Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Francia szocialisták: „A kudarc nem a mi hibánk…”

Francia szocialisták: „A kudarc nem a mi hibánk…”

 

Tizenkét évvel ezelőtt François Hollande (a képen a könyvével), akkoriban a szocialista párt (PS) főtitkára, levonta a tanulságot, hogy miért is esett ki a 2002-i elnökválasztásban, Lionel Jospin már a választások első fordulójában. És felszólított minden, a PS-től balra álló politikai erőt, „hogy hagyják a szociáldemokratákat kibontakozni saját elképzeléseik szerint”. Attól tartott, hogy ellenkező esetben a baloldal „két ága”, az övé és a radikálisabbé, „nem fognak többé összetartani és egymást erősíteni, még a választásokkor sem[1]. Ez nem egy hibás meglátás…

François Hollande, akit 2012-ben választottak meg a Köztársaság elnökévé – alapvetően elődje erőteljes elutasítása miatt –, öt éven keresztül egyedül kormányzott, amikor is rendelkezésére állt a teljes politikai eszközrendszer. Azonban akkora csalódást okozott, hogy az út végére érve, 2017 áprilisában, pártja hivatalos jelöltje, Benoît Hamon még a zöldek támogatásával is csak 6,3%-ot ért el. François Hollande 2012-i szavazóinak többsége inkább Emmanuel Macront vagy Jean-Luc Mélenchont[2] választotta. Ötven éve nem volt ilyen nagy távolság a baloldal „két ága”között.

Az előző ötéves periódus fontosabb szereplői nem sokat tépelődtek, hanem hamar tollat ragadtak, hogy beszámoljanak az eseményekről – mint a volt miniszterelnök, Bernard Cazeneuve[3], vagy levonják a „tanulságot” – mint a volt államelnök, François Hollande[4]. Elvárható lett volna, hogy elemzéseikben az alapvető döntéseikről önkritikát gyakoroljanak. De ezt hiába vártuk. Visszaemlékezéseiben Bernard Cazeneuve szinte semmit sem tár fel az általa megélt „feszültségektől terhes százötven napról”, kivéve azt a megfigyelését, hogy Martin Schulz, az Európa Parlament akkori elnöke „látványos eredményt ért el a szigorú diétájával”. Vagy azt a szaglószervi tájékoztatót, amelyet „egy erdőben érzett, ahol a nedves föld illata olyan volt, mint az eljövendő tavasz ígérete”. Nyoma sincs annak, hogy beszámolna (növénytani érzetein kívül) az ambícióiról, de az igazat megvallva, semmilyen tervéről sem. Bernard Cazeneuve egyszerűen csak kormányoz, és kész. Megbeszéléseken elnököl, létesítményeket avat fel, beszédeket tart. És amikor semmi sem működik, mint ahogy ez gyakran megtörtént, akkor népszerűtlenségét a „barátai” közötti széthúzásnak tulajdonítja, az egymás elleni „visszatérő gyűlölködéseiknek” és a PS elégedetlenkedői „balosságának”.

Akkoriban, a szocialisták ellenségeiket a pártonkívüliekben ismerték fel. A tőlük balra lévőkben, hogy pontosabban fogalmazzunk. Így Bernard Cazeneuve annak a véleményének ad hangot, hogy tizenegy nappal a 2017-i elnökválasztás előtt „François Hollande láthatóan aggódik Jean-Luc Mélenchon véleményfelmérésekben kimutatott sikere miatt”„Teljesen egyetértek, hogy ez ellen lépnünk kell”, vélekedik az akkori miniszterelnök, pedig azt várnánk tőle, hogy inkább azért örüljön, hogy megállt a szélsőjobb erősödése. A végrehajtó hatalom két vezetője annyira idegenkedik az általuk „radikális baloldalnak” nevezett erőktől, hogy ez minden más felismerést háttérbe szorít. A volt elnök szerint a „radikális bal” „semmilyen alternatív rendszert sem dolgozott ki, nincsenek sem hiteles javaslatai, sem szövetségesei. Mondhatjuk, hogy a kapitalizmus nem is álmodhat jobb ellenfélről”.

