Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Egy örmény hős elárultatása és elhallgatott története

Az újságíró archívumából: Egy örmény hős elárultatása és elhallgatott története
Flesch István

Flesch István, a Magyar Távirati Iroda Táncsis Mihály-díjas (1997) nyugalmazott szerkesztője egész életre szóló mély benyomást szerzett az országról és népéről, amikor 1966 decemberében különtudósítóként beszámolhatott Alekszej Koszigin szovjet kormányfő törökországi hivatalos útjáról. Akkor megadatott neki az az élmény is, hogy még közelről láthatta Iszmet Inönüt, a török függetlenségi háború Atatürk melletti másik hős hadvezérét. (A képen: Çanakkale / Dardanellák: a Kilitbahir, azaz "tengeri zár"; 1462-ben építették a Gallipoli-félszigeten, a Dardanellák legszűkebb pontján.)

Ez az ankarai és isztambuli kiküldetés határozott irányt szabott a fiatal MTI-s további pályájának. Nem csupán azzal, hogy kitűnő és segítőkész csehszlovák kollégák, a magas vendéget kísérő és ismerő moszkvai tudósítók nagylelkűen bevonták őt is egy általuk kezdeményezett és lebonyolított „közös” miniszterelnöki interjú elkészítésébe. Hanem azáltal is, hogy a védőszárnyuk alá vett fiatalabb magyar kollégát egyikük nem sokkal később beajánlotta régi ismerősének, az MTI főszerkesztőjének, hogy őt küldjék ki állandó tudósítónak Prágába… Így is történt.

Aztán múltak az évek, jött Tokió és Bonn, de az addigra már idősödő és tapasztaltabb MTI-snek a tudata és szíve mélyén örökre megmaradt Törökország is – és vele szorosan összekapcsolódva a két cseh önzetlenségének és barátságának emléke… Amikor Bonnból hazatért – és immáron egy új világba – erősen feltámadt benne a régi emlék és az érdeklődés a Török Köztársaság, valamint az alapító nagy államférfiak és bátor katonák fényes nemzedéke iránt.      

Írásainak a sokak által kedvelt és még többek által nem ismert Türkinfo kétnyelvű magyar–török kulturális alapítvány hírportálja adott publikálási lehetőséget. A digitális folyóirat alapító főszerkesztője Tarik Demirkan újságíró és író, tekintélyes nyugati médiák, közöttük a BBC tudósítója. A turkinfo.hu kormányoktól független szervezet, amely fő hivatásának tekinti a két ország életének kölcsönös bemutatását a történelmi és ma is élő hagyományok, a művelődés, a művészetek, az irodalom, a zene, a turisztika és a kulináris élvezetek világából.

A képen: Sarkis Torosyan tüzér százados.

Bár az alábbi dolgozat két és fél évvel ezelőtt, 2015. ápriis 10-én jelent meg a Turkinfo portálon, semmit sem vesztett értékéből, ezért az Infovilág jó szívvel ajánlja elolvasásra. Lapunk meggyőződése, hogy sokak számára forrásmunkaként használható.

Törökországban nem először történik, hogy egy világtörténelmi hátterű könyv megjelenése országos, sőt nemzetközi eseménnyé válik. Abban az értelemben mindenképpen, hogy az írás azonnal nagy visszhangot kelt, s megdöbbenti vagy egyesen megrendíti a hazai és külföldi értelmiségi olvasók jelentékeny részét. 

Ilyen alkotás volt 2004-ben Fethiye Çetin írónő és politikai aktivista Nagyanyám című történelmi emlékirata, „igaz családregénye”, amelyben a szerzőt váratlanul ráébresztik arra, hogy ő is egyike annak a mintegy kétmillió töröknek, akinek legalább az egyik nagyszülője örmény gyökerű. S aztán pontosan leírta, hogy mi is történt hazájában az örményekkel 1915-től kezdve…

Az újabb példa 2012-ből való. Ez is az egyre inkább feléledő nemzeti emlékezés folyamatába illeszkedik, amely annak mértékében erősödik, ahogy közeledik a megmaradt törökországi kis örmény közösség és a világ sok országában jelen lévő mártírutód diaszpóra közös centenáriumi emléknapja, 2015. április 24. Száz évvel azelőtt azon napon kezdődött meg az oszmán állam gazdasági, művészeti és társadalmi életét oly sokban gazdagító örménység tragédiája, elpusztítása.

