Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: robbantásos szabotázskísérlet a győri vagongyárban

Az újságíró archívumából: robbantásos szabotázskísérlet a győri vagongyárban
Flesch István

Történet egy Churchill által is méltatott angolbarát török fegyverkereskedőről, aki homokszemeket akart szórni a németbarát magyarok 2. világháborús hadigépezetébe. A Magyar Távirati Iroda 1942. április 8-án, 14 óra 35 perckor az alábbi közleményt adta ki: (Nyitó képünkön: bombatámadás a szövetségeseknél hadianyagüzemként nyilvántartott győri vagongyár ellen.)

Győrben ellenséges ügynökök nagyobb szabású szabotázst akartak megkísérelni. E szabotázskísérlet a hatóságok ébersége folytán meghiúsult. A lefolytatott nyomozás során az ez ügyben közreműködő személyeket sikerült elfogni, akik valamennyien jelenleg is az ügyészség őrizetében vannak. Az eljárás ellenük folyamatban van, amelynek befejezéséig a nyomozás érdekében további közleményt adnak ki.

A győri szabotázscselekmény ügyében gyorsan megszületett az ítélet, amelyről a hírügynökség 1942. április 13-án, 17 óra 40 perckor már be is számolhatott. Az MTI-jelentés most már tisztázta azt is, hogy a terheltek „egy hadiüzemben terveztek géprobbantást”.

Ezért „a magyar királyi honvédvezérkar főnökének bírósága mint rögtönítélő bíróság a győri szabotázsügyben kötél általi halálra ítélte Nádas Ernő magántisztviselőt, Marton Dezső színházi titkárt és Piesz Irma háztartási alkalmazottat. Nádas Ernőn az ítéletet 1942. április hó 11-én végrehajtották, míg a honvédvezérkar főnöke a halálbüntetést Marton Dezsőnél életfogytiglani, Piesz Irmánál pedig 15 évi fegyházra változtatta át. A még letartóztatásban lévő többi vádlott, mégpedig Singer Endre, Szántó (Strasser) György, Lengyel (Lőwi) Endre, Neubauer György és Békeffi László ügyében a rendes hadbíróság fog a közeljövőben ítéletet mondani.

Ezekben az iratokban még nem szerepelt – későbbi elítélésekor azonban nyilvánosságra került – annak a külföldinek a neve, aki mintegy „hivatalból keveredett bele” a győri hadiüzem, a Magyar Waggon- és Gépgyár ellen tervezett robbantásos akcióba, s akit egy török történész, Rıfat N. Bali évtizedekkel később (a közeli múltban megjelent könyvében) úgy jellemzett, mint nagy kalandort, műgyűjtőt, valamint lelkes és bőkezű emberbarát adakozót. Ezenfelül pedig – messze nem utolsósorban – még mint olyasvalakit is, aki a Török Köztársaság első éveinek üzletemberéből a 2. világháború idején a brit Különleges Műveletek Végrehajtóinak (SOE) ügynökévé átváltozva a nácik ellen dolgozott Magyarországon és Romániában. Ezt a szervezetet 1940-ben hozták létre, hogy a németek megszállta Európában, majd a japán uralom alá került Délkelet-Ázsiában kém- és hírszerző tevékenységet folytasson, szabotázscselekményeket hajtson végre, s támogassa az ellenállási mozgalmakat. A beavatottak maguk között cégüket tréfásan londoni irányítóközpontjuk székhelye után a Baker Street szabadcsapatainak nevezték, vagy Churchill titkos hadseregeként, esetleg keserű gúnnyal a „nem éppen úriemberek módjára vívott háború minisztériumaként” emlegették.

De ki is volt ez a rejtélyes külföldi személy, aki SOE-ügynökként tartós nyomot hagyott Magyarországon? Kétségtelen, hogy tevékenységének nem országunk volt legsikeresebb terepe, ez azonban nem rajta múlt. Ezt még később megvilágítjuk. Kétségtelen viszont az is, hogy jelenleg két ország is verseng azért, hogy magáénak mondhassa „dicső fiát”. Isztambulban és Ankarában török, Szarajevóben pedig bosnyák James Bondként reklámozzák történetünk hősét. Vagyis „páratlan érdemeit tekintve” Ian Fleming angol szerző képzeletbeli regényalakjához hasonlítják, aki szerteágazó kalandjai során megbízatásait a brit titkos felderítő szolgálattól, az MI6-tól kapta mint 007-es sorozatszámmal rejtjelzett embere. Fleming saját háborús titkosszolgálati tapasztalatai alapján sok valós személyből gyúrta össze a legendássá vált 007-es ügynököt, úgy tudni azonban, hogy alkotás közben elsősorban saját fivérének, Peternek a bátor példája lebegett a szeme előtt, aki a második világháborúban az ellenséges vonalak mögött Norvégiában és Görögországban sikerrel vett rész veszélyes vállalkozásokban.