De jelent-e még bármit is ma, ha egy szociáldemokrata kapitalizmusellenes? François Hollande és Bernard Cazeneuve műveit olvasva – vagy éppen Pierre Moscovici-ét[5], aki az előző ötéves ciklusban Emmanuel Macron előtt volt a gazdasági miniszter – minden kétségünk eloszlik, legalábbis ebben a kérdésben. A három szerző sosem következtet a választási – akár a társadalmi és a szociális – eredményekből az általuk követett neoliberális politika elutasítására. Csak azt hajlandók a legjobb esetben is elfogadni, hogy ügyetlenül, hibákat elkövetve, rossz időzítéssel vagy esetleg „nem sikeresen kommunikálva” tették a dolgukat. A „kínálati politika” vagy az Angela Merkel javaslatainak való teljes alávetettség alapvető elutasítását a legnagyobb lenézéssel („beszéd”, „ráolvasás”, „szitkozódás”) kezelték, ahelyett, hogy legalább megvitatták volna. Pierre Moscovici közvetve felfedi barátai intellektuális – szklerotikus? – bezártságát: „Egyesek a szemünkre vetik majd, hogy még csak vita sem volt [a deficitcsökkentés elsőbbségéről], és zsigerből döntöttünk Európa mellett.” Ezt ugyan sajnálja, de nem azért amire gondolhatnánk: „Senki sem dicsér ezért minket, és ez igazságtalan.” Tényleg szörnyű igazságtalanság, hogy senki sem méltányol egy vita nélkül meghozott stratégiai döntést. Amely egyébként is ellentétes az országnak tett választási ígértekkel.

François Hollande a bourget-i felszólalásában (2012. január 22-én) ugyanis ezt jelentette be: „Az európai szintéren, ha a franciák megválasztanak, az első utamon Németország kancellár asszonyával fogok találkozni, és megmondom neki, hogy a mi dolgunk az, hogy Európát közösen növekedési pályára állítsuk, és nagyberuházásokat indítsunk el”. Az eredmény: semmi. Egyik volt tanácsadója, Aquilino Morelle egy vádló könyvében felfedi, hogy „2012 februárjában, épp a bourget-i felszólalása után, François Hollande a legnagyobb titokban elküldte Emmanuel Macront Berlinbe, hogy ott találkozzék Nikolaus Meyer-Landrut-val, Angela Merkel tanácsadójával az európai ügyekben, hogy rajta keresztül megnyugtassa a kancellár asszonyt valódi céljait illetően[6]. Angela Merkelnek nem kellett nyugtalankodnia vagy aggódnia azóta.

És ezen a területen sem bánt meg semmit sem François Hollande: „Addig végig azt hittük, hogy él »egy másik Európa« lehetősége, amelyik megfelelne a szocializmus kritériumainak. De kivel lehetne azt felépíteni? (…) Tapasztalatom meggyőzött, hogy biztos lehetek benne: nem érdemes egy új Európáról álmodozni. Azt kell eldönteni, hogy maradjunk-e vagy kilépjünk. Nincsenek többé félmegoldások.” A gazdasági ügyek jelenlegi európai biztosa, Pierre Moscovici a tehetetlenség ugyanilyen, elméletieskedő megfogalmazását fújja: „Lehet, hogy csalódást okozok, de senkit sem akarok illúziókba ringatni. (…) A szociális Európa – egy másik tengerikígyó-téma – megmarad a szép álmok szintjén egészen addig, amíg fenntartjuk az egyhangú döntések szabályát.” Ennek megváltoztatásához azonban újra kellene tárgyalni az európai szerződéseket, amit pedig kategorikusan elutasít…

És nem ez az egyetlen akadály vagy az egyetlen ürügy, hogy semmit se tegyenek. „A piac uralma, amellyel számolnunk kellett”, hogy újra a volt elnök kifejezését idézzük, elszánt támogatókkal rendelkezik magában az államapparátusban is. Pierre Moscovici szívszorító ismertetése az általa vezetett pénzügyminisztérium hivatali rendjéről, megérteti velünk a lényeget. Részletes leírásában a Gazdasági és Pénzügyminisztérium mindent elsöprő hatalmáról – a 160 000 közalkalmazottról, ami több mint ötszöröse az Európai Bizottság alkalmazottainak, és megfelel egy akkora városnak, mint Nîmes, – a volt miniszter kifejti: „Az adminisztráció teljesen meg van győződve arról, hogy Franciaország a lehető legnagyobb nyertese az európai integrációnak.”

Ez a meggyőződés ráadásul más hiedelmekkel is párosul, amelyek legalább olyan problematikusak egy esetleges valóban baloldali kormány számára: „A pénzügyminisztériumi adminisztráció elbizakodottnak, keménynek, hajthatatlannak, sőt ellenségesnek tűnhet a haladó politikai célokkal szemben. Spontán hajlandósága egyértelműen konzervatív. Ez jelenik meg a költségvetési döntésekben, amelyek általában lefaragásra ítélik a szociális célú közpolitikai intézkedéseket, a környezeti vagy oktatási kiadásokat, és a Kincstár sok feljegyzésében is, amelyekben mindig a strukturális reformok követelményeit hangsúlyozzák a gazdaság liberalizálása és deregulációja, a szabályok feloldása irányában.”