Ennek az említett újabb könyvnek a példája azonban sokkal bonyolultabb. Olyan műről van szó ugyanis, amely a cselekmény színterétől sok ezer kilométer távolságban, jóval később, már az Egyesült Államokban született, s hosszú évtizedekre, mintegy mély álomba merülve, várta feltámadását. Addigra azonban szinte teljesen elsüllyedt az ismeretlenség és nemcsak a lassú tengerentúli felejtés és érdektelenség, hanem a jól átgondolt, módszeres, hivatalos törökországi feledtetés homályában is. Az örmény szerző, Sarkis Torosyan kapitány az eseményeket, vagyis életének történetét, hadszíntéri élményeit csak majd egy évtizeddel később, 1929-ben vetette papírra. Munkáját nyomtatásban is először csak 1947-ben adta ki angolul a bostoni Meadow Publishers. A Dardanelláktól Palesztináig címmel megjelentetett mű példányai ma már lényegében fellelhetetlenek.

Ám mégis akadt valaki, mégpedig egy török tudós, akinek a szeme sok évvel ezelőtt megakadt egy ilyen ritka köteten egy amerikai ismerőse könyvtárszobájában. Ez a meghatározó élménye késztette a későbbiekben arra, hogy ezt a könyvet törökre fordíttassa és a saját magyarázataival, jegyzeteivel ellátva megjelentesse 2012-ben. Dr. Ayhan Aktar, aki jelenleg az isztambuli Bilgi Egyetem szociológiai intézetének tanára, tekintélyes szociológus-történész, író és publicista, az 1992–93. akadémiai évben vendégkutatóként a Harvard Egyetemen végzett tanulmányokat, s akkoriban Heath W. Lowry professzor külön vendégszeretetét is élvezte. Utóbbi korábban Törökországban is tanított, s a könyv „török újrafelfedezése” is az ő washingtoni lakásán történt.

A képen: Torosyan örmény felkelőkkel.

Aktar már negyvenéves volt, és az isztambuli Marmara Egyetem szociológiai és nemzetközi kapcsolatok intézetének munkatársaként a történettudományok területén is gazdag tapasztalatokkal rendelkezett. De amit a polcról levett könyvben olvasott, merőben új volt számára. Egyre izgatottabbá vált. Miként volt lehetséges – kérdezte magától –, hogy sem egyetemi tanulmányai, sem pedig most egyetemi munkája közben sem hallott soha arról, hogy egyáltalán élt valamikor egy ünnepelt oszmán–örmény kapitány? Egy vérbeli hős, aki az antant nagy túlerőben lévő haderejével szemben hatékonyan védelmezte a Dardanellák, a Çanakkalei-szoros reá bízott parti szakaszát. S aki az Ertuğrul erőd ütegállásából parancsnokként tüzet vezényelve 1915. február 19-én elsüllyesztette a támadók egyik hadihajóját. Aktar feszülten falta az oldalakat, amelyek hirtelen mind több ismeretlen tényt tártak fel előtte. Kiderült, hogy az örmény tiszt március 18-án megsebesült, s a hadikórházban nagy megtiszteltetés érte: Enver pasa főparancsnok és hadügyminiszter kíséretével meglátogatta, s méltatva a sebesült hős hazafias érdemeit, előléptette. Torosyan akkor lett százados.