Cikkünk főszereplője – akit most már valóban ideje megnevezni – törökül Satvet Lütfi, bosnyákul Safet Lutvo, 1889-ben született a boszniai Trebinjében. Az apa, Resulbegoviç-Resulbeyzade családjára összesen nyolcszor köszöntött gyermekáldás. Az 1877–1878. évi török–orosz háború utáni „területrendezés” következményeként Szerbia és Montenegró önálló lett, az 1878-as berlini kongresszus határozata értelmében azonban Boszniát és Hercegovinát az Osztrák–Magyar Monar-chia szállta meg, majd az „okkupáció” után 1908-ban annektálta, vagyis bekebelezte, saját területéhez csatolta. A családfő, Resulbeyzade Süleyman bej korábban, még az Oszmán Birodalom idején magas méltóságot viselt a helyi oszmán közigazgatásban: megillette az 1843-tól rendszeresített mir-i miran cím. Ez mintegy a civil megfelelője volt az oszmán–török hadsereg altábornagyi rangjának. Az „okkupáció” után megkezdődött a bosnyákok elvándorlása a birodalom belsejébe, így később Süleyman bej családja is felkerekedett és áttelepült Konstantinápolyba.

Itt igen előkelő körökben mozoghattak: Süleyman bej egyik unokaöccse, Hasan bej a szultán közvetlen közelében viselt tisztséget, az uralkodó egyik szárnysegédjeként szolgált, törökül hünkâr yaveri címmel, unokahúga pedig felesége volt a posta- és távíróügyi miniszternek, Hüseyin Hasib bejnek. A gyermek Satvet Lütfi, aki otthon, Boszniában már hozzászokhatott egy tekintélyes oszmán tisztségviselő tágas udvarházának, konakjának kényelméhez, Konstantinápolyban is élvezhette előkelő születésének előnyeit, a prominensek lakta Fatih-Sarıgüzel negyedének kis palotájában cseperedett fel. Hadapródiskolát végzett, majd jogi tanulmányokat folytatott. Nehezen kezelhető, makacs ifjúnak ismerték. Tizenöt éves korában, 1904-ben hasonló gondolkodású társai élén forradalmi bizottságot alapított, hogy megdöntsék II. Abdülhamit szultán uralmát. A besúgók közismerten kiterjedt rendszerében a kiskorúak komolytalan kísérletükkel gyorsan lelepleződtek.

A birodalom fővárosában azonban a boszniai gyökerű ifjút továbbra is foglalkoztatta az önkényuralom felszámolásának gondolata. Számára ehhez ösztönzésül szolgált, majd egész további életére kihatott az oszmán császári házból származó, de ellenzéki Sabahattin herceg gondolatrendszere és művei. A herceg a századelő párizsi emigránsainak sorában először az ifjútörök mozgalomhoz csatlakozott. Elsősorban az angolszász világ, a britek társadalmi gyakorlata és teljesítményei nyűgözték le, s megalakította a Magánkezdeményezés és Decentralizálás Szövetségét, amely elsősorban az Oszmán Birodalom nem muzulmán lakosságára gyakorolt vonzerőt. Sabahattin azonban szakított az ifjútörökökkel, s politikai ellenfeleik vezéralakja lett. Az1908-ban helyreállított, kezdetben alkotmányos kormányzás idején hazatért Párizsból. Az akkori választásokon az ellenzék a herceg Oszmán Liberálisok Pártjában tömörült. Satvet Lütfi a herceget mesterének tekintette, s mint tanítványa Sabahattin „magántitkárává” lépett elő. Ez a kapcsolat sírig tartó barátsággá fejlődött.

A hadseregben közben erjedés kezdődött, katonatisztek egy csoportja fellépett az ifjútörök Egység és Haladás Bizottságának egyeduralma ellen. Satvet Lütfi lelkesen csatlakozott e magukat „honmentőknek” nevező katonatisztek (Halaskȃran-i Zabitan) mozgalmához. Az ifjútörökök elleni lázadás balul ütött ki, a hatalomátvételi próbálkozást meghiúsították, Satvet Lütfit a hadbíróság 1913-ben életfogytiglani kényszermunkára ítélte. A herceg még élő befolyása, kapcsolatrendszere megmentette a büntetéstől, s szabadlábra helyezése után kijutott Franciaországba. Onnan azonban még visszatért az első világháború előtt, amelynek kitörésekor Bursába, majd Angorába, a későbbi Ankarába száműzték. Ám itt sem nyugodott, s megalapította a Béke és Biztonság Pártját… Ám a herceg segítségére a továbbiakban már nem számíthatott. Sabahattint ugyanis még 1913-ban azzal vádolták, hogy a vesztes Balkán-háborút követő zűrzavarban köze volt a fegyverszünetet aláíró Mahmut Şevket pasa nagyvezír meggyilkolásához. Az Enver pasa vezette ifjútörök bizottság ezt az esetet használta fel arra, hogy az egész országban vaskézzel katonai diktatúrát vezessen be. Így végleg megszilárdult az Enver, Cemal és Talat pasákból álló triumvirátus nem hivatalos hatalmi szerve, amely önkényuralmi eszközeivel belevitte Törökországot az első világháború vérzivatarába. A herceget letartóztatták, de még külföldre tudott szökni, s az első világháború éveit ott töltötte. Az ifjútörökök bukása és a háború után hazatért, s most már kiadhatta Hogyan menthető meg Törökország? című korábban betiltott munkáját. Több írásával támogatta Mustafa Kemal pasa felszabadító háborúját, 1924-ben a köztársaság mégis újra távozásra kényszerítette, miután törvényben mondták ki az Oszmán-ház jogfosztását, tagjainak száműzését. 1948-ban hunyt el Svájcban.

