel ezelőtt alapították, egész sor középkori épülete maradt fönn. Ma 14 ezer lakosa van az erdők, mezők, tavak, pompás hegyek övezte, turistaparadicsomnak számító Kufsteinnek.

Nem akartam hinni a fülemnek (és a szememnek sem, hiszen a telefonkönyvben utánaszámoltam), amikor Hager barátunk elmondta: hatvannál több szálloda, panzió, üdülőszállás, ezenkívül száznál több olyan család van a városban, amely hivatásszerűen foglalkozik idegenek elszállásolásával. Jó kétezer vendégággyal rendelkezünk – hangzott a tájékoztatás. Az idei hivatalos árlista szerint Kufstein olcsó, a magyar turista is képes megfizetni, miután 100—200 schillingért is kaphat tiszta, zuhanyozós szobát és bőséges reggelit.

Az innsbrucki Herzog-Friedrich-Strasse; az előtérben (jobbra) a Fehér Kereszt szálló.

Ilyen ár mellett minden bizonnyal még arra is futja, hogy beüljön a „gyöngyszemébe”, Guschelbauerék szállodájának vendéglőjébe, ahol – ha kiszolgálás közben jut rá ideje, akkor – az Auracher Löchl kitűnő hangú háziasszonya énekel-jódlizik a vendégek nem kis gyönyörűségére. És egy kis előzetes: a jövő hónapban magyar üvegművészeti kiállítás nyílik a kufsteini városháza dísztermében.

Ez már valóban a bőség zavara! Nem látta az Ausztriát, aki nem járt Tirolban; és nem látta az Tirolt, aki nem fordult meg Innsbruckban. Ezen a tájon az abszolút profiké a terep az idegenforgalomban, a vendéglátásban. És ami megintcsak sajátos és tisztelni való: a szabott ár és az árleszorítósdi. Milliószám érkezik a turista télen, nyáron egyaránt ide, ahol „az utca végében kezdődnek a havasok”'. Mondom is beszélgetőtársaimnak, dr. Hubert Gundolfnak és Heinz Sillobernek, hogy Innsbrucknak, Tirolnak felesleges a propaganda, itt minden önmagáért beszél. Lehűtenek. „Mi azt akarjuk, hogy vendégeink jól érezzék magukat, értelmesen és kellemesen töltsék el idejüket, ne adjanak ki pénzt hiába, amiért később bosszankodnának. Azt akarjuk, hogy minden korosztály és minden társadalmi réteg megtalálja nálunk azt, amit keres, és főként, hogy visszajöjjön.”

A szállodát, ahol lakom, több mint négy évszázada alapították; a Weisses Kreuz mai gazdája, az Ortner család éppen hat évtized óta áll vendégei szolgálatában. Megszállt a Fehér Kereszt falai között Mozart az apjával és a tiroli parasztok vezére, Andreas Hofer is. – Aligha létezne 520 esztendő múltán is az egykori fogadó, ha gazdái csak a futó vendégeket számlálták volna... Néhány utcával odébb emelkedik a konyhájáról, kényelmes szobáiról nevezetes Fehér Paripa vendégfogadó. Szép és olcsó – szólt a hetven évvel ezelőtti hirdetés, amikor a Plank család megvette a Weisses Rössl-t. Tavaly sok millió schillinges hitellel és nem kevés saját pénzből Werner és Rosemarie Plank átépíttette a vendéglőt és a szállodát. A házat ebben a minőségében 1410-ben említették először a fóliánsok. Ablakai, ajtajai – megtartván a régi stílus minden jellemzőjét – hang- és légszigeteltek, a konyhában mikrohullámmal működő sütő-főző készülékek. De az egyik legjellegzetesebb tiroli ételt, a vagdalt hússal, májjal és fűszerrel „elbolondított” pirított krumplit mégis vasserpenyőben hozza elénk a fogadós. „Mert ez csak így igazi” – jelenti ki Werner Plank, a városi tanács idegenforgalmi bizottságának elnöke...

Mesébe illő valóság: az Auracher Löchl szálloda és étterem.

Az 550 ezer lakosú Tirol tartományban 350 ezernél több vendégágy várja az idegent; fele szállodákban, panziókban, vendégfogadókban, a másik fele magánházaknál. Legnagyobbrészt falun, olyan udvarházakban, ahol a család egy- három szobát (vagy éppen tízet is!) kiad. Kíváncsiak az árakra is? Egy személynek, egy hétre, reggelivel együtt hétszáz–ezerkétszáz schilling, azaz 1600–2750 forint. Hideg-meleg víz, zuhanyozó, tiroli szalonnás uzsonna, üdülőhelyi díj, vendégbiztosítási díj már az árban foglaltatik. És persze kedves fogadtatás, szíves látás, miként a vendégnek kijár. Mindezt a 254 idegenforgalmi szervezet hivatalosan is szavatolja. Évtizedek óta, közmegelégedésre.

Hallották, hogy évszázadok után vetélytársa lett a salzburgi galuskának és a Mozart-golyónak? A Mozartkugel-t gyártó Fürst cukrászdában nemrég „megkomponálták” a 300 éve született zeneszerző tiszteletére a Bach-kockát. Nem diétás nyalánkság: csokoládé és diókrém, marcipán, tejszín és egy kis konyak van a kompozícióban. A 800 esztendős alapokon nyugvó salzburgi K+K vendéglő főpincére, a magyar származású Attila – tekintettel a hirtelen érkezett melegre – mégsem Bach-kockát, hanem finom gyümölcsfagylaltot ajánl desszertként. Gerhard Bacher, a Mozart-város polgármester-helyettese fagylaltozás közén újságolja:

– Tavaly 1,6 millió éjszakát töltöttek vendégeink Salzburgban. Az ide látogatók sorrendjében a 8. helyen a magyarok vannak, jócskán megelőzik például a svédeket és korunk sokat utazó nációját, a japánt is. A szocialista vezetésű tartományi főváros elsősorban az idegenforgalomból, másodrészt a nemzetközi kereskedelemből (közel a nyugatnémet határ), valamint a kisiparból és kiskereskedelemből gyarapodik. A munkanélküliség 3 százalék körüli, majd’ fele az országos átlagnak. Az idegenforgalomra Salzburg alig-alig kap valamit a központi pénzekből, mégis boldogul, mert „mindenki teszi a dolgát”. Itt 138 ezer házigazda él – szögezi le Bacher polgármester-helyettes. – A város apraja-nagyja született vendéglátó.

Nem hallgatja el a gondokat sem: a többi között a kongresszusi turizmus is sajátossága Salzburgnak. De nagyon sokan vannak, akik vetélkednek vele. Kifizetődőbb lenne a gyógyturizmus fejlesztése, iszap-, keserűsó- és kénes ivóvízkúrákat ajánlhatnánk mindenekelőtt a menedzser- és keringési betegségek ellen. „Most már csak a szállodásokat kell meggyőznöm az ötlet életrevalóságáról...”