Ayhan Aktar számára azonban merőben új volt az is, hogy később Sarkis Torosyan századost a pasa Konstantinápolyba rendelte, s a fővárosban hősnek kijáró fogadtatásban részesítette. Az örmény katona május 18-án megkapta a birodalom egyik legmagasabb kitüntetését, a Magasztos Oszmán Állam Katonai Érdemrendjét. Az Aktar által újra felfedezett könyv bevezetőjét éppen annak az arab betűs, oszmán nyelvű hivatalos okmánynak a fényképe díszítette, amely az érdemrend odaítélésének részletes indoklását tartalmazta. A pasa díszes szalonjában a „Dardanellák, Çanakkale örmény hőseként “ bemutatta jelen lévő német katonai tanácsadóinak, Liman von Sanders marsallnak és Colmar Freiherr von der Goltznak…

Torosyan az angolból törökre fordított könyvének címlapján.

„Mi tagadás, forgott velem a világ, minden összezavarodott bennem” – írta visszaemlékezve Aktar. Akkor, 1993-ban a washingtoni lakásban a könyvet olvasva és az amerikai professzorral esténként órákon át beszélgetve mélységes döbbenet érzése járta át. Miközben Torosyan tüzér százados 1915 háborús hónapjaiban ágyúinak bombazáporával „oszmán hazáját” védelmezte, megkezdődött a „tehcir”, az örmények hivatalosan áttelepítésnek nevezett elhurcolása, sokak lemészárlása. Ennek híre Torosyanhoz is eljutott, s emiatt a tavaszi hónapokban családjáért érzett kínzó aggodalom gyötörte. Egy időre még megnyugtatta a nagy hatalmú pasa iránta tanúsított elismerő érdeklődése és az előléptetés. Főképpen azonban az a körülmény, hogy Enver eredeti utasítása szerint a „tehcir” kényszerítő hatálya alól elvben mentesíteni kellett azokat az örmény családokat, amelyeknek valamely tagja az oszmán haderőben szolgált tisztként, katonaorvosként, esetleg gyógyszerészként. Erre a rendelkezésre Talat pasa belügyminiszter aláírásával külön üzenetben is felhívták több helyi tartományi vezető figyelmét. Csakhogy ezt az „elvi emlékeztetőt” legtöbb esetben egyszerűen figyelmen kívül hagyták, s a többi örményhez hasonlóan az örmény katonatisztek családjainak legnagyobb részét is elhurcolták. Mindenekelőtt a Talat-féle belügyminisztériumi bürokrácia „tiszta török fajú” vezetői érvényesítették akaratukat, s a „kivételezésekkel” szemben mindenféle „nyomós érvet” felsorakoztatva hajszolták a szíriai sivatagokba, a biztos halálba az örmény tiszti családokat is.

Ám az örménypusztításban mindenki másnál találékonyabbnak bizonyult Salih Zeki, az ifjútörök önkényuralmi rendszer népirtó politikájának egyik legkészségesebb, legkegyetlenebb végrehajtója. Ő az oszmán hazáért a nyugati fronton vérét hullató, de általa gyűlölt örmény Sarkis Torosyan esetében azzal játszotta ki az „elvi utasításokat”, hogy a hadszíntérről költött álgyászhírt küldetett a családnak: „Szomorúan tudatjuk, hogy fiuk elesett a Çanakkale környéki harcokban.” Ezt a hazug hivatalos értesítést kapták meg Torosyanék. Így már nem volt akadálya annak, hogy a közép-anatóliai Kayseri tartomány Everek városkájából (ma Develi) deportálják Torosyan szüleit és testvérhúgát. Amikor egy idő után Torosyan nyugtalankodni kezdett amiatt, hogy sem leveire, sem pedig heti egyszeri táviratára nem érkezett válasz, a hadügy-minisztériumban felkereste Enver pasa titkárát. A magas rangú hivatalnok meghallgatta panaszát, s táviratot küldött Everekbe. Ebben utasította a helyi elöljáróságot, hogy kutassák fel a családot, s erről azonnal küldjenek értesítést. Az előzékeny titkár két nap türelmet kért. Amikor az örmény százados két nap múlva ismét megjelent, már ott volt a válasz: Salih Zeki fondorlatos módon arról tájékoztatta a minisztériumot, hogy Torosyan tüzértiszt családját „tévedésből valóban áttelepítették”, mindamellett ő maga minden tőle telhetőt megtesz a „család felleléséért és hazaviteléért”… Megkezdődött, jobban mondva folytatódott Torosyan hitegetése.