„Tanítványa”, Satvet Lütfi azonban hű maradt „atyai mestere” szellemi örökségéhez, elsősorban ahhoz, amit a magánvállalkozás és -kezdeményezés gondolatkörében reá hagyományozott. Első lépésként vállalta a korszak legnagyobb olajvállalata, a Royal Dutch törökországi képviseletét. Valósággal halmozta üzleti sikereit, amelyek megkoronázásaként elvette feleségül egy német fegyvergyáros leányát. Ily módon újabb jövedelmező üzletággal gyarapíthatta gyümölcsöző kereskedelmi tevékenységének körét. Húsz teljes éven át szerződéses viszonyban állt a török nemzetvédelmi minisztériummal fegyver- és lőszerbeszerzésre vonatkozóan. A kötelező családinév-felvételt előíró 1934. évi törvény alapján immáron Satvet Lütfi Tozanként (jelentése: por- vagy homokszem) mutatkozhatott be. 1938-ban a diplomácia területén is vállalkozott próbatételre. Finnország ugyanis kinevezte tiszteletbeli isztambuli főkonzuljának. A diplomatacím ezután minden ajtót megnyitott előtte, ismeretségéért sokan versengtek.

Amikor Hitler megtámadta Lengyelországot, Satvet Lütfi Tozan éppen Varsóban tartózkodott, hogy fegyvert és lőszert vásároljon lengyel fegyvergyáraktól a török nemzetvédelmi minisztérium megbízásából. Még Varsó eleste előtt átjutott Romániába. Itt találkozott olyan személyiségekkel, akik szerint ha elkerülhetetlen lesz is országuk hadba lépése, fenn kell tartani a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel. Nehéz pontosan követni Tozan balkáni utazásainak nyomvonalát, annyi azonban bizonyos, hogy a török állampolgárságú kereskedő igen előnyös fegyverszállítmányozási üzleteket kötött hazája számára. Amikor még Bukarestben megtudta, hogy Románia Görögországból akar hadianyagot behozni, rögvest megjelent Athénban, s lecsapott a kínálkozó alkalomra: egy görög fővárosi fegyvergyárban kitűnő üzletet ütött nyélbe nagy mennyiségű tüzérségi muníció, gránát Törökországba történő kiviteléről. Folyton-folyvást nőtt fegyverkereskedői tekintélye, híre-neve, s a háború alatt szépen gyarapodott vagyona. Bátran dacolt nem kis veszélyekkel, amikor az egyik háborús övezetből a másikba igyekezett. Hadianyag-beszerzési tevékenysége lehetőséget biztosított arra is, hogy a legmagasabb szintű politikai kapcsolatait kamatoztassa a nyugati szövetségesek javára: ami fontosat megtudott, rögtön továbbította hozzájuk. A fasiszta Olaszország görögországi agressziója idején Tozan jugoszláv területről szerzett be fegyvereket a hősiesen küzdő görög katonák számára, s Jugoszláviában meg is sebesült a német támadás közben.

Török források szerint 1941 júliusában hazatért a fegyveres semlegességét meghirdető Törökországba, s két hónapot pihenéssel töltött Emirgan parki isztambuli villájában. Majd új kalandokba vetette bele magát a világháborús Európában: 1941 augusztusának végén bejutott a nácik által lerohant Görögországba, és segített az ellenállási mozgalomnak – feltételezhetően fegyverek eljuttatásával. Közben gyakran megfordult Kairóban is, ahol a németek elől elmenekült balkáni kormánypolitikusok gyülekeztek. Tozan itt részben velük, részben a szövetségesek képviselőivel tárgyalt.

És a történelmi időben most érkeztünk vissza magyarországi tevékenységéhez. Satvet Lütfi Tozan budapesti útját nemcsak megbízói, a brit SOE hírszerző tervezői készítették elő, hanem „fogadására” az illetékes magyar szervek is jó előre felkészültek. Ezt bizonyítja az az átirat, amelyet a magyar királyi honvéd vezérkar főnökének 2. számú osztálya a hadbírósághoz intézett:

Megbízható (német és olasz) forrásból származó értesülés szerint Tozán Satvet Lufti (helyesen Satvet Lütfi Tozan) török állampolgár, aki az angol Intelligence Service szolgálatában áll, Magyarországra utazik, és fontos iratokat hoz magával. Tozán 1942. március hó 28-án az ország területére belépett. Budapesten a Hungária Szállóban szállt meg, és f. év március hó 30-án felkereste Cserépfalvi Imre helybeli könyvkereskedőt, akinek miniatűr fénymásolatokba foglalt utasítást és pénzt akart átadni. Analóg eset történt f. év január havában, mikor is az ugyancsak Isztambulból érkezett Visnovitz Jenőné hasonló utasításokat hozott magával Cserépfalvi részére, de azok átadása előtt ő őrizetbe vétetett.

