Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Boldog pillanatok a pokolban – Mohsin Hamid új könyve

Boldog pillanatok a pokolban – Mohsin Hamid új könyve
Toronyi Attila

A Nyugati kijárat című regény bemutatóját – „stílusosan” – a menekültek világnapja (június 20.) alkalmából tartották meg ma. A pakisztáni Hamid műve egyébként az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának támogatásával, a Geopen kiadó gondozásában jelent meg. Fordította: Pordán Ferenc. (Menekültek menete az autópályán Budapestről Bécs felé; kép: Stern)

A polgárháború elől menekülő fiatal pár – Szaid és Nadja – országról országra keresi a biztonságot, s ebben nincs egyedül, hiszen sokfelé dúlnak háborúk, népirtások. A lány és a fiú táborról tábora vándorol, s mindenfelé sátorok sokaságában él, tengődnek a „változatos színekben és árnyalatokban pompázó” emberek. A paletta „a barnának a sötét csokoládébarnától a tejes tea színét idéző barnáig” terjed – írja Mohsin Hamid. „Ebben a csoportban mindenki külföldi volt, így hát bizonyos értelemben senki sem volt az.”

A határokon és földrészeken átívelő utazás voltaképpen szerelmi történet, az élni akarás és a reménykedés sajátos krónikája. A könyv címére (az angol eredetiben: Exit West) hiába keressük a „megoldókulcsot” a regény lapjain, csak sejteni lehet, hogy az ajtók szimbólumvilágával operáló szerző a „fejlett Nyugat” felelősségére is utal a címmel.

Hamid valamennyi műve szerelmes történet, ám ezúttal olyan első szerelemről ír, amelynek nincs, nem lehet jövője. Ám a fiataloknak (akik a könyv utolsó lapjain ötven év múltán majd ismét találkoznak) a kilátástalan, brutális környezet ellenére sikerül átélniük a boldogság pillanatait. Megpróbálnak elfeledkezni a fegyverek hangjáról, a nyilvános kivégzések zajáról. Elhagyják az összeomló várost, hogy megkeressék helyüket a világban. Titkos pontokon, „fekete ajtókon” (kijáratokon) jutnak el Görögországon át Londonba, San Franciscóba, Dubajba és Londonba.

A két otthontalan, de nem boldogtalan – Szaid és Nadja – története komor, szomorú világban játszódik. Afféle ellenutópia (disztópia) Hamid regénye, de mégsem teljesen, hiszen a lapokon ott vibrál a remény, meg-megcsillan az optimizmus. Az a vízió, hogy a jövő nem lesz azért a jelennél rosszabb. Talán még sincs veszve minden, talán a menekülő ember kálváriája egyszer véget ér, és a migránsokat övező gyűlölet hullámai elülnek. A szerző, pontosabban női főszereplője, Nadja szerint azonban a migránsellenesség sem az ördögtől való: „Megértem őket, jelentette ki, képzeld csak el, hogyha te élnél itt, és egyszer csak megjelenne több millió ember a világ minden részéből? A mi országunkba is milliók érkeztek, felelte Szaid, amikor háborúk voltak a környéken. Az más volt, válaszolta Nadja. A mi országunk szegény, mi nem éreztük, hogy túl sok vesztenivalónk volna.”

Mohsin Hamid regényének negatív utópisztikus látásmódját az utolsó lapokon mindinkább az oldottabb, derűlátóbb gondolatmenetek váltják föl. Megfelel ez a szerző többször is hangoztatott meggyőződésének, annak, hogy éppen a mai, olykor világvége hangulatban kell megőriznünk „radikális optimizmusunkat”, egyébként visszazuhanunk a szörnyűségekkel terhes múltba.

Alighanem minden olvasó osztja a Nyugati kijárat egyik legmélyebb gondolatát. Akár menekült vagy, akár nem – hasonló a sorsod: „mintha mindenki vándorolna, még akkor is, ha egész életét ugyanabban a házban éli le, és ezen senki nem tud változtatni. Ha a térben nem is, az időben valamennyien migránsok vagyunk.”

