Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Andi ballag – Rómáig, Amerigo Tot emlékéig

Andi ballag – Rómáig, Amerigo Tot emlékéig
Kocsis Tamás

Andink elballagott a budapesti Deutsche Schule végzősei között, kezében egy magasra tartott léggömb unikornissal, magyarul: a mitikus ősállat egyszarvúval, ki tudja, miért éppen azzal. Talán azért, amiért az iskola magyar tagozatának vezetője „félérett felnőttekként” titulálta derűs mosollyal a szája sarkában az egész nemzetközi csapatot, benne őt is. S talán nem csak azért, mert még előttük áll az érettségi…

Családi ajándéka unokánknak az érettségi után néhány osztálytársával – egy római vakáció, amihez az anyagi alapokat a ballagást követő ünnepi ebéden kapta meg. Az alábbi sorokat pedig szellemi háttérnek szánom Rómáért rajongó nagyapjaként… 

Amerigo Tot (Fehérvárcsurgó, *1909, Róma, †1984) a magam mércéje szerint azért Tóth Imre is, mert így írta alá azt a levelét, amelyet röviddel a halála előtt kaptam tőle, s egyedülálló ritkaságként maradt meg személyes kincseim között. Ha így írta, biztosan azért tette, mert magyar művésznek érezte magát, amikor az MTI egyik vezetőjeként tett római látogatásom előtt fotografálási céllal összeállított számomra egy listát, „Magyar nyomok Rómában” címmel. Ismétlem, magyar szobrásznak tekintem, hiszem a legnagyobbnak a huszadik századiak közül, nem pedig magyar származásúnak, ahogyan mások oly szívesen emlegetik őt és önmagukat, ami másfajta kötődés az otthonhoz a világban, (nem csak) Tamási Áron szemüvegén át: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

A képen: Csurgói Madonna

Pedig Imre 1937-ben lett az olasz művészeti élet egyik legmarkánsabb tartóoszlopa, s élete végéig nem szakadt el Rómától. Így méltán került be a világ immár klasszikusnak számító képzőművészeinek névsorárába Amerigo Tot néven, bár a kozmopolitáknak fáradozniuk kell valamennyit, ha egyáltalán rá akarnak jönni, hogy ez az „Amerikai” (Amerigo) keresztnevet viselő, „Tót” vezetéknevű olasz – bizony ízig-vérig Fejér megyei magyar, aki a szép nevű Fehérvárcsurgón született. Műteremlakása a Via Marguttán volt, amely – aligha véletlenül – a magyarok örök zarándokhelyévé vált. Síremléke pedig – történetesen egy másik magyar szobrász óriás, Melocco Miklós alkotása – nem másutt, a Farkasréti temetőben áll… 
Nekem az élet kis fintora, hogy az előbb emlegetett, tőle kapott listán ott szerepel az 1760-ban alapított Caffe Greco is (pontosan az emblematikus „Spanyol-lépcső” lábával szemben nyíló kis utcácska elején áll), amely ma is az „Örök Város” legpatinásabb kávézója (legutóbb 2006 szeptemberéből tanúsíthattam), amelyik a nevét egy XVI. századi külfölditől, egy másik kor „Amerigo Tot”-jától kapta. A krétai származású halhatatlan festő, El Greco a névadó (eredetileg a Domenikosz nevet viselte, de ki emlékezik erre, hiszen naggyá „A Görögként” vált a világ számára), akit talán épp úgy olvasztott magába akkor Róma, mint utóbb a magyar szobrászt. Ő, mint sajátos művészettörténeti lábjegyzet keveredett bele az emlékeimbe: ahol El Greco kávézgatott oly szívesen, „ez volt Liszt Ferenc kávézója is, mert a közelben lakott a lánya”.

Amerigo Tot: Történelmi ellipszis (Vatikánváros)

A Hotel Imperial, a Via Veneto elején két okból is felkiáltójelet kapott Tóthtól alias Tottól: főként azért, mert itt lakott 1911-ben Ady Endre, s ezt most is emléktábla hirdeti. Igaz, a harmadik évezredben már csak a főrecepciós tudott róla, az ifjabb akkor ébredt rá, amikor főnöke felszólítására megmutatta „az ajtó mellett, jobbra felül” a táblát feleségemnek és nekem, de ezek után talán ő is megtudakolta, kiről árulkodik a felirat. A másik ok sem mellékes, a szomjas magyar vándornak semmiképp: „A szomszéd bárban adják a legjobb jéghideg vizet a kávé mellé.” A Tóth/Tot-listát nem idézhetem a végtelenségig, de kiderül belőle, hogy van Rómában emlékhelye Hunyadi Jánosnak épp úgy, mint az egykor pápaságra áhítozó Bakócz Tamásnak, vagy Rákóczinak és Széchenyi Istvánnak; Zrínyi-villa is megbúvik az elpusztíthatatlan házak között, s joggal lehetünk büszkék Garibaldi magyar tábornokának, Türr Istvánnak a valakik által a harmadik évezredben is gondozott szobrára, úton a Vatikán felé. Ott meg, a Szent Péter tér alatt, a Bazilikában, 1980 óta, a magyar kápolna oltár mögötti záró falat Amerigo Tot magyar történelmi jeleneteket felidéző varázslatos domborműve díszíti. Saját listáján önmagát nem említi, csak annyit írt erről: „Magyarok Nagyasszonya-kápolna. Varga Imre szobrai csodálatosak”. Csak remélem: a lista segítségével készült képeknek legalább egy része túlélte az MTI Fotóarchívumában az utóbbi évtizedeket…

A ma a menekültek táborozásáról is ismert Termini pályaudvarhoz írt megjegyzése pedig: „Itt még a taxis is ért magyarul”. És – ezt már én teszem hozzá – minden buszvezető tudja, hogy a főbejárat feletti fém dombormű alkotója Amerigo Tot. Mi a zsenialitása? Nem vállalom rá a feleletet. De itt döbbentem rá: ha van olyan képzőművészeti alkotás, amelyik csak eredetiben és a maga helyén csodálható, akkor rátaláltam. Csak a térről magáról és kizárólag olyan távolból élvezhető igazán, ahol az egész művet egyszerre tudja átfogni az emberi szem. Minden más – fénykép, rajz, bármi egyéb a Termini homlokzatáról – eleve torzó. Így akarta az alkotó? Talán, de ez nem csupán a művész, a művészet egyik megfejthetetlen titka is.


És Tóth Imre alias Amerigo Tot halhatatlanságáé, a magyaré, akinek már biztosan ott a helye a világ örök nagyjai között...