Kuthy László vezérkari ezredes a vezérkari főnök megbízásából 1942. április 20-án az alábbiakat közölte a belügyminiszterrel:

Visnovitz Jenőné és Tozán Satvet Lufti által az angol Intelligence Service-től a magyaror-szági forradalmi szervezet részére utasításokat van szerencsém Nagyméltóságodnak csatoltan tisztelettel megküldeni. A M. Kir. Honvéd Vezérkar Főnökének Bírósága Visnovitz Jenőnét és Tozán Satvet Luftit 12 évi fegyházbüntetésre ítélte. Megállapítása szerint a forradalmi belső szervezkedésnek már nemcsak a belső előkészítése folyt, hanem annak végrehajtása is megkezdődött, és adatok állnak rendelkezésre arra nézve, hogy a forradalmi előkészítő szervezkedés bizonyos társadalmi szervezetekben mint fedő szervekben kezdetét vette. Ebben az ügyben a külföldi szálak felderítését a V.K.F.2. osztály tovább folytatja. A M. Kir. Honvéd Vezérkar Főnöke Ügyészének két helyettese a szervezkedés magyarországi irányítóit, Cserépfalvi Imre könyvkereskedőt, Kovács Imre írót és Bálint György hírlapírót vizsgálati fogságba helyezte. Mivel az osztálynak részben hatáskörén kívül esik forradalmi jellegű belső megmozdulások ellenőrzése, és különben is erre a célra megfelelő nyomozó szerv nincsen, kívánatos lenne, ha a belső szervezkedés ellenőrzése a csendőri és rendőri nyomozó szervek által lenne foganatosítható. Ebből a célból tisztelettel arra kérem Nagyméltóságodat, hogy engem a nyomozás eredményéről időnként tájékoztatni szíveskedjék.

cserepfalvi_imreCserépfalvi Imre, a progresszív, háború- és náciellenes magyar könyvkiadás egyik nagy alakja, aki hosszabb párizsi tartózkodása alatt ismerkedett meg József Attilával, később a költő barátja, támogatója és verseinek kiadója lett. Hazatérése után Budapesten, a Váci utca 10. számú ház-ban 1931-ben nyitotta meg francia szellemiségű könyvesboltját, amelyet a világhírű párizsi Hachette Kiadó patronált. A Cserépfalvi Könyvkiadó és Könyvkereskedelmi Kft. hamarosan felvirágzott, s ezt nagymértékben azoknak a kiadványainak köszönhette, amelyek az európai válság elhatalmasodásának idején, a háború közeledtével feltárták az ország állapotát, a magyar parasztság súlyos helyzetét, nem utolsósorban a diktatúra és a náci terjeszkedés veszélyét. Szenzációszámba ment, hogy megjelentette a falukutató Szabó Zoltán és Kovács Imre szociológiai tanulmányait, amelyek rádöbbentették az országot arra, hogy milyen feudális nyomorúságban élnek a magyar parasztság széles tömegei. Cserépfalvi szoros szerzői-kiadói-munkatársi együttműködést alakított ki hozzá hasonló baloldali értelmiségiekkel, például Bálint György és Pálóczi Horváth György íróval és publicistával. Utóbbiak a Pesti Napló munkatársai voltak, s angol és amerikai lapoknak is dolgoztak.

A kiadó bátorságát, szellemi-politikai arculatát tanúsítja, hogy a Váci utcai kirakatban miként mutatták be József Attila összes verseinek az 1938-as könyvnapra megjelentetett kötetét. Középen, jól láthatóan, egy verseskönyvet helyeztek el azon az oldalán kinyitva, amelyen a Hazám című versnek csak az alábbi három sora volt olvasható:

adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.

A rendőrség viszont egy másik esetben már ki is szállt a helyszínre, hogy eltávolítsa a kirakatból a Marianne című francia szatirikus hetilap friss példányát. A hetilap címoldalán ugyanis Horthy Miklós Hitlernél tett 1938. évi látogatása alkalmából gúnyrajzot közölt kettőjükről. A karikatúrán Hitler mint cigányprímás lendületesen húzza az egyenruhás, tengerészsapkás kormányzó fülébe. A járókelők csoportosan nézték a kirakatot. Ezért az ügyért – a kormányzó megsértésének vádjával – letartóztatták Lebovits Miksa üzletvezetőt, és négy hónapi elzárásra ítélték…

Ehhez a németellenes beállítottságú hazafias magyar értelmiségi körhöz keresett összeköttetést Basil Davidson 25 éves angol fiatalember, aki 1940 januárjában érkezett Budapestre a SOE megbízottjaként. Azzal a feladattal küldték, hogy a kiterjedt német propagandatevékenység ellensúlyozására a magyar fővárosban nyisson egy brit hírügynökséget, továbbá hogy szervezzen be minél több magyart. Pálóczi volt a legszorosabb, lényegében már baráti kapcsolata. Első feladatuk röpcédulák írása, nyomtatása és terjesztése volt. Cserépfalvi szerzőbarátai közül is többen bekapcsolódtak ebbe a munkába. Mint Katalin Y. Galligan-Cserépfalvi írta, legtöbbjük tisztában volt azzal, hogy a briteknek dolgoznak. Davidson jelentősen ki tudta bővíteni ismeretségi körét. Igen sok hasznos kapcsolatot teremtett, mások mellett Ullein-Reviczky Antallal, a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetőjével, egykori isztambuli konzullal, akinek angol volt a felesége, s akit Hitler egy ízben a magyar kormány „rossz szellemének” nevezett. A diplomata 1944. március 21-én lemondott stockholmi követi tisztéről, és nyilatkozatot adott ki a nácik által hatalomra segített Sztójay-féle Quisling-kormány ellen.