Egy olyan állam, amely ilyen személyek gondjaira van bízva, érthetően nem kész kivívni a választási eredmények érvényesítését a külföldi ipari nagytőke akaratával szemben. Vannak-e még egyáltalán eszközei, ha akarná is? François Hollande elbeszélése arról, hogyan menti fel magát a választási ígéreteinek be nem tartása alól, miszerint megnyitja a lotaringiai kohókat, amelyeket az ArcelorMittal zárt be, inkább kétségeket kelt: „Megítélésem szerint erőteljesen kell fellépnem vele [Lakshmi Mittal] szemben. Felkérem, hogy keressen egy másik tulajdonost, aki kész megvenni az üzemet, és értésére adom, hogy ha ez nem sikerül, akkor az állam kész államosítani a Florange-i gyártást, ezzel kényszerítve ki, hogy megváljon a vállalattól. Lakshmi Mittal a szokásos lágy hanglejtésével azt válaszolja, hogy ebben az esetben késznek kell lennünk, hogy felvásároljuk a cégcsoport összes franciaországi üzemét, ahol 20 000-en dolgoznak. Mert kivonul az országból.” A lágy hangsúly győzedelmeskedett a „kemény fellépéssel” szemben: Florange-t nem államosították.

Az a választási ígéret, hogy a kiemelkedően magas bérekre 75%-os jövedelemadót vetnek ki, még jobban megvilágítja az elnök hozzáállását. 2012 elején, miközben a választási kampányban népszerűsége egyhelyben topogott, és félt, hogy Jean-Luc Mélenchon leelőzi, François Hollande balra nyitott. Hogy valamilyen hihető tartalmat adjon a „valódi ellenségem a pénzügyi szektor” kijelentésének, elfogadja egyik tanácsadója[7] javaslatát az éves egy millió euró feletti jövedelmek különleges megadóztatásáról. Pierre Moscovici értelmezése: „François Hollande, a jó taktikus el akarta kerülni, hogy az történjék 2012-ben, ami végül 2017-ben következett be: a populista felhangokkal kampányoló, nemzeti baloldal megerősödése.”

Amikor megnyerte a választásokat, belekezdett annak a politikának a megvalósításába, amelyről pedig „érezte, hogy egy kicsit radioaktív” hatása lesz. Ez alkalommal nem Lakshmi Mittal, hanem Bernard Arnault állt az útjába. Franciaország leggazdagabb embere jól leszidta az új gazdasági minisztert. „Az LVMH tulajdonosa – meséli Pierre Moscovici – lényegében ez mondta nekem: »Ha megadóztatják 75%-on az egy millió eurónál magasabb béreket, akkor kitelepítem a felsővezetőimet. Mert ha Franciaországba akarom vonzani az alkotó tehetségeket, akkor az önök 75%-val nem tudom tisztességesen megfizetni őket. Mindenki elhagyna. Ezt a rendelkezést tehát tényleg nem szabad bevezetni.«” És Pierre Moscovici megjegyzi: „Bernard Arnault utasítása alapján lemondani az ígéretünkről? Hihetetlen! Ez volt az egyik megígért rendelkezés – és nem sok ilyen volt –, amely tényleg felélénkítette a kampányt, és valószínűleg elkerülhetetlenül szükséges volt, hogy megnyerjük a választásokat.” Hihetetlen? Nem teljesen, mivel a volt miniszter azonnal hozzáfűzi: „Siettünk mélyen eltemetni ezt a választási fogást. Nem is kell mondanom, hogy nem haragudtunk, amikor az Alkotmánytanács elutasította.” Az Európai Bizottság, Németország, a Pénzügyminisztérium, az Alkotmánytanács: a tőkés érdekek védelme sosem marad erős pártolók nélkül. És annál is biztosabban védhetik az érdekeiket, mivel velük szemben lágy hangú szocialisták szólalnak fel…

François Hollande emlékiratainak A hatalom tanulságai címet adta. Pedig más tanulságokat is le lehet vonni, mint amit a volt elnök vont le[8]. A szocialisták a történelmük során ritkán szolgálták ki olyan egyértelműen az ipari és pénzügyi tőkések követeléseit, mint ez elmúlt ötéves kormányzásuk alatt. Felépítették a roppant költséges adó-visszatérítési rendszert a vállalatvezetők javára („felelősségvállalási paktum”), miközben a „munkatörvény” lebontotta a dolgozók jogait. E két nagyon fontos rendelkezésből egyik sem volt része a megválasztott jelölt programjának. És a mély meghajlások és pukedlik ellenére az uralkodó osztály, amelyet a PS megpróbált megszelídíteni, elbocsátotta őket Emmanuel Macron javára, aki pedig nem is rejti véka alá se azt, hogy mit fog lépni, se azt, hogy kiket szolgál. Érezhető, hogy ez a hálátlanság időnként nyomasztja a szocialista vezetőket. „Nem emlékszem, hogy még a rendkívül kedvező döntések után is akár egyetlen egyszer is kibocsátottak volna egy közleményt, vagy valamilyen pozitív megerősítést hallhattunk volna a MEDEF-től vagy a CGPME-től[9], sajnálkozik Pierre Moscovici. A gazdasági közeg egyértelműen  ellenséges hozzáállása végigkísérte az egész kormányzási időszakot. Ez a közeg semmilyen esélyt sem adott az új kormánynak!”