Nem könnyed nyári lektűr Hamid regénye, hanem inkább – ahogyan a mai bemutatón is elhangzott – hitvallás a remény, együttérzés mellett. Azoknak ajánlható, akik fogékonyak az emberi minőségre, akiket megérint mások sorsa.

Ízelítő a könyvből, az első oldalak:

Egy menekültektől ellepett, de javarészt még békés vá­rosban (vagy legalábbis egy olyan városban, ahol még nem tört ki a nyílt háború) egy fiatalember találkozott egy lánnyal egy tanteremben, és nem szólította meg őt. Jó néhány napig. A fiatalembert Szaidnak hívták, a lányt pedig Nadjának; Szaid szakállat viselt (nem volt ez igazi szakáll, inkább csak buzgón karbantartott borosta), Nadja pedig mindig a kulcscsontjától egészen a lábujja hegyéig aláomló fekete köntösbe burkolózott.

Az embereknek akkoriban még megadatott az a luxus, hogy – persze bizonyos keretek között – többé-kevésbé olyan ruhákat és olyan arcszőrzetet viseljenek, amilyet akarnak, szóval ezek a döntések akkoriban még jelentéssel bírtak.

Talán furcsának tűnhet, hogy a szakadék peremén tántorgó városokban a fiatalok továbbra is tanulni járnak (jelen esetben egy vállalati arculattervezéssel és márkaépítéssel foglalkozó tan­folyamra), de ez már csak így megy, a városokban és az életben egyaránt, mert az egyik percben még a szokásos dolgainkkal pe­pecselünk, a másikban pedig már haldoklunk, és örökké küszö­bön álló végzetünk egészen addig nem vet véget tünékeny kezde­teinknek és középrészeinknek, amíg aztán véget nem vet nekik.

Szaid észrevette, hogy Nadja nyakán van egy szépségpötty, amely néha (nem túl gyakran, de néha azért igen) a lány pulzu­sának ütemére lüktet.

Nem sokkal ez után az észrevétel után történt, hogy Szaid először beszélt Nadjával. A városuk ekkor még nem tapasztalt meg komolyabb harcokat, csak némi lövöldözés volt és egy-két autó­ba rejtett bomba robbant (a robbanásokat az ember ugyanúgy a mellkasüregében érezte, akár a koncerteken a hatalmas hang­falakból áradó, hallható hangtartomány alatti rezgéseket), Szaid és Nadja pedig összeszedte a könyveit, és kilépett a tanteremből.

Szaid a lépcsőházban odafordult Nadjához, és így szólt:

– Figyelj, lenne kedved meginni egy kávét...– majd Nadja konzervatív öltözékére való tekintettel rövid szünet után hozzá­tette: – ..itt, az étkezőben?

– Kihagyod az esti imát? – nézett a szemébe Nadja.

– Néha sajnos igen – kapta elő Szaid a legmegnyerőbb vigyorát.

Nadja arckifejezése nem változott, Szaid kitartott hát, egy pusztulásra ítélt sziklamászó egyre növekvő kétségbeesésével ka­paszkodva a vigyorába.

– Szerintem ez személyes dolog. Mindenki másképp csi­nálja minden férfi és minden nő is. Senki sem tökéletes. És egyébként is...

– Én nem imádkozom – szakította félbe Nadja. És tovább bámult Szaidra.

– Talán majd máskor – mondta aztán.

Szaid elnézte, ahogy Nadja kisétál a diákoknak fenntartott parkolóba, ahol ahelyett, hogy – a várakozásának megfelelően – elfedte volna a fejét egy fekete kendővel, odalépett ütött-kopott, száz köbcenti körüli robogójához, felvette a bukósisakját, majd lecsapta az ellenzőt, és elhajtott, visszafogott robajlással eltűnve a sűrűsödő alkonyatban...