1941 tavaszán Németország megtámadta Jugoszláviát. Magyarország megszegte a Belgráddal nem sokkal korábban megkötött örök barátsági szerződést, a német csapatok keresztülvonulhattak Magyarországon, s április 3-án Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett. Davidson ekkor elhagyta az országot. Ugyanígy cselekedett Pálóczi is. Isztambulban találkoztak újra, ahol Pálóczi már mint hivatalos SOE-ügynök kapcsolódott be a munkába.

Davidson isztambuli villájában felkereste Satvet Lütfi Tozant, és megbízta azzal, hogy vigyen el egy levelet, egy új rejtjelkulcsot, egy hordozható adó-vevő készüléket és pénzt Cserépfalvinak. Tudja meg továbbá – kérte Tozant –, hogy mi volt a győri szabotázscselekmény kudarcának oka. Egyben kezdeményezzen új akciót…Tozan igyekezett pontosan teljesíteni feladatát. Nem számolt azonban azzal, hogy gyanakvás és bizalmatlanság vastag falába ütközik, s végül éppen címzettjei fogják durván elutasítani. Pedig ez történt. Maga Cserépfalvi emlékirataiban így írja le a Tozannal való találkozását:

1942. március 30-án kora délután egy franciául beszélő férfi keresett fel irodámban. Kissé zavarosan előadta, hogy Isztambulból jött, Péter barátomtól hoz üdvözletet, és egy fontos levelet is át akar adni. Az előzmények után nem volt semmi kétségem afelől, hogy megint provokátorral állok szemben, és szavába vágtam, hogy távozzon, mert én semmiféle levelet nem várok. A férfi elővette diplomata-útlevelét, közben mondogatta, hogy a Hungária Szállóban lakik, keressem fel. Erélyes felszólításomra távozott.”

A könyvkiadó akkoriban ugyanis okkal tarthatott a magyar elhárítás beugrató ügynökeitől, s már volt is ilyen veszélyes tapasztalata. A kort úgy jellemezte, hogy 1940–1941-ben, az Anschluss és a nyugati front összeomlása után sűrű rajokban érkeztek Budapestre külföldi tudósítók, menekültek, kémek és provokátorok. Szaporodtak a rémhírek és a besúgók. Ebben a légkörben indította el a Cserépfalvi Kiadó a Kék Könyvek világpolitikai sorozatát. Napvilágot látott Markos György Az orosz ipar fejlődése Nagy Pétertől Sztálinig, Kovács Imre Szovjet-Oroszország agrárpolitikája, Nagy Iván Szovjet-Oroszország kollektív mezőgazdasági termelése, Bálint György Veszély Ázsiában, Pálóczi H. György Amerika válaszúton című munkája. Az 1941 kora tavaszán a Budapesti Nemzetközi vásáron megrendezett szovjet ipari kiállításon több mint egymillió ember adott kifejezést Szovjetunió iránti szimpátiájának. A politikai rendőrség és az elhárító szervek sem tétlenkedtek, sok csapdát állítottak – írta Cserépfalvi –, hiszen „ismerték kiadóvállalatom antifasiszta, rendszerellenes beállítottságát. Szerkesztőségünk munkatársai együtt dolgoztak kommunista írókkal, parasztpártiakkal, urbánusokkal. A kiadóvállalat fokozatosan a szellemi ellenállás egyik központjává fejlődött.”

Cserépfalvi kiváltképp azóta óvakodott a provokátoroktól, hogy a hatóságok egy csinos fiatal nővel kísérelték meg beugrasztását. Starosolszky Aranka 1941 egyik tavaszi napján lépett be a Váci utcai könyvkereskedésbe. Írónőként mutatkozott be, s dicséretekkel halmozta el a Kék Köny-vek sorozatát. Legutóbb Moszkvában töltött pár hónapot, és általában is csodálatos élményekben volt része a Szovjetunióban – mesélte. Ezeket meg is fogja örökíteni, hogy képet adhasson a Szovjetunió erejéről. Mellékesen elejtette azt a megjegyzést, hogy Isztambulba készül, és szívesen vinne levelet Pálóczinak. Cserépfalvi nem állt kötélnek, jelezte, hogy Aranka könyvét nem tudja elhelyezni a már amúgy is túlzsúfolt sorozatában. A nő dolgavégezetlenül távozott, de a baráti körből próbált másokat is megkörnyékezni. Végül a barátok döbbenetére kiderült, hogy Békeffinél sikert aratott, barátnője lett az ismert kabaréművésznek és konferansziénak. Ez roppant veszélyes viszony volt, mert Békeffi régi angol ügynökként jelentős szerepet játszott a győri fegyvergyárban történt szabotázs megszervezésében.