A hadügy-minisztériumi titkár változatlanul udvarias és tisztelettudó magatartás tanúsított irányában. Megígérte, hogy a „kitelepített” örmények útvonalán található távíróállomásokra a nyomozás céljából üzenetet küld, sőt szavaiból mintha az derült volna ki, hogy Salih Zekit még büntetéssel is megfenyegették arra az esetre, „ha nem keríti elő a százados családját”. Ugyanakkor mégis azt ajánlotta, hogy Torosyan keresse fel Talat pasát, s neki adja elő ezt a valóban inkább reá tartozó „belügyi esetet”. Ekkor azonban végleg megfeneklett a dolog. Torosyan kétségbeesésében elment ugyan a belügyminisztériumba, de Talat pasa titkáránál áthatolhatatlan falba ütközött. „A pasa csak előzetes egyeztetés alapján fogad feleket” – jelentette ki főlényesen. Ennek a gőgös visszautasításnak, a személyes találkozó megakadályozásának hatására fordult meg az oszmán–örmény tüzértiszt fejében először a bosszúállás gondolata…

Torosyan könyvében azt állítja, hogy a nem muzulmán frontkatonák családtagjainak mentesítését, Enver „irányelvének” alkalmazását lényegében maga Talat szabotálta el; az erre vonatkozó rendeletet semmibe vette. Még azon az áron is, hogy emiatt meggyűlöli őt a hatalom fő birtokosa, Enver. Sőt, Talat – az örmény szerző szerint – odáig ment, hogy aki e kérdésben ujjat merészelt húzni vele, azt eltakaríttatta az útból, titokban eltétette láb alól. Erre vonatkozólag Torosyan százados könyvében leírja saját szomorú tapasztalatát. Egy megfélemlített idős örmény nő segítségével tőrbe akarták csalni. Az asszony az ő segítségét kérte férje számára, akit állítólag elvittek útépítésre. Torosyant meghívta vacsorára, amelynek a végén egy nyilvánvalóan jó előre kiforralt terv szerint váratlanul rájuk törtek. A támadók ordítozása és a keletkezett zűrzavar közepette Torosyannak sikerült egérutat nyernie, de még hallotta, hogy valaki azt kiáltozta, hogy „biztosan nem hatott a méreg… Lépjünk olajra!” Ő az ügyet másnap jelentette a hadügy-minisztériumban, majd elmesélte társainak a tiszti kaszinóban is. Vizsgálat indult. Négy embert letartóztattak, s megállapították, hogy Talat pasa belügyminiszter bérgyilkosokat küldött Torosyanra. De ezt nyilván csak maguk között tárgyalhatták, a nyilvánosság elé nem szivároghatott ki semmi sem. A merénylet fő szervezője állítólag Fahriye hanım (asszonyság) volt. Ez a romlott erkölcsű asszonyság, a pasa szeretőinek egyike, már korábban kétes hírnevet szerzett azzal, hogy 1916-ban köze volt Yusuf Izeddin efendi, a trónörökös herceg meggyilkolásához. A hercegről köztudott volt ugyanis, hogy ellenzi az ifjútörök bizottság háborús politikáját, s a világháború alatt kijelentette: a harctereken hiába esnek el a haza gyermekei. Emellett állást foglalt amellett, hogy a birodalom – Németország háta mögött – kössön különbékét az antanttal. A trónörököst csuklóján felvágott erekkel holtan találták palotájában. Az ifjútörök kormány hivatalosan öngyilkosságot emlegetett. A közvélemény azonban annak feltételezésére hajlott, hogy a trónörökös ugyanúgy gyilkosság áldozatává vált, mint apja, Abdülaziz szultán, akinek erőszakos halálát szintén öngyilkosságnak tüntették fel.

Most még vissza kell térnünk, Salih Zekire, erre a hitszegő és agyafúrt oszmán hivatalnokra, aki az első világháborús örmény tragédia éveiben vált hírhedtté.

A szerző izgalmas dokumentum-beszámolója itt folytatódik, tessék kattintani!