Bár biztosan nem ez volt a szerzők célja, sok olvasó szemében megerősítik, hogy ideje felismerni a baloldali politika valódi ellenfeleit. És nem azért, hogy meggyőzzék, hanem hogy legyőzzék őket.

„Ceruzával és radírral felszerelkezve”

Emlékirataiban, a volt elnök François Hollande, aki egyébként következetlen vagy tehetetlen volt a legfontosabb európai ügyeket illetően, elmeséli, hogyan döntött szuverenitása teljében, amikor újra kellett rajzolnia a francia régiók határait.

Belekezdek az elkerülhetetlen konzultációs folyamatba, bevonom a miniszterelnököt és a legfontosabb hivatalban lévő minisztereket. De a legvégén nekem kell a döntéseket meghoznom. Kiterítem irodám nagyasztalára Franciaország térképét, és ceruzával és radírral felszerelkezve, miután meghallgattam a legellentétesebb véleményeket, javaslatot teszek a parlamentnek az ország új adminisztrációs határaira. Bretagne nem akart összeolvadni a Loire menti régióval, Languedoc-Roussillon megtagadta, hogy összeházasítsuk Midi-Pyrénées-vel, Elzász egyedül akart maradni, míg Picardia Nord-Pas-de-Calais-val szeretett volna egybe kerülni. Egyes kéréseket elfogadok. Másokat elutasítok. Az ellenzék „önkényeskedéssel”, „átláthatatlan okokkal” vádol, bizonyos egybeolvadásokat, a megyék felelősségének megcsorbítását, a járások létének megkérdőjelezését is kritizálja. De a vita rövidesen magától elül. (…) Így valósult meg az ország az 1982-i decentralizációs törvények utáni legnagyobb területi reformja.

François Hollande: Les Leçons du pouvoir [A hatalom tanulságai], Stock, 2018.


Fordította: Morva Judit   

 

[1] Lásd: Quand la gauche de gouvernement raconte son histoire [Amikor a kormányon lévő baloldal elmeséli a történetét], Le Monde diplomatique, 2007. április.

[2] Jérôme Fourquet szerint, François Hollande 2012-es, első fordulós szavazóinak csak a 16 %-a szavazott Benoît Hamonra, 48%-uk Emmanuel Macronra, míg Jean-Luc Melanchonra pedig 26%-uk. (Sur la gauche radicale : le vote Mélenchon [A radikális bal: a Melanchon szavazók], Commentaire, Párizs, 2017. ősz)

[3] Bernard Cazeneuve: Chaque jour compte. Cent cinquante jours sous tension à Matignon [Minden nap számít. Százötven feszültség teli nap a Matignon palotában], Stock, Paris, 2017.

[4] François Hollande: Les Leçons du pouvoir [A hatalom tanulságai], Stock, 2018.

[5] Pierre Moscovici: Dans ce clair-obscur surgissent les monstres. Choses vues au cœur du pouvoir [A félhomályból szörnyek bukkannak fel. A hatalom középpontjában tapasztalt dolgokról], Plon, Párizs, 2018.

[6] Aquilino Morelle: L’Abdication [Feladták], Grasset, Párizs, 2017.

[7] Aquilino Morelle, egyébként megerősíti könyvében, hogy az elképzelést a Le Monde diplomatique egyik, a vagyonok felső korlátozásáról szóló, cikke hatására dolgozta ki.

[8] Vö. Quand la gauche essayait. Les leçons du pouvoir (1924, 1936, 1944, 1981) [Amikor a baloldal megpróbálta. A hatalom tanulságai (1924, 1936, 1944, 1981)],Agone, Marseille, 2018 (első kiadás 2000).

[9] Két, a tulajdonosok érdekeit képviselő szervezet, a Mouvement des entreprises de France (Franciaország Vállalatainak Mozgalma - ez felel meg a magyar Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének – a szerk megj) és a Confédération générale des petites et moyennes entreprises (Kis-és Középvállalatok Konföderációja).