A Tozanban is beugrató ügynököt látó Cserépfalvi barátaival is megtárgyalta e „gyanús személy jelentkezését”, s a Hadik laktanyában bejelentette, hogy egy isztambuli jövevény valamilyen levelet akart neki átadni. Másnap a könyvkiadót őrizetbe vették, majd a Hadikban eltöltött két hét után vizsgálati fogságba helyezték és átszállították a Margit körúti katonai fogházba. Először 3-4 kihallgató detektív vallatta. Lökdösték, rugdosták, fenyegették, s nevekről faggatták. Később azonban már udvarias kihallgatótiszt érdeklődött kiadványai felől. Vádként azt hozta fel ellene, hogy angol pénzből finanszírozza a falukutatókat, a Kék Könyveket, és ebbeli tevékenységét Davidson és Pálóczi irányítja… Közben letartóztatták Bálint Györgyöt és Kovács Imrét is.

Érdemes szó szerit felidézni, hogy az ügyben 1943. január 26-án miként rendelkezett Vitéz Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök bírósága. Immáron nyilvánvalóan Sztálingrád és Voronyezs hatása alatt, nemkülönben a felsorolt személyek politikai fontossága miatt és az angolok irányában kezdeményezett béketapogatózások érdekében:

Az angol Intelligence Service szolgálatában álló és feltehetően ez idő szerint Kairóban tartózkodó Pálóczi Horváth György emigráns újságíró 1942. év január havában, Visnovitz Jenőné pedig 1942. évi március havában Tozan Satvet Lutfi török állampolgár útján leveleket küldött Cserépfalvi Imrének, Bálint Györgynek és Kovács Imrének. E levelek hivatkozással Pálóczi Horváth Györgynek elutazása előtt nevezettekkel a budapesti Hangli sörözőben folytatott megbeszélésére olyan utasításokat és rendelkezéseket tartalmaztak, hogy Magyarországon a tengelyhatalmakkal szemben belső ellenállási frontot kell szervezni és szellemi-ipari szabotázs útján belső forradalmat kell előkészíteni.

E mozgalom érdekében Kovács Imre építse ki a földmunkásszervezetet, Bálint pedig az ipari munkásságot szervezze meg. A levelekben említés történt még egy rövidhullámú titkos rádióadó üzembe helyezéséről, továbbá a mozgalom céljaira Cserépfalvi Imre részére már elküldött 100.000 P felhasználásáról is. Ezek alapján az a gyanú merült fel, hogy a nevezettek szövetkeztek arra, hogy háború idején a magyar állam szövetségesei fegyveres erejének szándékosan hátrányt, illetve az ellenségnek szándékosan előnyt okozzanak, és erre a célra rendszeresen utasításokat, pénzt és egyéb támogatást kaptak. Nevezettek a nyomozóeljárás során történt kihallgatásuk alkalmával tagadták, hogy Pálóczi Horváth Györgytől vagy bárki mástól forradalmi szervezkedésre utasítást vagy pénzt és egyéb támogatást kaptak volna. Védekezésük szerint Pálóczi Horváth György a leveleket előzetes megbeszélés nélkül, tehát teljesen önkényesen küldözgette nekik.

Az eddigi megállapítások szerint a hites könyvszakértő közrevonásával megtartott bírói szemle alatt a Cserépfalvi Kft. kereskedelmi könyveiből illegitim eredetű bevétel nem mutatható ki, s a vállalat kimutatott forgalma jelentékenyebb összegű illegitim többletbevételt nem is bír el. A vállalat üzleti eredménye minden évben kedvező volt.

Arra adat, hogy nevezettek a szervezkedés érdekében Pálóczi Horváth Györggyel az érintkezést felvették volna, még a szóban forgó levelekben sincsen. Egyébként pedig Visnovitz Jenőné még mielőtt nevezettekkel az érintkezést felvette volna, letartóztatásba került.

Tozan Lutfit pedig maga Cserépfalvi jelentette fel a nála tett látogatása után. Ezek szerint, jóllehet nem kétséges az, hogy Pálóczi Horváth György még a háború kitörése előtt Cserépfalvi Imrével és társaival kapcsolatban volt, arra nézve nem merült fel elegendő bizonyíték, hogy nevezettek Pálóczi Horváth Györggyel vagy bárki más, az ellenség érdekében ténykedő személlyel a háború kitörése után is kapcsolatban állva, a magyar fegyveres erőknek hátrányt, és az ellenségnek előnyt okozó tevékenységet fejtettek volna ki…

De már ezt megelőzően, 1942 nyarán szabadlábra helyezték Kovács Imrét, a Néma forradalom című átütő sikerű, de 1937-ben betiltott mű szerzőjét. Akkor lázítás és országgyalázás címén indítottak pert ellene. Mostani kiszabadításában döntő szerepe volt a Történelmi Emlékbizottság képviseletében eljáró nagy történésznek, Szekfű Gyulának, aki Kovács Imre ártatlanságáról meggyőzte Ujszászy Istvánt, az Államvédelmi Központ vezetőjét és Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt.

1942 szeptemberében pedig Cserépfalvi Imre és Bálint György ellen is megszüntették a nyomozást, és szabadlábra helyezték őket. Ügyükben az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuló állítólagos izgatás bűntette miatt folyt vizsgálat.

Bálint Györgyöt viszont kiszabadulása után 1942. november 27-én egy különleges büntető munkásszázadban az ukrán frontra vitték, és ott 1943. január végén megölték…

Ami pedig Satvet Lütfi Tozan sorsát illeti, török és bosnyák források egyaránt emlékeztetnek arra, hogy a reá Magyarországon kiszabott büntetés, a 12 évi fegyház enyhének mondható a terhére rótt bűncselekményeihez viszonyítva. A bíróság akkor a legsúlyosabb büntetést is kiszabhatta volna. Mert állítólag nemcsak az volt a rovásán, hogy másokkal együtt részt vett egy fegyvergyár levegőbe röpítésére irányuló kísérlet előkészítésében. Ennél sokkal súlyosabban eshetett volna a latba „közreműködése a magyar kormány megdöntésére” irányuló próbálkozásban, valamint az, hogy „idegen zsoldban álló ügynökök számára adó-vevő készüléket és rejtjelkulcsokat szállított”. Az esetről legbővebben beszámoló Estanbul török hírportál furcsa módon azt írja, hogy mielőtt 1942. április 19-én megkezdődött volna hadbírósági pere, a Gestapo vallatta, s ennek következtében testsúlyából 17 kilót veszített.

A török szerző egy olyan titkos alkunak tulajdonítja a halálbüntetés kimondásának elmaradását, amely csak hosszú évek múltán került nyilvánosságra. Eszerint a brit kormány egy semleges ország közvetítésével Budapestre eljuttatott jegyzékében arról tájékoztatta a magyar kormányt, hogy Tozan esetleges kivégzését kész azzal megtorolni, hogy hasonló sorsra szán fogságában lévő 22 magyar állampolgárt. Tozan ilyen nagy becsben állott a brit kormánynál…

Később sem feledkeztek meg róla. A 2. világháború alatt Nagy-Britannia érdekében kifejtett áldozatos és sikeres tevékenységének elismeréseképpen VI. György király Satvet Lütfi Tozant magas kitüntetésben részesítette, érdemei jutalmául a Brit Birodalom Rendje Tiszteletbeli Tagja címet adományozta neki (Honorary Officer of the Order of the British Empire). Ilyen magas megtiszteltetés nem ért török állampolgárt az utóbbi fél évszázadban.

Megmagyarázhatatlan módon a török hírportálok Tozan „fegyvertényeinek” felsorolásából kihagyták az egyik legnagyobb hírszerzési bravúrját, amelyet Winston S. Churchill is meleg szavakkal méltatott. Rejtély, hogy miért nem vettek tudomást róla, s helyettük egy bosnyák nyelvű hírportál elevenítette fel Bosznia török állampolgárságú szülöttének ebbeli dicsőségét. Pedig ezt megemlíti a brit miniszterelnök A második világháború című művében.

„…1941 márciusának vége felé nagy megkönnyebbüléssel és izgalommal olvastam azt az egyik legmegbízhatóbb forrásunktól kapott hírszerzői jelentést, amely a Bukarest–Krakkó vasútvonalon oda-vissza utaztatott német páncélosok mozgásáról tudósított. Kiderült belőle, hogy mihelyt a jugoszláv miniszterek behódoltak a németeknek, a Románián át Görögország és Jugoszlávia felé átcsoportosított öt páncéloshadosztály közül hármat nyomban Krakkóba irányítottak, s hogy a belgrádi forradalom után a szállítmány visszafelé is megtette ezt az utat: a három páncéloshadosztályt visszaküldték Romániába. A hatvan szerelvényből álló szállítmány oda-vissza útját nem lehetett úgy álcázni, hogy fel ne figyeljenek rá a helyszínen tartózkodó ügynökeink.

Nos, a bosnyák hírportál szerint a brit hírszerzés délkelet-európai központja akkor Bukarest és az ott működő ügynökök egyike éppen a török Satvet Lütfi Tozan volt. A fontos hír pedig, amely-re Churchill hirtelen felkapta a fejét, tőle származott.

A hír – folytatta a brit kormányfő – egy villámcsapás élességével világította meg előttem az egész kelet-európai helyzetet. Ha ekkora páncélos erőket csoportosítanak át Krakkóba, miközben a balkáni térségben is szükség volna rájuk, annak csakis az lehet az oka, hogy Hitler már májusban meg akarja támadni Oroszországot. Ettől kezdve úgy láttam, hogy ez a legfőbb célja. Minthogy azonban a belgrádi forradalom miatt az alakulatoknak vissza kellett térniük Romániába, májusról talán júniusra halasztódik a támadás. A nagy jelentőségű hírről haladéktalanul értesítettem az Athénban tartózkodó Edent…
Megpróbáltam megtalálni a módját, hogy Sztálint értesítsem; úgy gondoltam, ha figyelmeztetni tudom a veszélyre, olyasféle kapcsolatot teremthetek vele, mint amilyen Roosevelt elnökhöz fűzött. Rövid, sejtelmes hangnemű üzenetet fogalmaztam, azt remélve, hogy ezzel fel tudom kelteni a figyelmét, és el tudom gondolkodtatni, annál is inkább, mert az 1940. június 25-ei hivatalos távirat óta most először fordultam üzenettel hozzá…

A miniszterelnök 1941. április 3-án értesítette Sir Stafford Cripps brit nagykövetet, hogy az alábbi üzenet Sztálin úrnak szól, azzal a feltétellel, hogy személyesen tudja átnyújtani neki:

„Megbízható ügynöktől származó biztos értesülésem szerint, amikor a németek úgy gondolták, hogy Jugoszlávia a hálójukba került – vagyis március 20-a után –, a romániai öt páncéloshadosztályukból hármat Dél-Lengyelországba kezdtek átirányítani. Mihelyt értesültek a szerbiai forradalomról, megfordították a mozdulatot. Excellenciád nyilván kellően értékeli e tények jelentőségét” – írta Churchill. Végül a moszkvai brit diplomata bizonytalankodása és lassú intézkedése folytán, ami emlékiratainak tanúsága szerint erősen felbosszantotta Churchillt, az üzenet csak 1941. április 19-én került Visinszkijnek, a külügyi népbiztos első helyettesének kezébe, azzal a meghagyással, hogy adja át Sztálinnak. Visinszkij pedig még három nappal később közölte, hogy az átadás megtörtént.

Nem tudom megítélni – írta a nagy brit államférfi –, vajon változtatott volna-e az események menetén, ha üzenetemet azonnal és az előírt szertartással adják át. Mindazonáltal ma is sajnálom, hogy utasításaimat nem pontosan hajtották végre. Ha személyes kapcsolatba léphetek Sztálinnal, talán sikerült volna megakadályoznom, hogy légierejének oly nagy része elpusztuljon a földön.

Természetesen nem ismeretes, hogy Tozan milyen módon jutott értékes értesüléseihez. Csak annyi tudható, hogy a Balkán-szerte és azon túl is gyakran utazgató gazdag fegyverkereskedő annak köszönhette szinte korlátlan háborús mozgásszabadságát, hogy az „aktívan semleges” Törökország állampolgára volt, amelynek kegyeiért élénk versengés folyt a szemben álló háborús ellenfelek között. Mindkét oldal igyekezett Ankarát katonailag is megnyerni magának.

A SOE titkos török ügynöke – erről már török források is beszámolnak – fesztelenül forgolódhatott bukaresti török és német katonai körökben. A román fővárosban mint befolyásos és ismert személyiség szervezőként maga is jelen volt egy díszebéddel egybekötött emlékezetes fogadáson. Ezen magas rangú török vezérkari tisztek köszönetet mondtak több hadjáratban győztes német főtiszteknek azért, hogy meghívták őket az európai hadszínterekre, lehetővé téve a törököknek különböző „frontbejárásokat”. Az oldott hangulatú bukaresti török–német „baráti találkozón” jelen lévő török tábornokok, Ali Fuat Erden és Hüseyin Hüsnü Erkilet pasák voltak. Később, már 1941 novemberében ők ketten arról igyekeztek meggyőzni a török államvezetést, hogy a szovjet keleti arcvonalon a németek javára már végleg eldőlt a háború. Némelyekkel ezt el el is tudták hitetni, İnönü elnök azonban, akinek döntő szava volt, nem hitt nekik. A két török tábornokot fogadta Hitler is. Erkiletet felruházták a nemes és előkelő emir ranggal is, mert ő volt a hivatalos „kapcsolattartó” a „felszabadítandó” szovjetunióbeli muzulmán török népek képviselőivel…

Tozan a fenti szívélyes légkörű ünnepségen szerzett német tisztektől olyan értesüléseket, amelyeket sietősen hazautazva, már csak isztambuli villájában bízott rá nyugati szövetséges megbízottakra. Némely török hírportál Tozanról mint „Belgrád megmentőjéről” is feltálalt egy egyenesen fantasztikus történetet, amelyet azonban semmiféle történelmi forrással sem tudott hitelesíteni. Az ilyesmi azzal a veszéllyel jár, hogy megingathatja a hős tényleges eredményeiről szóló beszámolók hitelét is. Az említett hírportálok naptári időpontok említése nélkül azt állítják, hogy Tozan német tisztektől megtudta: Hitler arra készül, hogy a jugoszláv fővárost légi bombázással teljesen elsöpörje a föld színéről. Ezért Tozan „rögvest a tettek mezejére lépett”, s értesítette brit elöljáróit. Utóbbiak amerikaiakkal karöltve gondoskodtak arról, hogy a német vezér és kancellár pusztító szándékának kiszivárgása Berlinnek is tudomására jusson. Méghozzá a semleges Svédország és Svájc hírcsa-tornáin keresztül. A pápát is értesítették, aki aztán „eljárt Hitlernél, Mussolininél és Francónál”.

Állítólag a világsajtót is sikerült fellármázni, amely a pápához hasonlóan elítélte a bombázás előkészületeit, a gonosz tervet az elemi emberiesség megcsúfolásának minősítve. Mint a nyugati lapok megírták, a náci Németország a szerb lakossággal együtt el akarja pusztítani, a földdel akarja egyenlővé tenni Belgrádot. Minthogy a hír elterjedt, s a nemzetközi visszhang rendkívül előnytelen és kényelmetlen volt Németországra nézve, Berlin kénytelen volt cáfolni a terv létezését, illetve elállni eredeti szándékától… „Ily módon Satvet Lütfi Tozan jóvoltából mind Belgrád városa, mind pedig lakossága megmenekült a pusztulástól” – íme e semmivel sem alátámasztott török következtetés – egy állítólagos és fölöttébb különös történetből levonva.

Hiteles forrásokból csak annyi tudható, hogy a német légierő...

(Az írás itt folytatódik, tessék kattintani!